Húsvét 7. vasárnapja

1. Míg kövezték, István így imádkozott: „Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (Ap Csel 7, 55-60)

Mivel Jézus idejében Palesztina római megszállás alatt volt, a zsidóság kivégzést, halálos ítéletet nem hajthatott végre. Saját törvényeiknek megfelelően ugyan gyakorlat volt a megkövezés, ami tulajdonképpen a lincselés, a népítélet egy szokványos formájának számított, de ilyen esetekben is a helytartó adta ki a parancsot (ius gladii). Történészek szerint valószínű, hogy István megkövezésénél a vallási vezetők (szanhedrin) vagy kihasználták a helytartóváltozás időközi helyzetét, vagy Pilátus szemet hunyt a „helyi önbíráskodás” felett. István ellen is hamis tanukkal bizonyították, hogy káromkodott. A városon kívülre hurcolták az elítéltet, levetkőztették, majd hátulról az első tanú dobta rá az első követ, a fejre célzottan, hogy az áldozat hasra bukjon. Ha nem halt meg, a második tanú hátára fektette, majd a mellére dobta a követ, s csak ezután következett a tömeg… Itt a tanuk is nekivetkőztek és Saul, a későbbi Pál apostol végignézi a kivégzést, miközben őrzi hittársai ruháját. István már a főtanács előtt elmondja beszédét, bizonyítva ártatlanságát, most pedig látomásával bizonyítja, hogy Krisztus vértanúja. Úgy hal meg, mint Mestere.

István az egyház első vértanúja, a protomartyr „élesben” is megvallja Krisztus istenségét. A most született egyház rálép az életszentség útjára.

2. Hamarosan eljövök…(Jel 22, 12-14. 16-17. 20)

A Jelenések könyvének befejezése, a parúziáról, Krisztus második eljöveteléről számol be. Az új ég és új föld előtt lesz végítélet. Az üdvösségből és a túláradó isteni irgalomból csak az marad ki, aki elzárkózik a kegyelem elől, aki nem kér bocsánatot bűneiért. Az igazság, a szeretet, a megbékélés utáni vágyunk is óhajtja Krisztus második eljövetelét: Jöjj el Uram Jézus!

3. Értük könyörgök…(Jn 17, 20-26)

Jézus főpapi imájában a benne hívőkért, az egyházért könyörög az Atyához. Ezzel ér véget a jánosi „búcsúbeszéd” is. Jézus egyházáért szavatosságot vállalt, ezért nem kell sosem kétségbeesnünk. Imádkozott értünk, ez a mi biztosításunk.

Azonosította magát egyházával. Amikor egyházában, egyházának hiszünk, Neki, Benne hiszünk. Amikor Krisztus testébe tőrt döfünk, Őt bántjuk, s vele szemben vagyunk bizalmatlanok. Pedig ahogyan a teremtéskor Isten az ember orrába fújta az Élet leheletét, Jézus feltámadásakor is, pünkösdkor is, és minden keresztelésben egyenként belénk árasztja isteni életét. Úgy van egyházában, hogy elsősorban bennünk van. A kegyelem csodálatos és mégis megtapasztalható erőterében.

Hívők és hitetlenek, keresők és bizonytalankodók, kételkedők és botránkozásra hajlamos emberek gyakran esnek a felszínesség csapdájába. Nem belülről jár át a hovatartozás tudata, nem belülről alakít minket a kegyelem, hanem a könnyebbik utat választva elakadunk a felszínen. Kritizáljuk az egyházat hibáiért, aggódunk jövőjéért, távol érezzük magunkat tőle, mert úgy látjuk: nem mond nekünk semmit. Elvesztette életerejét. Nem vonzó a törvénykezése, a radikalizmusa, elszomorít papjai fásultsága vagy épp öntetszelgő szereplése. Ahogyan Szentatyánk mondaná: „affektáló klerikalizmusa”… De nem azért, mert a papok nem nősülhetnek, vagy éppenséggel nem szentelnek nőket pappá, és még csak azért sem, mert tiltja az abortuszt és az azonos neműek házasságát…

Inkább azért, mert mi nem érezzük magunkénak. A kerten kívülről kiabálunk át tücsköt-bogarat, miközben meg vagyunk keresztelve, bérmálva, és a szentségek, a liturgia ünneplésében minden vasárnap, a hitvallás elismétlésével felelősséget vállaltunk érte. Az egyház arca olyan, amilyenné alakítjuk. A szeplő, a ránc a miénk, a szentség, a tisztaság Istené. Ha rajtunk múlik, melyik látszik jobban? Meglátjuk a felszín mögött a mélységet, az istenit? Az egyházban minket nem érdekek, vagy vonzások, élmények és közös cél gyűjt és tart össze, hanem Krisztus személye. Ő az egyház oka, fenntartója és „üzemeltetője”. Vállaljuk Krisztust úgy is, mint aki személyes és közösségileg is megpecsételte életünket? Megtapasztaltuk Őt a közösségben? Mert nincs magán-egyház. Ha egyedül járunk is, Őt és a benne hívőket képviseljük. Hiszen ő bennünk van. Itt nem a híres hazafias jelszó érvényesül: Istennel a hazáért és szabadságért, hanem: ISTENÉRT SZABADON ÉS KÖZÖSSÉGBEN, A FÖLDI HAZÁBAN, AZ ÖRÖK HAZA FELÉ!

Sebestyén Péter