Azon a gyűlésen kezdődött minden, bár nehéz azt eldönteni, hogy valami mikor kezdődik, és mikor végződik. Hiába írunk le egy időpontot, mert előtte is történtek jelentős események, utána is.

   Minden esetre a Művelődési Palota nagyterme teljesen megtelt. A tanári kar a földszinten foglalt helyet, az első sorokban a professzorok, mögöttük a tanárok, adjunktusok, s tovább a tanársegédek, gyakornokok, a páholyokat a város vezetői és a pártemberek kapták, a diákság pedig a kakasülőt.

   A halk mormogás hirtelen félbeszakadt, ahogy az elnökség bevonult. Kilenc szigorú arcú öltönyös férfiember, és két kosztümös középkorú nő. Jóindulatot egyikről sem lehetett feltételezni, arckifejezésük és egyáltalán a magatartásuk alapján. Nem is voltak cseppet sem jóindulatúak – talán még önmagukkal szemben sem. Besorjáztak a vörös vászonnal borított asztal mögé, az asszonyokat ügyesen balról is és jobbról is a harmadik helyre terelték. Így képezve olyan szimmetriát, hogy középtől éppen úgy a harmadik hely lett az övéké, mint szélről. Mi volt ebben a ráció nem tudta senki megérteni. Középen a gyűlést vezető „fejes” trónolt, és dühös szemekkel pásztázta a diákság sorait.

   A diákok között ült Elek is, egy oszlop védelmébe húzódva. Rossz érzés kerítette hatalmába, már az első perctől fogva, hogy felszólították a részvételre. Na, nem aranybetűkkel nyomtatott meghívót kézbesítettek számára. Szó sincs róla! Az egyetemi előadást megszakítva – éppen szocialista etika volt – két vörös karszalagos férfi ellenmondást nem tűrő hangon felszólította a hallgatókat, hogy másnap reggel kilenc órára jelenjenek meg megjelölt a teremben. Megjelenés kötelező és ez az előadóra is vonatkozik. „Ellenőrizzük a megjelenést!” – fenyegetőzött a fiatalabbik. A tanár alig tudott visszatalálni a mondanivalójához, és csak annyit fűzött a „szíves invitáláshoz”, hogy „ott leszünk.”

   Szomszédja kérdő arccal fordult Elekhez, s ő biccentett alig észrevehetően, és szorgalmasan jegyzetelt tovább, de a hideg futkározott a hátán. Minden erejét elő kellett vennie, hogy az előadásra figyelhessen.

   Most pedig itt ül az oszlop mellett, és figyeli a körülötte szorongó társait. Mindenki szorong, aggodalmas, sőt ijedt arcot vág, kivéve azt a nyakkendős fiatalembert a sor végén. Nem tűnik ismerősnek - vajon melyik évfolyamra való? És mitől olyan nyugodt, olyan blazírt? Talán csak nem… ? Az nem lehet, olyan csak a regényekben, meg a filmekben van. Mégis nagyon kirí a magatartása, megjelenése a többi diák közül. „Ez az alak, bizony, megfigyelő, titkosrendőr, szekus, vagy amit akartok” – döntötte el magában. „Legalább tudom, hányadán állunk, még ha nem is kellemes ez a tudat.”

   Mikor a sikeres felvételi vizsga után, hazafelé vitte a vonat, a mocskos, rozoga harmadosztályú vagon, nem gondolta, hogy görcsbe fog rándulni a gyomra egy idegen ember láttán. Vidáman nézelődött az ablakon át, csodálta a tájat, a tovafutó villanypóznákat, a töltés menti füzeket, a távolabb feltűnő tanyaházakat, a tágas mezőkön fel-felbukkanó vadakat, a megállókon és állomásokon tülekedő utasokat. Már kicsi gyermek kora óta kedvelte a vonaton utazást. Megejtette az elsuhanó táj, a változások. Elhatározta, ha majd felnőtt és gazdag ember lesz, végig filmezi a sínek menti tájat szülővárosától a fővárosig. Nem lett belőle semmi, de később már értelme sem lett volna, hiszen a gépkocsik vették át az uralmat az utazás felett. A vonatozás nem volt már többé mindent elsöprő élmény. A felvételi vizsga évében, s sokáig azután is Elek számára még megmaradt annak, ami mindig is volt – izgalmas, megunhatatlan kalandnak.

   Itt a teremben is lehetett nézegetni, tanulmányozni a környezetében levőket, s magát a hatalmas termet, a nagy csillárokat, a fali lámpákat, a lesötétített ablakokat – biztosan azért sötétítették le azokat, hogy teljesen kizárják a külvilágot. Ez a nézelődés azonban nem hozott kellemes izgalmat, csupán szorongást, amit még növelt is a széksor végén ülő alak. Egy idegen. Pedig Elek nem volt gyáva. Külvárosban nőtt fel, s megtanulta feltalálni magát minden helyzetben, megtanulta megúszni a bajokat. A városi és különösen a külvárosi lét bátorságot és ravaszságot követelt. Másképp börtön, vagy hajléktalan szálló következik. Kevesen vannak, aki képesek megszökni, vagy felmászni a gödör oldalán! Elek ezek közé tartozott, s szerencséjére a családja is eredményesen küzdött a perifériás lecsúszás ellen. Édesapja a vasútnál dolgozott. Jól keresett, el tudta tartani családját, felesége otthon maradhatott, nevelje öt gyermeküket. Nem sokan engedhették ezt meg magoknak azon a vidéken.

   Testvéri közül a legnagyobb, az Eleknél négy évvel idősebb Rozál, ahogy befejezte a nyolc osztályt beállt dolgozni a gyümölcsfeldolgozóba, hozzájárulva a család költségvetéséhez, ami az apa jó fizetése mellett is elég szűkös volt az öt gyerek mellett. Először csak a nyári szünidőben szegődött el a feldolgozóba, de a következő szezonban már ott ragadt. Véglegesítették. Elek mindig könyörgött neki, vigye be őt is a „gyárba”, de Rozál nem állt kötélnek. „Nem neked való!” – mondta határozottan.

