Valamikor a ’80-as évek elején jelent meg a „Kárpátok Géniusza” egyik dicsőítőjének, (I. Lancranjan) “Cuvint despre Transilvanie” c. könyve, melyre napjainkban nem valószinű hogy sokan emlékeznek. Akkor azonban elég nagy port vert fel és ha jól emlékszem diplomáciai következményei is voltak. Mire hírét hallottam már nem volt kapható a könyvesboltokban, de valahonnan kölcsön kaptam egy pár napra. Habár eléggé nyugodt természetűnek ismerem magam, miután elolvastam az én zsebemben is nagyon akarózott kinyílni az a bizonyos bicska. És ez nem csak rám vonatkozott hanem minden becsületes magyar emberre.

Még aznap írtam egy cikket, melyet egy pár nap múlva ismét elolvastam hogy ne az indulat beszéljen benne, átjavítottam és elküldtem Huszár Sándornak A Hét főszerkesztőjének. Egy jó hétre meg is jött levelemre a válasz, mely valahogy úgy hangzott hogy: “Fodor elvtárs, ezt a cikket nem lehet közölni. Olyan idők következnek hogy Isten kegyelmezzen nekünk”; s az eredeti szövegem csatolta.

Most ismét elolvasva az akkori szöveget, nem találok semmi kivetni valót, felháborítót benne, de 1982-ben más mércével mértek. Visszagondolva hálás vagyok Huszár Sándornak hogy nekem küldte vissza cikkem és nem másnak. Az alábbiakban az eredeti szöveg, már semmi esetre sem aktuális de gondolom most már közölhető.       

Egy könyv margójára

Sokat szeretek kirándulni új tájakat, embereket, szokásokat megismerni. Mivel azonban időm véges, a látnivaló pedig végtelen, úgy igyekszem segíteni a dolgokon hogy átélem mások élményeit, mely könyv, cikk vagy más formában hozzáférhető, megvásárolható. Igaz ez nem mindig a legjobb megoldás, mert egy könyv címe nem mindig tükre tartalmának.

Így jártam nem is olyan régen mikor megvettem I. Lancranjan: Cuvint despre Transilvanie c. könyvét, mely a Turisztikai és Sport Kiadó gondozásában jelent meg. Kissé utánagondolva a dolgoknak, talán a kiadó tévesztett meg leginkább, mert miután kiolvastam a könyvet magállapitottam hogy tartalmának nem sok köze volt a turizmushoz és főleg a sporthoz. Igaz azonban az is hogy egy kiadó, egy szakosított kiadó, nem tarthatja be szigorúan, minden alkalommal doméniumának hatáskörét.

Nem tudnám hirtelen megmondani milyen műfajhoz is tartozik az említett alkotás, mentségemre legyen mondva nem vagyok irodalmár; filozófiai útleírás, vagy pátosztól átfűtött érzésközlés, vagy esetleg monológ? Nem is ez a célom, de szerintem a könyv egyes helyeken kibővitésre, vagy jobban mondva kiigazításra szorul.

Ha útleírásról, filozofálgatásról van szó, akkor mindenki salyát élményét, benyomását írja le, mondja el. Ha azonban adatközlés a célunk, akkor elvárható hogy a szerény olvasó hiteles adatokat kapjon kézhez.

Mivel technikai beállítottságú vagyok, természetem és foglalkozásom kapcsán, szinte véremben van, hogy téves adatok akár szándékosan, akár véletlenül közlik azokat, mindig kihoznak sodromból. Ez alkalomból is ez késztetett e pár sor megírására, nem pedig az hogy a könyv, illetve a szerző hanghordozása nem egyszer átlépi a jólneveltség határát, sérteget. Nem egy ember érzi, érezheti méltán sértve magát, nem csak a hangnem, hanem a közölt adatok pontatlansága miatt is.  De hagyjuk a személyeskedést, térjünk a lényegre, azaz a pontatlanságokra.

Egy adott pillanatban a könyv országunk egységességét tárgyalja s azt állítja hogy Erdély lakosságának ¾ azaz 75% román. Nem sokat értek a néprajzhoz, így gondoltam inkább utána nézek az adatoknak. A Statisztikai Évkönyv 1965.-évi kiadását átlapozva könnyű volt kiszámítanom hogy a szerző k.b. 10%-al tévedett. Figyelembe véve az akkori Brassó, Kolozs, Kőrös, Hunyad, Mármaros és a Magyar Autonóm Tartomány lakosságának adatait az átlag nekem csak 65,18% lett. Nem mintha ez változtatna a lényegen, csak a pontosság kedvéért jártam utána. Igaz tartományonként elég nagy változatosságok mutatkoznak, hiszen az akkori Magyar Autonóm Tartomány lakosságának hivatalosan is mindössze 34,86% vallotta magát románnak.

Sajnos utolsó órai adatok nem állnak rendelkezésemre, mert az 1974 évi Statisztikai évkönyv már nem közölt ilyen nemű adatokat.

Egy másik helyen az említett könyv szerzője azt kifogásolja hogy a romániai magyaroknak több anyanyelvű könyvük, folyóiratuk van mint a románoknak, persze átszámítva a lakóssági arányokra, Nem is tudom hogyan lehet a kérdést így feltenni minden adat nélkül és nem tudom mire használ. Nézzük azonban mit is mondanak az adatok.

Mivel nincs szándékomba egy statisztikai kimutatást végezni, így csak ami először kezem ügyébe került azt nézem át, az pedig A HÉT 2/1982 sz. Könyvbarát melléklete, mely a január - februárban megjelent újdonságokat mutatja be. Ha jól számoltam össze, az említett időszakban 104 román és 27 magyar könyv jelent meg. A példányszámokat nem tünteti fel, pedig azok a számok bizonyítanának.

Egy dolog ayonban nagyon meggondolkoztatott a könyvekkel kapcsolatban. Vajon egy embercsoport, egy nemzetség kulturális igényét azok száma határozza meg? Vajon ebben az esetben is érvényes lenne a hármasszabály ha teszem hogy 20 millió ember kultúrigénye évi ezer könyv, akkor 2 millióé csupán 10 lenne? Számtanilag helyes, logikája azonban nincs. Minthogy annak se nincs logikája, hogy kis országoknak kevesebb jogaik lennének mint a nagyoknak.

Csak két példát ragadtam ki a sok közül, pedig lenne még apróbb-nagyobb szépséghiba, mint például Ludovic Kossuth név. Nem értem azt sem miért nem helyes az erdélyi román író megnevezés sem, hiszen ahogy létezik bánáti szerb, moldvai csángó, csiki székely, miért ne lehetne erdélyi román is. Ezt azonban hagyom a szakemberekre, ők talán inkább értenek a könyv egyéb hiányosságainak kiértékeléséhez.

Végül csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy talán több figyelmet kellene szentelniök az illetékes ellenörző szerveknek, mielőtt egy kéziratra ráírják hogy „bun de tipar”, hiszen a téves adatok csak tévútra vezetnek.

Tisztelettel,

Fodor Lajos

Marosvásárhely, 1982 május 28