Szántó István Marossárpatak nagy köztiszteletnek örvendő polgára, két évvel ezelőtt, 101 éves korában hunyt el. A tanító úr több mint 30 évig volt a helyi iskola igazgató-tanítója, több száz sárpataki gyereket vezetve be az olvasás-írás csodálatos világába. Fáradhatatlan oktató-nevelői munkásságáért, kulturális téren kifejtett tevékenységéért, példamutató magatartásáért 2001-ben díszpolgári oklevelet vehetett át. Pista bácsi azonban igencsak szerény ember volt. Rendszerint keveset beszélt egyéni érdemeiről, a falu felemelkedése érdekében végzett munkájáról. Világháborús emlékeiről is nagyon szerényen mesélt, de sárpataki bajtársai (akiknek felettese volt) mindig nagy elismeréssel beszéltek személyéről. Feleségem apai nagyapja például többször is beszélt a tanító úr fronton tanúsított nemeslelkűségéről, józan, megfontolt gondolkodásáról, bajtársi magatartásáról, kiemelve, hogy Szántó tanító úr vezette őket haza családjaikhoz a háború végén. De lássuk csak hogyan emlékezik vissza mindezekre a nyugalmazott tanító.

Szántó István zászlós

1941 nyarán katonai kiképzésben részesültem, elvégezve egy levente parancsnoki tanfolyamot Marosvásárhelyen. Ezt követően leventeoktatással is foglalkoztam. Elméleti és gyakorlati felkészítőket tartottam a sárpataki ifjaknak, akik 12 éves kortól kötelező módon meg kellett jelenjenek a kiképzéseken. Az én feladatom elsősorban az oktató-nevelő munka volt, de természetesen a szabadban végzett gyakorlatozásokon is részt vettem. Hetente egy alkalommal egész napos programot szerveztünk, ahol a legénykék megtanulták a lőfegyver használatát is. Nem volt hiány ügyes, megbízható ifjakban. 1942-ben egy nagy leventeünnepséget rendeztünk a sárpataki legelőn, ahová a környék leventéit is meghívtuk.Sportversenyeket szerveztünk, amelyen kiválóan szerepeltek a helyi leventék. Emlékszem a két legügyesebbre: Székely Józsefre és Babos Jánosra, akik főleg a távfutásban jeleskedtek. Rajtuk kívül még sok tehetséges gyermek tűnt fel. A legelőre egy nagy színpadot állítottunk fel, ahol népi táncokat, hazafias nótákat, katonadalokat is bemutattak. Ételben, italban bőség volt, nagyszerűen szórakoztak a fiatalok. Jelen volt a járási leventeparancsnok Gáspár ezredes is. Itt említem meg, hogy nem sokkal később nagy élmény és megtiszteltetés volt számomra Nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredessel találkozni és elbeszélgetni. A körzetparancsnokok Sáromberkére rendeltek át, ahol
felsorakoztattam a legénységet. Nagybaconi ezredes átutazóban volt Marosvásárhely felé. A sárpataki elágazástól nem messze kiszállt a kocsiból, kezet fogott és elbeszélgetett az oktatókkal.

1944 júniusában hívtak be a 27. székely gyalogezred 3. zászlóalj géppuskás századához Marosvásárhelyre.
Ekkor már zászlósi rangom volt. Először Abafáján gyakorlatoztunk, ahol azt suttogták a kollégák, hogy kiképzés után behívják a 23-sokat és mi leszünk az oktatók. A terv azonban meghiúsult, mert váratlan fordulat történt augusztus 23-án. A kiképzés öt-hat hetet tartott, aztán parancsot kaptunk, hogy térjünk vissza Vásárhelyre. A régi egységből csupán két zászlóaljat szerveztek. Az egyiket kelet felé irányították, a másikat a Maros jobb partján dél felé. Hatan voltunk tartalékos tisztek, de mivel fegyverzet hiányában csak két zászlóalj alakult, nem volt szükség csak négy tisztre. A válogatás és beosztás családi állapot szerint történt. Kettőnket elbocsátottak, mert gyermekeink is voltak. Leszerelésre jelentkeztem. Egy főhadnagy fogadott, aki azt javasolta, hogy ne menjek haza, mert néhány nap múlva úgy is visszahívnak. Egy nagyon jó beosztást ígért, de én nem tudtam dönteni. Gondolkodási időt kértem, aztán egy óra múlva visszamentem és igent mondtam. Megtudtam, hogy a pótezred fogatolt vonatparancsnokának neveztek ki és azt a feladatot kaptam, hogy lőszert szállítsak a frontra. Elküldött az ezredparancsnokhoz, aki egy kis könyvecskét adott át nekem tanulmányozás végett, mivel engem nem ilyen feladatokra képeztek ki. Erre azonban kevés idő jutott, mert hamarosan indulási parancsot kaptunk. Szerencsére egy olyan szakaszvezetőt osztottak be mellém, aki előzőleg alapos kiképzést kapott.