   A gyermeket nagyon izgatta az a hely. Egy elhagyott téglagyárat alakítottak át zöldség és gyümölcs feldolgozóvá. Amíg az idő megengedte a nagy nyitott csarnokokban folyt a munka. Idényben akár százan is szorgoskodtak a telepen. Mikor pedig beálltak az őszi, téli zimankós napok beszorultak a hatalmas kemencék falai közé. Vastag téglafalú, boltíves nagy termek képezték az egykori kemencéket. A falak nem engedték be a hideget, ahogyan annak idején, amikor még működtek, nem engedték ki a meleget. Itt lehetett most tárolni, válogatni, csomagolni a zöldségeket, a téli körtét, almát. A törzsgárda húsz-huszonöt embere egész évben talált munkát magának. A férfiak a karbantartással, a kádak, szerszámok előkészítésével foglalkoztak ilyenkor, az asszonyok, lányok pedig végezték a tulajdonképpeni feldolgozást folyamatosan.  Elek nem annyira a munkára volt kíváncsi, hanem az óriási kemence és a gépek érdekelték. Ha Rozál nem is akarta elvinni, azért mesélt neki az ott folyó mindennapokról, a szeles csarnokokról, a félelmetes szeletelő gépekről, a szárítókról, meg a társairól.

- Nehogy azt gondold, hogy csupa szórakozás ott az élet. Dolgozni kell, ám! – mondogatta -S a gépek bizony sokszor veszélyesek. Fellázadnak az ember ellen.

- Az nem is lehet! – tiltakozott a képtelenség ellen a fiú.

- De bizony! A múltkor is a barátnőm, Magdus bátyjának leharapta a mutató úját – zárt volna le a vitát Rozál, de az öccse nem hagyta.

- Mondd el, mondd el, hogy történt!

   Kénytelen keletlen, engedve a gyermek uzsukálásának, elmondta, az esetet. A Magdus testvére, Lázár, aki itt lakik a szomszédjukban, kiment, hogy napszámosként álljon be dolgozni egy hónapra. Fel is vették, hiszen a szezon közepén jól jön minden munkáskéz. Érdeklődő, vizsla ember Lázár, szeret mindenhez hozzá matatni. Egy darabig mind nézte a hagymaszeletelőt, hogy az milyen ügyesen bánik azzal csípős szagú zöldséggel. Hogy annak bezzeg nem csípi a szemét, csak szépen a fogó közé kapja a megtisztított hagymát, és pillanat alatt milliméter széles szeletekre vágja, s visz is tovább a szárító tálcákra. Addig csodálta, bámulta, míg egyszer csak – ki tudja mi juthatott az eszébe – egy nagyobb hagymát meglökött, hogy könnyebben elkaphassa a gép, de az nem csak a hagymát, hanem az úját is elkapta. Alig tudták a rendelőben összevarrni. nem is ment vissza többet a telepre!

   A gyűlés úgy folyt, ahogy máskor is, ügyvezetőelnök, jegyzőkönyvvezető választás, napirendi pontok megszavaztatása, jelentés. Aztán a Központi Bizottság tagja kezdett beszélni. Gyűlölettől fröcsögő hangon kelt ki a fiatalság, a diákság helytelen magatartása miatt, hogy egyes vezetők, még egyetemi káderek is rossz hatást gyakorolnak a fiatalokra, félrevezetik őket hamis demagógiával, nem a párt irányvonalát követik, nacionalista, irredenta kijelentéseket tesznek, klerikális megnyilvánulásról tesznek tanúbizonyságot.

- Elvtársak! Az osztályellenség befurakodott a sorainkba. Hamis elméletekkel mérgezi a dolgozó és tanuló ifjúságot! De mi résen állunk és kivetjük sorainkból őket! – ordította habzó szájjal.

   Rossz volt hallgatni, pedig még ezután jött a fekete leves. A név szerint kipécézett embereket felszólították, hogy szünet után jelentkezzenek szólásra. Elek nevét is említették valamilyen diákcsínnyel kapcsolatban, de volt annyi sütni valója, hogy nem jelentkezett szólásra, igaz jeges rémület lett úrrá rajta, mikor szünet után kezdték szólítani a bírálatban részesülőket. Remegve várta, őt is mikor szólítják, mint az előtte ülő lányt.

- Nem is jelentkeztem! – mondta ijedten, mikor szünetben érte jött a diákszövetségi titkár.

