O én édes istenem, hogy ezt kellett megérnem,
Hogy felnőtt disznó fejjel leölnek engem.

Pedig hát milyen szépen kezdődött minden,
Amikor én megszülettem.

Alig, hogy megláttam ezt az árnyvilágot,
Az egész háznépe körülöttem forgolódott.

Mivel anyánk jó koca volt, s nagyra vágyó,
Ezért neki öt-hat malacság nem volt elég belőlünk,
Így mi összesen tízen öten lettünk.

Nem csoda hát, hogy nekünk odabent szűk volt a világ,
És alig vártuk, hogy meglássuk, a nap sugarát.

Helyből odabenn talán nekem jutott a legkevesebb.
Mert gazdasszonyom amikor először rám tekintet.
Azonnal vetett egy dupla keresztet,
És elszaladt, hogy hozza a szentelt vizet.

Végül mégsem vizet hozott hanem tejet,
Na meg takarónak rongyszőnyeget.

A tejjel megitatott, aztán meg betakart,
És nem dicsekszem én itten de az orromra
Még egy csókot is nyomott.

S ezután sem ment rosszul nekem sorom,
Mert a gazdasszonyom, az a drága lélek
Ezután is szinte a fiának tekintett.

Bejáratos voltam én a házába,
És aludtam is az ö paplanos ágyába.

Igaz, hogy a gazda „György” ezt nem tudta,
Mert jó szokása szerint a helybéli kocsma falát támasztotta.

Belülről. Mert ö úgy érezte, hogy földrengés van,
És ő áldozatosan mentette ami ott volt,
S tiszta áldozatból naponta még öt liter bort
ott helyben megivott.

De György gazda ezután is olyan gondoskodó volt,
Hogy naponta eljárt az ivóba,
Hogy megvizsgálja áll e még az a fránya fal?

Naponta jött haza a gonddal,
Hogy már nem csak a kocsma oldala inog,
Hanem már az út is egészen hazáig,
Míg gazduram meg nem látja a „kedves” nejét a Márit.

A Márinak talán túlvilági erei lehettek,
Mert amikor meglátta így a férjét szeme kikerekedett,
És aztán elvisította magát.

S ezután azonnal a György lába alatt
a föld mozgása megállt.

De nem csak a föld mozgása állt meg a lába alatt,
Hanem majdnem a szíve is szegénynek
És ott rögtön megígérte a kedves nejének,
Hogy ö isten bizony többé nem csap fel
Földtani mérnöknek.

Mert hát amúgy jó ember volt György
Egy áldott jó lélek.

Engem is mindig Dömének becézet,
Én meg őt először Gyurinak,
Aztán ahogy telt az idő,
Pertu barátok lettünk.

Habár ö még mindig Dömének szólított,
De a nyár derekától vettem a bátorságot
És azután Györgynek szólítottam a gazdát,
Amikor hozta nekem a kukoricát.

De becézésben egyikünk sem múlta felül Márit,
Mert amióta ő engem először meglátott,
Azóta „Édes kis malackámnak” szólított.

Nem úgy az ö férje urát,
Mert az bár merre járt.
„Hol vagy te disznó”? ekképp kereste öt,
hangos szóval.
S közben megáldotta mindenféle jóval.

De hát elérkezett most decembernek hava.
S vége van barátságnak komaságnak.

Habár György Dömének. Mári meg malackámnak
Szólított a tegnap is,
De engem most nem csak a hideg ráz,
Hanem a frász is.

Hiszen érzem, hogy már nem csak a fogukat fenik rám,
Hanem a kést is.

Amivel nem sokára ide állnak elém
És a kést a nyeléig szúrják belém.

Ki eresztik az én piros véremet,
Én meg ott nyomban kilehelem a lelkemet.

Aztán meg szalmát tesznek én rám,
És alágyúltnak.
S ezzel számomra vége van minden földi jónak.

Mert miután így szőröm levedlem,
Ezután feldarabolnak, véres, májas hurka, kolbász és szalonna
no meg sonka lesz én belőlem.

Na de csitt, most be fejezem, mert itt a én végzetem.
Jaj de hideg ez a fránya kés.
Gyöööörrrrgyyy jó „barát” miért tetted ezt velem?
Ámen.