Udvarhely irányába, Barót felé mentünk, ahol már állt a harcvonal. Fogatolt vonatnak nevezett kétlovas kocsik húzták a szállítmányt. Én lóháton mentem, utánam 40-50 lőszeres kocsi, kb. 100 emberrel. Az orosz addig jött előre, fegyverek ropogtak, ágyúk szóltak, itt már puskaporos volt a levegő. Nem is tudtuk megközelíteni Barótot,
parancsot kaptunk a visszavonulásra. Udvarhelyen 2-3 napot időztünk, majd Parajd felé vettük utunkat, az oroszokkal a nyomunkban. Korondon parancsot kaptam, hogy Alsósófalván jelentkezzem újabb feladatra. Ott utasítottak, hogy addig nem távozhatok a faluból, amíg az ezredes nem parancsolja. Azzal az ezredes és serege elvonult, mi pedig két szakasznyi emberrel próbáltuk tartani a vonalat. Az ellenség meglepően gyorsan közeledett, én pedig hiába vártam a parancsot. Mivel engem csak meg nem határozott időre osztottak be, nemsokára egy másik zászlós is megjelent az egységnél, de elhallgatta azt, hogy helyettem küldték oda. Mikor már Korondon volt az orosz, megkérdeztem a véleményét egy parajdi századosnak, hangsúlyozva azt, hogy értelmetlennek tartom a további várakozást és a túlerővel való szembe-szállást. Közöltem, hogy vissza szeretnék vonulni az embereimmel, amíg nem késő. A parajdi százados rám bízta a döntést...

Megszerveztem az őrséget. Éjfél körül, az egyik őr jelentette, hogy a falu déli részén oroszok vonulnak előre. Két önkéntest kértem, akik vállalkoztak, hogy elmennek a főútig – ami kb. 500 m-re lehetett - körülnézni. Egy óra elteltével még nem értek vissza, így újabb felderítőket küldtünk. Mikor láttuk, hogy azoknak is nyoma veszett, zászlós kollégámmal mentünk utánuk. Mondtuk a legénységnek, hogyha nem térünk vissza, csatlakozzanak egy közelben lévő egységhez. Már hajnalodott, mikor a főúthoz értem. Vártam, hogy mi fog történni. Tudtam, ha ellenséges harckocsik közelednek, akkor rám lőnek. Németek voltak, megúsztam. Az utolsó kocsi megállt és felvett. Egy tiszt azt mondta, hogy 500 méterre vannak az oroszok. A zászlós kollégám nem tartott velünk, mert nem merte elhagyni a települést, ahová beosztották. Később tudtam meg, azt amit
sejtettem, hogy őt a felváltásomra parancsolták oda.

Parajdon elköszöntem a németektől és keresni kezdtem a századomat. Eredmény nélkül. Remetére mentem. Csodálkoztam, hogy onnan még nem menekültek el a civilek. Nagy volt a jövés-menés a faluban. Menekülő csoportok vonultak át a falun, tartalékosokat vittek a frontra. Egyszer megállt előttem egy terepjáró. Az ezredesem ugrott ki belőle, aki elmondta, hogy utánam jött, engem keres. Elmeséltem, hogy mi történt velünk, majd beleegyezését kértem, hogy hazamehessek meglátogatni a családomat. Ő is velem jött Sárpatakra. Hazaérve szomorúan tapasztaltam, hogy a fosztogatók a mi házunkat sem hagyták figyelmen kívül. A családomat már nem találtam. Ők is menekültek...