   Az volt a „bűne”, hogy nem ment el a román diákok báljára két évvel ezelőtt, pedig számítottak rá, mert jól táncolt, tagja is az egyetemi tánckarnak, de hát nem akart ismerkedni román fiúkkal. Eleknek ennél kisebb csintalanságát rótták fel, meglátták, hogy keresztet vet a templom előtt, mégis félt, hogy kiszólítják. Pedig nem volt az a nyúlszívű gyerek. Nem egyszer bebizonyította, hogy helyén van a szíve. Tíz éves sem volt még, mikor a megáradt folyóból kimentette barátját, a szomszédban lakó Lázárt. Ezzel a gyerekkel mindig történt valami baleset gyermekkorában éppen úgy, mint felnőtt korában is. Neki vágta le szinte a szeletelő gép az ujját, s a mostani eset is rá jellemző módon történt. A megáradt folyó magával sodort sok mindent, elszabadult gerendákat, egész kerítéseket, ólakat, ketreceket, egyik-másikban még a jószág is benne rekedt. Lázár, barátja segítségével, egy hosszú farúddal a partra irányítgatta, amit csak tudott, de az a tyúkketrec, amiben még benne voltak a tyúkok elakadt, és sehogy sem sikerült kihúzni a partra. A gyerek lerúgva a cipőit be akart menni, szabadítaná ki a megrekedt ketrecet, de megcsúszott, és az ár elkapta. A nem véletlenül jelen levő Elek gondolkodás nélkül a habok közé vetett magát, s kihúzta a barátját a vízből. Közben a folyó visszavette, amit el akartak tőle a fiúk orozni, azaz amit kihuzigáltak a partra, tovább sodorta. Otthon persze a hősi tett nem okozott osztatlan sikert, s miután a vizes ruhát lehúzta róla édesanyja, szárazba öltöztette, és természetesen aznapra szobafogságra ítélte. Merészsége, semmitől meg nem hátráló természete már korán kiütközött a barátok, s utcagyerekek között. Nem tűrte a bántást, sértést és dühösen, mint egy kis hörcsög, a nála nagyobbaknak is nekiment. Ezért is lett a csúfneve Hörcsög. Egyszer a szomszéd negyedből való gyerekek belopóztak a házukba, hogy lopjanak. Elek nekik rontott egy konyhakést villogtatva. Egyikük felismerte, s figyelmeztette a többieket – „Fussunk, ez a Hörcsög!” El is inaltak egy pillanat alatt. Ilyen híre volt! Később szelídült, de mindig keményen küzdött az igazáért, és soha sem hátrált meg.

   Itt a teremben, a bizottsággal szemben, a sok aggodalmas arcú fiatal között ő is egyike volt a megfélemlítetteknek.

   Nem ismert magára. Csak hallgatta a gyűlés paranoiás elnökének a szavait. Mindenkibe belekötött, aki szólásra jelentkezett, nem hagyta, hogy egy mondatot végigmondjanak.  Így járt az a lány is, akit az előtte levő sorból hívtak ki. El akarta mondani, hogy neki nem tetszett egyik fiú sem abból a társaságból, hogy más udvarolgat neki, de úgy kiforgatták a szavait, hogy sírva jött vissza a helyére, és még örülhetett, hogy nem tartóztatták le, és nem rúgták ki az egyetemről. Volt, akit kivezettek a teremből, és a folyosón letartóztatták.

   Olyanok ezek az aljas támadások a kipécézett diákok, tanárok ellen, mintha egy földön fekvő legyőzött ellenfelet tovább ütlegelnék, rugdosnák, csúfolnák.

*

   Elek előtt felrémlett egy régi, kisgyermekkori emlék. Második elemisták lehettek, amikor három, négy utcakölyök fellökte Tibikét, aki két mankóval járt, és a béna bal lábát acél szerkezet tartotta, ahogy tudjon valahogy járni. Elgáncsolták, felrúgták és körbeállva röhögték, hogy kínlódva próbál felkecmeregni, s mikor már majdnem sikerült neki, újra kirúgták alóla a lábát, a mankóit elrángatták, nem adták vissza. Elek azonnal a gyerek segítségére kelt, felkapta az egyik mankót, és szétcsapott a röhögő, csúfolódó utcagyerekek között. Egyiknek az orra törött be, másiknak az ujja ficamodott ki – bőgve elrohantak. Na, nem múlt el mindez következmények nélkül. A megsebesült gyerekek szülei panasz tettek az iskolaigazgatójánál. Eleket behívatta maga elé az igazgató, s mivel konokul hallgatott, büntetésből levont egy jegyet a magaviseletéből.

- Mit mondtak, s te mit mondtál? – kérdezte Tibike izgatottan a folyosón, miután Elek kijött a vallatásról.

- Semmit! – jött a rövid válasz.

- Nem mondtad meg, hogy engem védtél meg?

- Elég, hogy megvédtelek? Nem?

- De megtámadtak azok a csavargók!

- Az a mi dolgunk. Nem árulkodom!

   Ezzel abba is maradt a dolog. Ezek után azonban Tibikét békén hagyták a gyerekek, megértették, hogy Elek a barátja, akitől tartottak, de akit tiszteltek is, mivel a büntetést egyedül vállalta, nem tette szóvá a gyermekbénulásban szenvedő fiúcska elleni támadást.

- Ezt miért teszed? – értetlenkedett Tibike.

- Már mondtam, nem árulkodok! Ez az utca törvénye, s te is ehhez tartsd magad!

   Megértette, mert még otthon sem mondta el, mi történt. Igaz, nem szokott panaszkodni, ha az iskolában, vagy az utcán belekötöttek a sántasága, bénasága miatt.

   Elek az évek folyamán elszigetelődött a többi gyerektől, s éppen vakmerő védekezései, támadásai, izgága magatartása miatt. Tartottak tőle, meg tisztelték is, de nem barátkoztak vele, egyedül csak Tibike ragaszkodott hozzá. Felnőtt korában is barátja maradt. Kiskamasz koruktól minden gondolatukat megosztottak egymással. Mikor Elek egyetemre ment, Tibike kitanulta a műszerész szakmát, és beállt dolgozni a Finommechanikai Művekhez. Természetük különbözősége úgy kiegészítette egymást, mint a kirakó-játék darabjai, mert semmiben nem egyezett a véleményük, kivéve azt, hogy mindketten tisztelték a másik véleményét, és elfogadták egymást úgy, amilyenek. Elek erőszakos, izgága, könnyen dühbeguruló természete mellé túltengő igazságérzet párosult. Tibike inkább megalkuvó, a helyzeteket elfogadó, csendes, és érzelmeit véka alá rejtő típus volt. Elek a barátját óvó, védő társ, és Tibike a védelmet elfogadó, sőt igénylő gyermek volt és maradt.

   Itt meg most ő az, aki védelemre szorulna, de hiába néz végig a körülötte levőkön, mindenki tekintetén ugyan az a rettenet, bizonytalanság látható, mint amit maga is érez. A gyűlés szervezői egy diáklányt szólítottak a pulpitushoz. Jól felkészíthették, mert minden bizonytalankodás nélkül mondja, mondja, amit a szájába rágtak – egyik köztiszteletnek örvendő professzorukat illeti durva bíráló szavakkal.

