Ködös este, szürke hétköznap. Munkának vége, irány az otthon. Az édes otthon. A villamoson a nap végéhez méltó hangulat: álmos emberek, ködös pillantások. Már majdnem belesüppedtem a puha, szürke légkörbe, amikor éles hang ébreszt a valóságra:

- Julikám, üljünk le, ott van egy kettes szék.

Hátrapillantok. Idős hölgy, vidám kis zöld kabátban. Szatyrát lóbálva teper át a villamos végéből az elejére. Közeledik, izgatottan csettint, majd lecsap a zsákmányra: beáll a két ülés közé. Konkurencia nincs ugyan a helyekre, de azért ott a szemében a kulcsszó: einstand. A nyomaték kedvéért lecsapja a szatyrát az üres székre. Így várja,hogy Julika odaérkezzen és elfoglalja az őt megillető helyet.

- Julikám, én az ablak mellé akarok ülni, én itt szeretek.

Nehéz volna megoldani ugyan, hogy a villamosban ne ablak mellé üljön. De mégis, örül a jó helynek.

- Annyira szeretem este Budapestet, olyan szép – állapítja meg harsányan, inkább a gyér hallgatóközönséghez intézve szavait, mint a csendes Julikához.

Julika illedelmesen bámul kifelé az ablakon. Próbálja magába szívni a szépséget, de csak a Jászai tér egyhangúsága bámul vissza az ablakon. Nem szól, csak néz.

- Jajj, Julikám, én annyira szeretem a Parlament épületét este, annyira szép!

Julika hallgat, gondolkodik. Méricskél magában, viszonyítgat. Majd csendesen megszólal:

- Én a hidat szeretem este. A Dunát…

Tulajdonképpen ennyi volt a beszélgetés. A villamos elindult, zörögve darálta a síneket a következő megállóig. Mert ilyen a világ, kinek a Parlament, kinek a Duna…