A parancsnok Régenbe ment, engem másnap reggelig hagyott itthon. Estefelé átmentem Sáromberkére, hogy családom után érdeklődjek állomásfőnők ismerősömnél. Megtudtam, hogy Déda felé menekültek. Régen felé igyekezve, Beresztelkéhez közeledtem, amikor bombázógépek sötétítették el az eget. A régeni repülőteret bombázták. A városba érve megtudtam, hogy az alakulatom Tekében van. Jelentkeztem a parancsnoknál, s megismertem a környéket. Komlódon felkerestem Orbán lelkészismerősömet, aki kedvesen fogadott. Felkerestük egyik közeli földbirtokos barátját, ahol finom borral kínáltak. Marasztaltak, hogy ne menjek vissza az alakulathoz, mert a háború rövidesen véget ér, s addig náluk meghúzódhatok. Mikor látták, hogy
hiába győzködnek, egy hordó borral ajándékoztak meg elváláskor. Visszatértem egy Teke melletti kis faluba, ahol egy szénacsűrben húzódtunk meg éjszakára. Kevéssel éjfél után egy terepjáró jött utánam, hogy jelentkeznem kell a parancsnokságon. Szászlekence felé küldtek visszavonulni.

Megérkezésünk után két napot pihentünk, majd írásos parancsot kaptam, hogy induljak el Egerszalok felé a szállítmánnyal, ahol az ezredparancsnokság vár. Ahol elhaladtunk, a kerítésre felrajzoltuk a Göncöl-szekeret, hogy tudják hol keressenek. Dézs környékén egy csodaszép kastélyra bukkantunk. Egy nyugalmazott ezredes lakott benne, aki két gyönyörű lóval és egy csodaszép hintóval ajándékozott meg. Később, felsőbb parancsra, át kellett engednem a „hozományt” a katonai rendőrségnek.

Az egyik falu végén nagy kiabálást, jajgatást hallottunk. Odaküldtem egy katonát, aki visszatérve jelentette, hogy a németek el akarják hajtani egy család jószágait. Fegyverbe szólítottam embereimet, és a család védelmére keltünk. Tettlegességre nem került sor, mert látták, hogy többen vagyunk, így békésen, állatok nélkül távoztak. Férfi nem volt a háznál, a kötelesség a frontra szólította, az asszony nem győzőtt hálálkodni...

Egerszalokig hat hétig mentünk. Nem a legrövidebb úton. Gyakran le kellett térjünk a kijelölt útvonalról, néhányszor visszafordultunk, aztán ismét előre. Önellátóak voltunk, de a lakosság részéről is megfelelő támogatást kaptunk. Szakácsunk volt, mozgókonyhát vittünk magunkkal, nem szűkölködtünk ételben, italban. Az embereim elégedettek voltak, senki sem szökött meg. A lovakat nem cseréltük, mert volt idő pihentetni őket, s abrakban sem volt hiány. Egy hűvös reggelen értünk Mátészalkára, ahol egy német harckocsi alakulattal találkoztunk. A németek akkor nagyon haragudtak ránk, hogy amíg mi visszafelé vonulunk, nekik tartani kell a frontvonalat. Az alakulatom mellékutcákba menekült a németek dühe elől. Azt hiszem elgázoltak volna bennünket... Néhány perccel később egy rendészeti kocsi érkezett. Lóháton ültem, a hideg őszi reggelen, amikor valaki rám kiáltott: „Tűrje le a gallérját zászlós, mert maga nem tábornok! Aztán szedje össze az embereit, mert Kisvárdán várom és ellenkező esetben hadbíróság elé állítom!” – hangzott a parancs. Később megtudtam, hogy Vértes vezérkari százados volt az aki rámijesztett.