   Az elnöklő kiküldött felszólította az idős professzort a válaszadásra, s a hallgatóság visszafojtott lélegzettel várta a szavait. Döbbenten nézett szét a megszólított, majd halk hangon önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy az ifjúság bírálata jogos, hogy minden erejével a hibák kiküszöbölésére törekszik, és nem tér le a párt által kijelölt útról. Rossz volt hallgatni. Ezt követően egy másik egyetemi oktatót pellengéreztek ki a szervezett, felkészített felszólalók. Ezek még az előbbinél is durvábban hangzottak. Osztályellenség, kispolgári csökevény, irredenta nacionalizmus és más hasonló jelzők röpködtek a szólásra jelentkezők beszédében. Válaszadásában a tanársegéd kikérte magának a hangnemet, a vádakat.

- Semmilyen hibát nem követtem el! Az Alkotmány betűi szerint jártam el mindig! Az ifjúság nevelése volt a célom! A helyes nevelése!

- Maga szerint az irredenta, nacionalista elvek a helyesek? – dörrent rá az elnök.

   Megfagyott a levegő a teremben, de a fölszólalót nem lehetett leállítani.

- Mit tudnak maguk a nevelésről? A fiatalokról?

- Nem hallgathatjuk tovább az osztályellenség szavait! Azonnal hagyja el a termet!

   Kivezették…

   Elek a széksor végén ülő öltönyöst figyelte, de annak az arca, s tartása nem árult el semmit. Mint egy szobor, ült a helyén. Azok a fickók is, akik a tanársegédet egy hang nélkül kivezették éppen ilyen kifejezéstelen képet vágtak, éppen ilyen tartással mozogtak, mintha klónok lettek volna. Klónok, zombik, vagy robotok! Nincsenek érzelmeik, saját gondolataik – csak az utasításokat követik. Ők azok, akik majd belelőnek a védtelen tömegbe, akik pajzs mögül ütlegelik az embereket, aki vasalt csizmával rugdossák a földön fekvő elbukottakat. Elek lehunyt szemei előtt öltönyös élőhalottak meneteltek egy végtelen kaszárnya udvarán. A lépteik dobbanásán kívül más hang nem hallatszott. Még vezényszó sem. Így meneteltek a háború utáni években a várost megszállva tartó katonák is, emlékezett Elek.

   Nem szerette ezeket a naponta ismétlődő masírozásokat. Ha éppen az utcán tartózkodott, a falhoz lapulva várta ameddig elvonulnak. Hetente egyszer, szerda délután rezes banda kísérte őket. Ezekért együtt lelkesedett a többi korabelivel. Ilyenkor nem töltötte el irtózattal a katonák látványa. Talán a trombiták, kürtök hangja elnyomta a bakancsok dobogását, s ezért felejtkezett meg a rettegésről, ami máskor elfogta. A gyerekek a járdán tolongtak ugrándozva, s rohantak a térre, ahol a katonazenekar rendszeresen elhelyezkedett, s a lakosság és saját szórakoztatására előadta repertoárját. A hitvány kölykök kitalálták, hogy ha a fúvósok előtt citromot nyalnak, nem tudják fújni a trombitát. Lett is belőle háborúság, a katonák elkergették a térről a gyerekeket. Alig tudtak elmenekülni, Tibike is csak Elek támogatásával volt képes elbicegni.

- Ide se jövök többet! – pihegte, ahogy egy mellékutcában megálltak pihenni.

- Ne búsulj, én majd beszámolok neked róla pontosan, hétről-hétre, mit történik majd! – biztatta Elek a barátját, s be is tartotta az ígéretét.

   Első héten a gyerekek nem mertek a térre kimenni, ott köröztek a felügyelettel megbízott katonák, de a mellékutcákból azért kíváncsian kilestek, hogy történik-e valami érdekes, és hamar elfelejtkeztek a veszélyről, két hét elteltével újra a katonazenekar körül tolongtak, hiába kergették el őket, visszafutottak. A hatalom azonban megmutatta a méregfogait. Az egyik házból kirontott öt-hat bőrkabátos férfi, és a csintalankodó gyermekek közül kiemelt néhányat. Ezeket bevitték egy udvarra, és ott tartották őket fogva órákig. A többiek persze nagyon megijedtek, és pillanatokon belül elinaltak. Elek szerencséjére nem volt az elfogottak között, de amilyen szemfüles gyerek, megleste, hová vitték a társait, s lóhalálában elszaladt a szülőknek szólni. Elmondta kevés szóval, hogy mi történt. Az aggódó apák-anyák először a rendőrségre szaladtak, jelenteni, hogy valakik összefogdosták a gyermekeiket. Rövidesen aztán kiderült, hogy a rendőrség, kevesek által ismert épületéről van szó, ahol fogva tartották a lurkókat.

   Ekkor találkozott Elek először a hatalom szigorával.

   Arra eszmélt mélázásából, hogy a központi bizottság kiküldötte dörgő hangon közhíre teszi, miszerint az egyetem beolvad a fővárosiba, itt csak egy kihelyezett részleg működik ezután.

- Meg akarjuk védeni minden áron szocialista értékeinket, intézményeinket az irredenta, nacionalista befolyástól! És meg is fogjuk!

   Bénult csend fogadta a bejelentést.

- Az ülést berekesztem! – tette még hozzá lélegzetvételnyi idő után és felállott. Az elnökség többi tagja is szedelőzködött, elrakosgatva irataikat indult kifele a hátsó, nekik kinyitott ajtón.

