(Emlékezés egy generációnyi jóságra)

  Kálmán nehéz két hónapig bírta felesége nélkül.  Még csak 79 éves volt. Mégis akkora akaraterő, cselekvésvágy lakozott benne, hogy sok fiatalt megszégyenített. A sors vele sem bánt kesztyűskézzel, siheder korától dolgoznia kellett, és csak fokozta nehézségüket a háborúk sorozata. Többször véltem hallani, amint fiatalabb korosztálynak, tiszta szívből, szinte fájdalmat okozva sóhajtozta, „inkább enném naponta egyszer, csak háború ne legyen”. És ő tapasztalatai alapján beszélt, hangjában érezni lehetett a félelmet, pedig nem volt lágy ember… mégis oka volt félni. Hosszú évekig dolgozott a kőbányában, ahol a mindennapi nehéz munka kiedzette testét, és neki ez nem volt elég, otthonában tartott két lovat, amelyekkel fuvarozott. Nem panaszkodott, nem ismerte a kényelmet, túlzás nélkül mondhatnánk: a hajnali csicsergésre ő ébresztette fel a madarakat.

   A hetedik X ellenére járta az erdőt lovaival. Nyugdíja volt, de mégsem találta nyugalmát, nem tudott veszteg maradni egy helyben. Rozáliával leéltek egy életet, nem volt szükségük rá, hogy nyugdíját kiegészítse, csupán a megszokott munka iránti hajsza miatt tette. Pedig az ő korában már nem rohangálhatott az ember, meg kellene állnia néha lélegzetvételre, de mintha neki nem is levegő kellett volna… csupán a mozgás.  Ám ez a mozgás, már nem tartalmazott sok rugalmasságot, és ezt a szeretett lovai is érezték, mert rönkölés közben, amikor gazdájuk beleesett a derékig érő hóba, megálltak szelíden és türelmesen várták magukhoz. Könyörtelen iramot diktált magának, gondolta, így nem érheti utol az öregség. Robotolása közben sok újévet maga mögött hagyott, de talán fel sem tűntek, mert kevés ünnepnap adatott meg neki. Mások hiába kértek, minden jót-, szépet az újévtől, mert ő csak mosolygott naivságukon. Tudta, csak apró részekben teljesülnek az álmok, és amit az élet ingyen ad a jobb kezével, azt a ballal visszaveszi. Sohasem volt reményvesztett, csupán a sors belenevelte a bizonytalanság érzetét, és nem tudott szabadulni tőle. Ezért dolgozott folyton, nem szorult felnőtt gyerekei, unokái segítségére, sőt még ő segített, mintha mostanság is kicsi csecsemők lennénk, és szükségelnénk a nevelést.

   A reményteli újévektől ritkán fogadta ama luxust, hogy egy-egy pohár borocska mellett, a meleg szobák ölén pihenjen, mert ott buzgott benne az a fiatalos érzésvilág, ami erőt adott neki, hogy fölülmúlja a mindennapi megpróbáltatásokat.     

Így történt, hogy hetvenkilenc éves kora ellenére fiatalon talált örök megnyugvásra, elkísérve feleségét a síron túli szerelembe. Nyugodjanak békében!