Vásárosnaményba érve, Kisvárda felé közeledtünk, amikor arról kaptunk hírt, hogy a város már orosz fenhatóság alatt áll. Úgy döntöttem, hogy a Tisza túlsó partján észak felé veszem az irányt, hogy elkerüljük az oroszokat, akik dél felé tartottak. Néhány kilométer után repülőtámadás ért. A bombák mellett röpcédulákat is dobtak le, felszólítva bennünket, hogy adjuk meg magunkat. „Dobd el a fegyvert, s emeld fel a kezed, magyar!”- állt a papíron. Kisvárdán nyomát sem találtam Vértes századosnak. Az oroszok kiűzték őket. Csap felé közeledve, az út szélén egy honvédet pillantottam meg, aki teljes felszereléssel üldögélt. Közelebb érve felismertem, hogy az illető a sárpataki Vecserdi András, aki lemaradt a századjától. Hívtam, hogy jöjjön velünk, de nem akart. Azt mondta, hogy megkeresi a századját. Később találkoztunk egy rendészeti autóval. Egy hadnagy érdeklődött egységéről, a marosvásárhelyi 27-esekről. Mondtam, hogy már nagyon rég nem hallottam semmit róluk. Erre ő elmesélte a következőket. Néhány héttel korábban találkozott egy zászlóssal, aki Marosvásárhelyről indult el egy zászlóaljjal, azzal a feladattal, hogy Dicsőszentmártont visszafoglalják az ellenségtől. Dicső közelében van egy kisebb erdő, ahol a zászlóalj elhelyezkedett, és a tisztek egy bokor árnyékában a támadás megszervezéséről tárgyaltak. Az említett zászlós, távolabbról érkezett, így késéssel ért a helyszínre. De ott már csak halottakat talált. Egy aknagránát vágódott be a csoportba. A zászlóaljparancsnok még élt, és arra kérte, hogy vigye hátrább. A zászlós hason csúszva, a hátán próbálta megmenteni a parancsnokot, de az menetközben életét vesztette. Meghatódva hallgattam szavait, arra gondolva, hogy ha a sors nem kedvez, én is köztük lettem volna.

Visszavonulásunk következő állomása Sárospatak volt, ahol megtekintettük a pompás Rákóczi várat. Másnap továbbálltunk, hogy a parancsnak megfelelően Egerszalokon csatlakozzunk az ezredhez. Útközben négy alkalommal ért légitámadás, két esetben az oroszok vágták el utunkat. A parancsnokság azonban elköltözött, így engem a szomszéd faluban irányítottak, ahol megtaláltam az ezredemet. A parancsnok csodálkozott, hogy utólértük őket, majd a veszteségek felől érdeklődött. Jelentettem, hogy mindössze egy emberünk vesztette életét. A Szamos partján egy századossal találkoztunk, aki néhány emberével halászott. Tudtom nélkül gránátokat vett ki egyik lőszeres ládából. Folytatva utunkat, a megkezdett lőszeres láda felrobbant egyik kocsin, s ez a közelben lévő leventekatona életébe került. Néhányan még kisebb sérüléseket szenvedtek, de több áldozat nem volt. A legközelebbi faluban felkerestem a lelkészt és megkértem, hogy gondoskodjon az ifjú holtteste hazakerüljön Parajdra. – meséltem el felettesemnek. A parancsnok elégedett volt a ténykedésemmel és pihenni küldött.

Egy nyugodt éjszaka után, reggel Salgótarjánba küldtek, hogy Lányi századosnál jelentkezzem a szállítmánnyal, mert feloszlott a pótezred. Első alkalom volt, hogy szembeszálltam feletteseimmel. Közöltem velük, hogy én már eleget jöttem Marosvásárhelytől, küldjenek mást. Rövid gondolkodás után módosították a parancsot. Azt mondták, hogy rakjam le a szállítmányt Salgótarjánban, aztán visszatérhetek az ezredhez. Útközben néhány lemaradt honvéd csatlakozott hozzánk, köztük két falumbeli: Ercsei János és Pásztor Mihály. A városba érve azonban újabb bosszúság ért. Utasítottak, hogy folytassuk a visszavonulást, a szállítmánnyal együtt. Vác és Budapest között négy kaszárnyánál próbáltunk megszabadulni a szállítmánytól, de sikertelenül.

Dunakeszi környékén heves harcok folytak. Veszélyes volt a sétálgatás lőszerkonvojjal. Bementem a budapesti Mária Terézia kaszárnyába, ahol hosszas vita után átvették a szállítmányt. Azt mondtam, hogy az utcára teszem ki, ha nem veszik át. Több mint két hónapon keresztül vittük Marosvásárhelytől Budapestig. Közben kisebb mennyiségeket raktunk le, ahol igény volt rá.