   A hallgatóság csendben, lehajtott fejjel oldalgott kifele a nagyteremből, mint a megvert kutyák. Senki sem mert a másikra nézni. Elek végig pásztázta a tömeget, az öltönyös megfigyelőket kereste. Ott álltak a kijáratok mellett, hallgatózva, vajon ki tesz valamilyen megjegyzést. De senki nem tett…

*

   A diákok továbbra is tanultak, jártak gyakorlatokra, vizsgáztak, de valami nagy csend ült a lelkeken. Elek érezte, hogy számára is véget értek a „gondtalan” diákévek, kezdődik a küzdelem a fennmaradásért, emberi értékeinek megőrzéséért. Nagy elhatározásra szánta rá magát. Külsőleg, magatartásában semmi változás nem látszott, élte a diákok mindennapjait. Érdeklődése azonban a nyugatra kiszökök eredménye, vagy eredménytelen próbálkozásai felé fordult. Nem nyíltan, csak úgy „szőrmentén”. Soha sem kérdezősködött, ellenben jól odafigyelt, ha ilyesmiről meséltek mások. Apránként sok adatot, történetet összegyűjtött. Hallott diákokról és más fiatalokról, akik Magyarországon keresztül akartak nyugatra eljutni, mások déli irányban próbálkoztak, Jugoszlávia felé. Beszéltek nyugatra tartó tehervagonba bezárkózó próbálkozókról, vagy a Dunát átúszni akarókról. Sikeres kísérletekről azonban nem nagyon tettek említést. Ismerősi köréből is került ki olyan, akinek kis híján sikerült a nyugatra szökés.

   Vörös Viliről van szó, akinek becsületes magyar neve Kővári Vilmos. Lángolóan vörös haja miatt azonban mindenki csak Vörös Vilinek ismeri. Egy évvel járt Elek felett. Egy társával feltarisznyáltak, kétnapi élelmet, ivóvizet pakoltak és felügyeskedtek egy tehervagon rakterére, amely Németországba tartott. Bár elég szűk volt a hely a bálák között, de ülve valahogy elfértek. Hogy miképpen sikerült a vagonba észrevétlenül bemászniuk, az az ő titkuk. Lehet segített nekik valaki az állomás személyzete közül. Bár nem volt valami kényelmes a helyük, de a tét megért, gondolták. Két napig utaztak, hozták-vitték a vagont, tolatták, lökdösték ide-oda, míg végül a második éjszaka kinyitották a vagonajtót. Eléggé különös időpont, és az még különösebb, hogy amikor azok, akik az ajtót kinyitók meglátták, hogy két ember van a vagonban, ész nélkül eliszkoltak, és eltűntek a sötétben. Vörös Vili és a barátja meglepődve topogtak a sínek között nem értve, mi történt tulajdonképpen, de nem sokáig, mert vasutasok és éjjeliőrök vették őket körül, s a rendőrőrsre kísérték mindkettőjüket.

- Mi az, mi történt? – lépett ki az őrs ajtaján az ügyeletes rendőr.

- Ezt a két embert vagonfeltörésen értük tetten. Itt vannak a tárgyi bizonyítékok is…

- De mi nem…

- Csend! Folytassák!

- Igenis! Egy elemlámpát és ezt a feszítővasat találtuk a helyszínen.

   Így történt a lebukásuk. Hiába magyarázták, hogy csak utazni akartak, kiröhögték a védekezési kísérleteiket. A vallatások négy napig tartotta, végül betörési kísérlet vádjával három hónapi közmunkára ítélték mindkettőjüket. Vilit az egyetemről eltávolították, s ő elment munkásnak ahhoz a vállalathoz, ahol a közmunka idejét töltötte. Elek többször is felkereste volt kollégáját, aki jó néven vette a közeledését, hiszen miután afférba keveredett a rendfenntartó hatalommal, barátai elfordultak tőle. Nem így Elek, kivel valamiféle barátság szövődött. Vili részéről őszintének tűnt, volt kollégája részéről inkább rejtett, de élénk érdeklődés mutatkozott. Ez a barátság, azután is fennmaradt, miután Vili megnősült. Mint „a munkásosztály” szorgos tagja több kedveszményt, előnyt élvezett, mint diák korában. Már nem úgy tekintettek rá kissé gyanakodva, mint „értelmiségire”. Munkahelyén lehetőséget kapott szakosodni, s így a segédmunkási állapotból szakmunkássá lépett elő. Saját házat is építhetett a város szélén kiutalt telken.  Elek itt is gyakorta felkereste, s szíve mélyén irigyelte a nyugodt, önálló életét – takaros feleség, rendezett porta, igaz, hogy csak szoba-konyhára, de ízléssel berendezett, tiszta lakás. Azt persze nem tudta, hogy Vilit „meggyőzték”, jelentsen minden próbálkozást, már ami főleg a disszidálást illeti, az ismerősei, barátai körében. Ez volt az ára látszólag nyugodt életnek.

   Elek pedig? A felszínen élte a diákok mindennapi életét, de ott belül vulkán fortyogott – minden áron szabadulni akart a „börtönélettől”, a világ legravaszabb rabságából. Belevetette magát a diákszakköri munkába és sportba.

*

   Szakköri munkáját nagy odaadással végezte. Egy lelkes fiatal tanársegéd társaságában járták a vidéket, falvakat, tanyákat, és a helyi táplálkozási szokásokat kutatták addig, amíg a tömegellátás ki nem szorítja teljesen a helyben termelt élelmiszereket. A megkérdezettek mindig készségesen válaszoltak, szívesen közölték a kérdezőkkel mindazt, amit csak tudtak az adott kérdésről. Szerettek beszélni mindennapjaik és ünnepeik étkezési szokásaikról, lehetőségeikről. Veszélytelen témának látszott, s így megnyíltak, ami nagy élmény volt úgy Elek, mint tanárja számára. Vizsgálódásuk eredményeit nem csak a diákfórumokon közölték, hanem szaklapokban is. Figyelemre méltó sikere volt a dolgozatnak és meghívást kaptak egy magyarországi tudományos konferenciára.

