Nomen est omen

Két emberről mesélek most nektek – kezdte Gyárfás, miután kényelmesen elhelyezkedett a díványon. A családból valaki a keze ügyébe helyezte a kávéscsészét, amit bólintással nyugtázott, majd folytatta a mondókáját.

Két emberről van szó ugyanabból a házból, ugyan abból a családból. A két ember két külön természet és két külön sors.

Egyikük a nagyapám, másik a fia, az én nagybátyám.

   Nagyapám szikár, kicsi ember, de erős, mint egy medve, ahogy a neve is jelezi – Artúr, hiszen az artus szó ókelta nyelven medvét jelent, meg különben Artúr királyra is gondolhatunk, amikor az öregúr saját hőstetteit ecseteli. Minden alkalom jó volt arra, hogy háborús emlékeivel előrukkoljon, legyen az vacsora utáni beszélgetés egy pohár bor mellett, egy ismerős látogatása, vagy a borbély szombati érkezése borotvahabos tálkájával.

Ez utóbbi a szombat délelőtti szertartásokhoz tartozott. Ebéd előtt, tizenegy óra tájt megjelent Csorja* úr a kis táskájával, s az előszoba asztalra kirakosgatta csillogó-villogó tartalmát – ollókat, nyírógépet, de nem ám elektromost, hanem szigorúan kézit, borotvát, kettőt is, kicsi óntálat víznek, ezeken kívül csontnyelű borz borotvaecsetet, borotvaszappant, pacsuli illatú üvegecskéket és kisebb nagyobb patyolat kendőket. Ez az időszak volt Artúr nagyapa számára a hét fénypontja, tudniillik Csorja úr nem csupán a lelkes hallgatóságot képviselte, hanem okos, odavaló megjegyzéseivel kiszélesítette az elbeszélés kereteit.

  A csendet kedvelő Tihamér* nagybátyám nem szerette nagyapa háborús emlékeit. Rejtély, hogy miképpen lett Tihamér. Ha van a neveknek jellemet, tulajdonságot meghatározó szerepe, nagybátyám esetében biztosan van. Elgondolkoztató, hogy a szülők milyen indulatok hatására választanak nevet gyermekeiknek, nem gondolva arra, hogy az életük végéig végig kíséri őket, és szerepe lehet sorsuk alakulásában.

 Magának való ember lévén még beszélni is alig beszélt, különösen nem saját magáról, pedig neki is lett volna mit. Megjárta ő a poklok poklát a keleti fronton, s a hadifogságot is, ahonnan öt év múlva szabadult. Mire hazajött családja megszaporodott, de nem szólt ellene, nevelte a kis jövevényt, mint saját gyermekét.

- Megbocsátasz, kedves? – döbbent meg a felesége, hogy nem csapott patáliát az ura.

- Nem tudom – válaszolta halk hangon -, de ennek a gyereknek családra, szülőkre van szüksége.

 Többet nem beszéltek a dologról. A kislánynak a Babett nevet adták*.

 A csöndes külső mögött makacs kitartás rejtőzött, ami a munkájában nyilvánult meg elsősorban. Bár kereskedelmi végzettséggel rendelkezett, a készruhagyárban kapott munkát, mint áru szakértő, de hamarosan osztályvezetőnek nevezték ki. Családi élete is sínre került, nem volt miért köszörüljék rajtuk a nyelvüket a pletykaéhes barátok, szomszédok, rokonok.  Egy év múlva megszületett Zoltán*. A „kontyos rádió” erre elnémult. Nem találtak fogást a „jó akarók” Tihamér családján. Egyedül csak a nevén élcelődtek egy ideig, de mivel már gyermekkora óta mindenki Tibornak szólította, ez sem volt érdekes beszédtéma.

   Nagyapám, ahogy szaporodtak az ősz hajszálai, úgy hozta elő emlékezete mélyéről ifjúkora eseményeit. Azok bizony a „békeévekre” estek és legtöbben, akik hallották, csak legyintettek. „Akkor még a kő is lágy volt, ugye apó?” „Öl a csúfság, mi?!” – válaszolta dünnyögve és tovább regélt a rendről, a megbízható kereskedőkről, becsületes iparos emberekről. Éppen olyan szenvedéllyel, mint nem rég még a csatákról. Ahogy azoknak is főhőse mindig ő volt, így ezeknek a mesébe illő időknek is. Mesélt is szakadatlanul – vágyait, s félelmeit szőtte bele ezekbe a mesékbe. A történetek, bár ismétlődtek, de változtak is, ahogy nagyapa hangulata, vagy a hallgatóság figyelme megkövetelte. Hol nagyobb hangsúlyt kaptak egyes részek, hol kevesebbet. Ezt persze csak mi, a családtagok vettük észre, aki nap, mint nap hallottuk. Ha idegen hallgatósága akadt, rendesen megtáltosodott a kisöreg, regénybe illő részletekkel ecsetelte saját sikereit az ipariskolában, ahova járt szakmát tanulni, a lányoknál, akiket tucatszám hódított meg, s hogy később a frontszolgálat ideje alatt milyen példás katona volt!