Lehetetlen volt a visszatérés egységemhez, mert az oroszok már elfoglalták Vácot, így vissza kellett fordulnunk a fővárosba. Budapesten találkoztam Garamvölgyi Miklós tartalékos hadnaggyal, aki segítségével besoroltak a 101-es őrzászlóaljhoz. Katonáim egy likörgyárban kaptak szállást, nekem szobát szerzett a hadnagy. A családom ez idő alatt Gyömrödön tartózkodott. Persze én nem mehettem oda, de kapcsolatot tartottunk fenn levelezés útján. Később Vecsésre vezényeltek, ahol állt a harcvonal, de bevetésre nem került sor.

Január 18-án elesett Budapest pesti része, a Duna bal oldala. Ezzel lehetőség nyílt a hazajövetelre. Február 2-án indultunk haza Pásztor Mihállyal és Ercsei Jánossal, valamint egy ókécskei katonával, aki jól tudott oroszul. Egy illető elkísért a gyömrői repülőtér közelébe, ahonnan hazafelé vettük az irányt. Számításaink szerint több mint 500 km-re voltunk otthonunktól. Maglódon töltöttük az első éjszakát. Másnap, több mint egy félév után harangszót hallottunk a távolból. Levettük a sapkánkat és imádkoztunk. Megható pillanat volt...

Albertirsán ütköztünk a legnagyobb akadályba. A település központjában megállított egy őrjárat. Meleg ételt ígértek, de az orosz parancsnokságra kísértek be. Partizánoknak véltek, bevittek egy szobába és tolmács segítségével vallattak. Civil ruhában voltunk, így sikerült letagadni, hogy a frontról jövünk. Azt mondtuk, hogy kényszermunkára vittek a németek. Hosszas tárgyalás után a parancsnok úgy döntött, hogy Monorra küldenek fát vágni. Közben kérték, hogy igazoljuk magunkat. Nem volt más nálam, mint egy régebbi vasúti igazolvány, amely arra jogosított fel, hogy a civil életben féláron utazhassak. Ez mentett meg bennünket... Meg a Jóisten...Az igazolványon a foglalkozást is feltüntették. Mikor megtudták, hogy tanító vagyok, a tolmács kérte, hogy engedjenek szabadon. Talán ő is tanító volt. Máig sem tudom. A parancsnok viszont teljesítette kérését.

Később egy térképet szereztünk, amely segített a tájékozódásban. Az útbaeső falvakban mindig a tanítókat kerestük. Ők szívesen adtak szállást és élelmet. Sokszor térdig érő hóban mentünk előre. A falvak szélén bújdosó nőket láttunk, akik az orosz katonák elől menekültek el. Egy illető azt mesélte, hogy még az orosz nők is követtek el erőszakot magyar férfiakon (!).

A Tiszán nehéz volt az átkelés. Először féltünk rámenni a latyakos jégre. Nagyrévnél aztán megnyugtatott egy civil, hogy megfelelő a jégréteg vastagsága. Át is értünk szerencsésen, majd felkerestem az ottani tanítót. Remek fogadtatásban volt részünk. Nagyon éhesek voltunk, és sosem felejtem el, hogy egy nagy tál füstölt kolbászt tettek az asztalra, amit teljes egészében elfogyasztottunk.

Püspökladányon is őrjáratba ütköztünk. Bekísértek a parancsnokságra, átnézték a hátizsákunkat, aztán elengedtek. Békésszentandrás körül orosz csapattal találkoztunk, de ránk sem néztek. Telefonvezetéssel voltak elfoglalva. Ugyanitt, Lengyel nevű tanító kollégám igazolványt szerzett a helyi román rendőrparancsnoktól, így onnan már nyugodtabban jöhettünk hazafelé.

Kimerülve, lerongyosodva értünk haza február 19-én, hálát adva a Jóistennek, hogy itthon vagyunk. Családom két héttel később érkezett haza. Új bakanccsal indultam útnak, de mire hazaértem szétszakadt a lábbeli. Az 500 km-es távolságot 95%-ban gyalog tettük meg. A háború már közel hatvan éve véget ért, de borzalmait és igazságtalanságait nehéz elfeledni.

Berekméri Edmond (2005)

Együtt Szántó Pista bácsi 100. születésnapján