   Várakozásteljesen készült az útra. Egy, ha csak földrajzilag is, de mégis nyugatabbra levő országba utazni izgalmas dolognak tűnt előtte. Mi minden megtörténhet! Az útlevelet kevés utánjárással megkapta, már kijárt útja volt a rendőrségen az ilyen hivatalos kiutazásoknak. Mindent összekészített, amit gondolt, hogy vinnie kell, s a jó ismerősöktől, rokonoktól megérdeklődte, mit vigyen ajándékba, ugyanis meg akarta látogatni kint élő anyai nagybáját is. Édesanyja azt tanácsolta, hogy vigyen neki pipadohányt, nagyon jó minőség kapható itt a városban.

- Nagy dohányos, pipás az én Gyurka bátyám – főzte hozzá.

- Mást ne vigyek neki? – kérdezte Elek.

- Babkávét. Igen, egy kiló babkávét, azt náluk nehezen lehet beszerezni.

   Így kellően felszerelkezve felszállt mentorával együtt a nemzetközi vonatra. Bár gyors vonat volt, sőt úgynevezett expressz, Elek mégis csigalassúságúnak érezte. Kolozsváron felszálltak a vámosok és a határőrök. Mindenkit, aki a határon túlra igyekezett, igazoltattak, útleveleiket elvették és a csomagjaikat akkurátusan átvizsgálták. A püspöki határállomásra érve az iratait mindenkinek visszaadták, csak Eleknek kellett leszállnia csomagostól a vonatról, két határőr a vámirodába kísérte, ahol közölték vele, hogy nem engedik kilépni az országból.

   A miért kérdésre azt válaszolták, hogy ne kérdezősködjön, és menjen, amíg teheti.

- Két óra múlva jön Budapest felől az ellenvonat – mondta a vámtiszt, és átnyújtott neki egy szabadjegyet a visszaútra.

   Nem volt mit tenni, Elek haza utazott nagy szomorúan és dühösen. Fortyogott magában, de nem jött rá, hogy miért is zsuppolták haza. Otthon nagy szemeket meresztettek, mikor meglátták belépni a kapun. Édesapja csak a fejét csóválta, de nem szólt semmit, édesanyja azonban a fiút hibáztatta.

- Biztos valamit elkövettél, azért küldtek vissza! Valami rosszat csináltál!

- De édesanyám, én nem követtem el semmilyen törvénytelenséget, vagy stiklit, amiért lekapcsolhattak!

- Valami csak van! Mit mondtak?

- Mondtam már, hogy nem mondtak semmit, csak hazakergettek. Menjen! Mondták. Fogalmam sincs, miért!

- Akkor bevádoltak, feljelentettek!

- Nem volt miért!

- Lehet egy rosszindulatú hamis vád is! Jut szembe, kinek beszéltél arról, hogy fel szeretnéd keresni Gyurka bátyámat?

- Csak Vilinek említettem, tudod, aki kint lakik a városon kívül, abban a takaros kis házban.

- Azaz! – szólalt meg apa is.

- Hogyhogy azaz?

- Gondolkozz fiam! Az állomáson rajtakapják, kap egy enyhe büntetést, és bár az egyetem nem kér belőle, adnak neki egy rendes állást szakosítással a munkahelyen, olcsó házhely, építkezési támogatás. Ő mit adhat cserébe?

- Azt akarja mondani, hogy…

- Azt!

   Nagy gondban volt Elek. Egyrészt igazat adott az édesapja gyanújának, másrészről időközben megkedvelte Vörös Vilit, és nehezen tudta elhinni, hogy ő jelenthette az államvédelmi szerveknek titkos, ki nem mondott vágyait. Gondolt ugyan ő a Gyurka bácsi esetleges segítségére, ami a disszidálást illeti, de erről nem beszélt. Egyenesen nem, s mégis elejtett szavaiból, hallgatásaiból ki lehetett következtetni, mi a titkos elképzelése. Senki mással nem beszélt bizalmasan, senkinek nem árulta el gondolatait, és mégis. Annyit mondott csupán Vilinek, hogy édesanyja testvérbátyja Budapesten él, mozdonyvezető, és tervbe vette a meglátogatását. Ebből következtette, a kellő fantáziával megáldott Vili, hogy a látogatás igazi célja mi lehet. Annál is inkább, mert ő maga is megpróbálkozott a nyugatra szökéssel, és neki is titkos vágya lehet egy újabb próbálkozás. Egy kicsit bővíteni az információt, s a következtetéseket mibe sem kerül, a „főnökök” meg majd örülnek neki.

*

   Elek szülei úgy nevelték öt gyermeküket, hogy minden körülmények között állják meg a helyüket, szükséget nem szenvedtek, de nem is kényeztették el őket. Ezt nem „prédikációval”, hanem példamutatással érték el. Az édesapa, Nagytelekdi Tamás vasúti dolgozó volt, forgalomirányító. Nagy felelősséggel járó, odafigyelést, fegyelmet igénylő munka. Dicséretesen megállta a helyét, amit felettesei néha-néha jutalomüdüléssel háláltak meg. Így jutottak el családostól, a Balatonra kétszer, s a Mátrába egyszer. Természetesen mind a három alkalommal az utószezonban. Az édesanya tanítónő volt nagy pedagógiai érzékkel megáldva, s ezt a gyermeknevelésben is kamatoztatta. Harmadik gyereke szülése után nem ment vissza többet dolgozni, hanem gyermekeire és háztarására fordította minden energiáját.

- Gyere csak ki egy kicsit velem! – szólott este Elekhez – Menjünk ki az udvarra, a tornácra, valamit akarok neked mondani.

   Kimentek, s Elek oda könyökölt édesanyja mellé a tornác fájára. Csend volt, csak az utca távoli zörejei szűrődtek idáig. Hallgattak, egyikük sem törte meg a csendet sokáig, nézték az udvar árnyait, a holdat az égen, s a csillagokat. Eltelt jó tíz perc is, mire anya megszólalt:

- Nézd a holdat! Olyan mintha mosolyogna. Ránk mosolyog.