 Legtöbben csak csóválták a fejüket, de lelkes hallgatói is akadtak. Ilyen volt öreg barátja, Doberdó bácsi. Még fiatal korában ragadt rá a Doberdó név, sokan nem is tudtuk az igazi nevét. A háborúban ellőtték a lábát, de meggyógyult, csak a térdből nem tudta hajlítani, és így bicegve, elég nehezen járt. Mozgáskorlátozottságát szapora, serény járással pótolta, csak a lépcsők okoztak gondot. Meg a járdaszél. Sokan igyekeztek ilyenkor segíteni neki, amit mindig ugyan azokkal a szavakkal köszönt meg: „Köszönöm, nagyon kedves! Doberdónál szereztem.” Így ragadt rá a Doberdó név. Ők ketten voltak a leghűségesebb hallgatói: Csorja úr a borbély és Doberdó bácsi a hadirokkant. Egyikük a szombatot, a másik a vasárnapot emelte ünnepnappá nagyapa számára. Vasárnaponként ebéd után érkezett Doberdó bácsi, kiszámítva, mikor szunnyad el éppen a bőséges trakta után az öregúr.

- Megjött Doberdó bácsi! – rontottunk be a szobába, felébreszteni nagyapát. Külön örömöt szerzett számunkra látni, ahogy törülgeti a szemét, simítja kétfelé a bajuszát, miközben dörmögi, hogy éppen lekoppant a szeme.

 Szép időben kiültek a tornácra, máskor, télen, vagy rossz idő esetén a konyhában telepedtek le, a füttő előtt, s egy kis savanyú bor mellett estig osztották az emlékeiket.

- Emlékszel, Artúr… - kezdte Doberdó bácsi, és nagyapa emlékezett.

    Nagybátyám, Tibor bácsi – igazi nevén Tihamér – napról napra nem hogy kilábalt volna a háború és oroszfogság okozta lelki krízisből, hanem egyre mélyebben süllyedt bele. Soha sem volt bőbeszédű ember, de az utóbbi időben még csendesebb lett. Otthon napszám nem lehetett a hangját hallani. A munkahelyén példásan végezte a dolgát, s miután hazajött, evett, s beült a sarokba állított karosszékébe. Ott ült órákig, nem csinált semmit, nem szólt senkihez. Felesége váltig uzsukálta*, nem mozdult. A gyerekekkel sem törődött. Kiabálhattak, veszekedhettek egymással, számba se vette. Csak a verekedést nem tűrte.

- Ülj helyt, Zoltán! Ne bántsd a leánkát, mert megjárod! - kiáltotta szigorú hangon, s a gyermekek mindjárt megjuhászodtak.

Tihamér nagybátyám szótlansága mögött egy túlhevített kazán feszültsége rejtőzött, de mi ezt nem tudtok. Azoknak a néha megnyilvánuló haragos, szigorú megjegyzéseinek nem tulajdonítottunk fontosságot. Megszoktuk, hogy csak ott ül a karosszékében, s néha-néha ránk dörren, ha nagyon hitványak vagyunk. Ha verekedtünk, nagyon dühös tudott lenni. Egészen kikelt ilyenkor magából.

- Hagyd már békén a gyerekeket! – szólt rá egyik ilyen alkalommal a felesége.

- Megmondtam ezerszer, hogy ne verekedjenek! – kiabálta – Elegem van az erőszakból, a verésekből, gyilkolásból! Elegem van!

 Felugrott és kiveresedett képpel üvöltözte, hogy elege van, felesége eredménytelenül csillapította.

- Jól van, jól van, Tibor, nyugodj meg!

- Nem nyugszom! Elegem van! – ütötte ököllel az asztalt, hogy még az ablakok is beleremegtek.

 Aztán az ütésre emelt karja lehanyatlott, s Tihamér nagybátyám rázuhant hasmánt az asztalra.

Élt ötvenhét évet.

   Nagyapám a gyászoló rokonok, ismerősök között bőven talált türelmes-figyelmes hallgatókra.

- Ajaj, jól ismerem én ezt! – kezdte a mondókáját - Elégszer találkoztam a fronton ilyennel. Csöndes, szomorú szemű, kevés szavú fiatalemberek zokszó nélkül végezték, amit rájuk mértek, s egyszer csak valami – egy szó, egy gesztus, hang, vagy gondolat – felborít mindent. Akit a roham elkap, felugrik, kiabál, hadonászik, s ha le nem fogják, kirohan a golyózáporba. Kicsi Janira is rájött a roham, pedig már őrvezetőig vitte, s ígérték, Húsvétkor haza engedik tíz napra. Egyszerre felszökött, s mire észbe kaptunk már rohant is egyenesen az olaszok vonala felé. Érdekes módon nem szólaltak meg a puskák, egyetlen lövés sem dördült. Már napok óta csend volt mind a két oldalon, egyik fél sem akarta elárulni a másiknak saját hadállásait. Azért nem lőtték le Kicsi Janit, nehogy a torkolattűz megmutassa, hogy merre rejtőznek. Jani meg futott, futott, közben kiabált „legyen vége, elég volt!”. Eljutott már úgy száz, százötven méternyire a mi állásainktól, mikor összeesett. Lövés nem hallatszott, s mégis. Két szanitéc a hordággyal kiszaladt hozzá, s behozták, de már nem élt. Azt mondták, hogy „meghasadt” a szíve. Én meg azt mondom, hogy beleszorult a rettegés, az ölte meg.

Artúr nagyapa kilencven éves koráig mesélte fűnek-fának háborús emlékeit, melyek az elbeszélések során vidám, vagy szomorú anekdotákká szelídültek. Ily módon könnyített nyomasztó emlékeinek súlyán.

 -.-

 *(jelentése: csend, béke)

* cioara (csoárá) „varjú” szó a madár valamilyen tulajdonságára utal, például a fényes, csillogó tárgyak iránti vonzalmára.

* (jelentése: idegen, külföldi).

* (fejedelem).

*uzsukál - könyörög, kérlel