„téli estéken

süt a hold szépen,

nem szól semmit csak nevet,

aztán tovább siet” – énekelte halkan, Elek pedig vele dúdolta.

- Te honnan ismered ezt a dalocskát? – csodálkozott anya.

- Nagymamától hallottam. Sokszor énekelgette, ha olyan kedve volt.

- Kisanyám szerette az égboltot nézegetni, különösen a télesti eget, a csillagokat, a holdat. Azt mondta, hogy ha valami gondja van, valami bántja, nyugtalanítja, vagy döntenie kell, felnéz az égre, a csillagokra és azok megsúgják neki a választ. Mi is merüljünk el most a csendben, és figyeljük, mit súgnak a csillagok. Apád nem igen hisz ebben, de azért, ha súlyos kérdések foglalkoztatják, megkérdezi, nekem mit súgnak a csillagok. Ilyenkor elmondom neki a véleményemet, amit vagy számba vesz, vagy nem. Nem is ez azonban a lényeg, hanem, hogy egy jót beszélgetünk egymással és őszintén.

- Anya, én azt gondolom – szólalt meg Elek egy idő után -, hogy hagyjuk most békén ezt a Vili-dolgot. Bízzuk az időre és…

- Ne szólj ennél többet! Ne rontsd el, amit szavaiddal létrehoztál!

   Érdemes volt az időre bízni a dolgot, nem veszett kárba a kutuzovi taktika, ugyanis alig fél év múlva az események után, egy koraesti órában megjelent Vili felesége. Haja kócos, szeme kisírva, egy idegroncs az egész asszony.

- Gyere be. Anya! Itt van Ibolya, Vili felesége. Úgy látom, bajban van.

- Mi a baj lányom? – lépett be a szobába anya.

- Jaj, Margit néni! Vili …

- Mi van Vilivel?

- Ehehelment – zokogta.

- Hogy? Mi? – értetlenkedett Margit néni, Elek édesanyja és átkarolta a síró asszonykát.

   Nagy hüppögések közepette aztán sorra elmondta, mi is történt valójában. Két héttel előbb Vili bejelentette, hogy hivatalos kiküldetésre kapott megbízatást, és el kell utaznia. Ibolya készítsen neki váltó fehérneműt, és kétnapi élelmet, mert nem biztos, hogy az első napon kapnak enni. Egy hét után már kezdett az asszonyka nyugtalankodni, és ma reggel a postás egy képeslapot kézbesített.

- Tessék nézni! – nyújtotta reszkető kézzel.

   A könnytől maszatos írást alig lehetett olvasni, de így is kiderült, hogy Vili Ausztriában van, Steyr-ben, a menekülttáborban. „Most ért végett a karantén, és holnap indulunk Svédországba” – böngészték ki a lényeget.

- Mi az a karan micsoda? – kérdezte ijedt hangon Ibolya.

- Karantén – szólt bele a beszélgetésbe Elek édesapja -. Az illegális bevándorlókat egy időre elkülönítik, hogy ha esetleg valamilyen fertőző betegségben szenvednek, ne terjeszthessék. Egyúttal megfigyelik őket, nem készülnek-e törvénytelenséget elkövetni.

- Vili nem bűnöző! – kiáltotta Ibolya.

- Senki sem mondta, hogy bűnöző, de minden idegen gyanús – tudálékoskodott apa tovább - Ne felejtsd, ott egészen más világ van, és aki innen érkezik az nem kívánatos személy.

- Ez szörnyű! – sírta el magát újra Vili felesége – Elment...nyugatra szökött … itt hagyott … Mit csinálok nélküle, egyedül?

   Margit néni egy pohár pálinkát nyújtott neki „ezt tessék most gyorsan meginni!” - felszólítással. Ibolya fulladozott, krákogott, de hősiesen lenyelte, s egy pohár vízzel leöblítette a torkát égető folyadékot.

- Jaj, mi volt ez? Valami méreg?

- Akármi, de most jót tesz! Egyéként kisüsti törköly.

   Használt a „gyógyszer”, mert az asszonyka kissé lecsillapodott, megnyugodott formán, Elek elkísérte a villamosmegállóig, s fel is segítette a lépcsőn.

   A következő napokban, hetekben Ibolya rendszeresen látogatta Elek családját. Nem szeretett otthon ülni, nyomasztotta az üres lakás, a férje hiánya, nagyon magányosnak érezte magát, s Margit néni nyugtató szavai, a nagycsalád meleg légköre előzték a szomorúságát.

- A sors fintora – jegyezte meg egy este Elek édesapja -, hogy éppen idejön a Vili felesége megértést találni!

- Hogy érti, édesapám?

- Melyik nap már mondtam, gondolkozz! Ki buktatott le, hogy úgy mondjam, és ki az akinek sikerült nyugatra szökni minden szigorú ellenőrzés dacára?

- Nem tudom elhinni!

- Figyeld csak meg, milyen gyorsan megy majd a beilleszkedés!

   Ibolya közben egyre gyakrabban ült le beszélgetni, „lelkizni” Margit nénivel, s ha későig maradt, Elek elkísérte a megállóig, sőt néha a kapuig. Be a házba azonban soha sem lépett be. Egyszer-kétszer ugyan Ibolya hívta, de a fiatalember mindig határozottan elutasította. Mondta is otthon a nővérének, hogy idegesíti, zavarja Ibolya.

- Ma este már másodszor hívott be a házba, de én visszautasítottam a meghívást minden magyarázkodás nélkül.

- Nem vagy te egy kicsit udvariatlan? – kérdezte Rozál.

- Lehet, ellenben ne felejtsd kedves nővérkém, hogy Vörös Vili nekem barátom. Barátom annak ellenére, hogy nem értek egyet a viselkedésével, annak ellenére, hogy nekem talán kellemetlenséget okozott, hogy elárult. Én az ő házának küszöbét át nem lépem senki szavára, ha Vili nincs itthon!

- Világos beszéd.

- Ibolya nem fogja fel. Rozál drága, kicsi nővérkém te próbálj szót érteni vele. Ügyesen, finoman tudtára adhatod anélkül, hogy megbántanád.

- Jó!

   Nem került végül is sor a beszélgetésre. Újabb értesítést kapott Ibolya a férjétől és nagyon felkavarta, visszazuhant előző kétségbeesésébe. Most nem nyílt levelező lapot, hanem rendes borítékos levelet küldött Vili. Megírta, hogy megérkezett Svédországba, és lassan bár, de haladnak az ügyei, sok hivatalt kell járnia, címe még nincs, egy ideiglenes száláson lakik. Egyáltalán nem volt bizakodó hangulatú a levél.

- Elment, itt hagyott, nem is törődik velem! – ismételgette sírva.

   Margit néni és Rozál felváltva vigasztalták. Úgy ahogy megnyugodott, de utána napokig hírét sem hallották.

- Csak nem érte valami baj? – aggodalmaskodott Margit néni.

   Rozál rögtön menni akart, nézné meg, mi van vele.

- Gyere Elek, kísérj el! Hátha segítségre van szüksége!

   A háznál egy ezer idegen asszony fogadta őket.

- Kővárinét keresik? Elutazott, hazament a szüleihez.A lakást átadta nekünk, mi béreljük. nagyon szép lakás, és szépek a bútorok is. Az a kedves asszony itt hagyta nekünk, a használati díjat hozzá csapjuk a házbérhez, de megéri, mert így nem kell nekünk másikat venni…

   Folyt a szó belőle, alig jutott lélegzethez, Rozál közbe vágott:

- A címet tudja, hogy hova ment?

- Jaj, nem tudom, valamilyen falu nevet emlegetett, de nem jegyeztem meg, annyi bajom van, annyi gond van a vállamon. Szegénykémnek neki is van min törnie a fejét. Tudják, elbocsátották az állásából, az óvodából. Azonnali hatállyal. Micsoda emberek!

   Így megszakadt a kapcsolat Vörös Vilivel és a feleségével. Elek bár sokszor zavarta az asszony viselkedése, jelenléte, most szinte hiányzik neki. Még a gyakori parttalan panasz áradata is, ami néha nem volt ok nélkül való. Nem értette saját magát – más nőkkel, lányokkal szívesen barátkozott, egyik-másiknak udvarolt is, de kapcsolatuk megszakadása után soha sem volt hiányérzete. Most meg mintha várná Ibolya váratlan felbukkanását. Korholta magát, mikor délutánonként önkéntelenül is az ajtóra pillantott valahányszor utcai zaj ütötte meg a fülét.

*

    Hamarosan a közelgő vizsgák, szigorlatok kitörölték Ibolyát a gondolataiból. A tanulás, készülés minden idejét igénybe vette. Nem volt se éjjele, se nappala. Szó szerint, mert még álmában is a tanultak foglalkoztatták, s ahogy kipattant reggel a szeme, máris nyúlt a könyvei után. Ha szünetet tartott tanulás közben, azon törte a fejét, vajon hova veti a vak véletlen az ország melyik távoli zugába végzés, államvizsga után. A szülőföld közelében maradni vajmi csekély az esély, a hatalomnak érdeke minél jobban szétszórni a tanult embereket. A szülőföld közelsége könnyen a „nacionalizmus mocsarába” sodorhatja, s ezt minden áron meg kell akadályozni. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha a friss diplomások zömét a határ menti vidékekre helyezik, és lehetőleg az ország keleti végére.

   Egyik este Rozál bemutatott a családnak egy vékonypénzű, szemüveges fiatalembert, mondván, hogy ő Tibor, a barátja, mondhatni vőlegénye. Anya gyorsan meghívta vacsorára, miután nagyfiát, Eleket elszalasztotta a szomszédba, kérje el a nagy tepsit, mert annak a mérete fele meg ahhoz a gyors piskótához, amit a vendég tiszteletére meg akar sütni. Mikor Elek visszajött, már nagy beszélgetésben találta a családot. A vendég vitte a szót, s éppen a munkáját magyarázta, dicsérte. Most nevezték ki a lakatos műhelybe csoportvezetőnek, kicsit nagyobb fizetéssel, mint a műhely többi dolgozója. A bizalmat édesapja miatt kapta, aki harminc évig volt a gyár alkalmazottja. Tavaly lépett ki, illetve ment nyugdíjba, mert a marógép levitte három ujját, s bár a sebek begyógyultak, a szerszámok már nem álltak többé biztonságosan a kezében. Leszázalékolták. Nagy elégtétel volt számára, hogy fia mellette tanulhatta ki a szakmát. Igényes, szigorú, jó mestere volt saját tanítványának! Mondták, hogy ismeretsége segítette a fiát gyorsabban haladni a szakmában. „Az üsmerősök” – mondogatták a háta mögött. Pedig nem így volt. Az ”öreg” soha sem vette igénybe esetleges befolyását, egyszerűen jó szakemberré nevelte a fiát. Oktatgatását, irányítását nyugdíjasan is folytatta. Tibor büszke volt édesapjára, de kicsit tartott is tőle, minden igyekezetével meg akart felelni az elvárásainak.

- Amíg élek nem fogom tudni meghálálni neki a szigorúságát! – fejezte be beszámolóját Tibor.

   Anya a beszélgetés alatt nem tétlenkedett, készítette az asztalra valót. Még a gyors piskóta is elkészült. Apa ellenben szokásos hallgatagságával tüntetett, egész este két szót, ha szólott.

- Valami nem tetszik? – kérdezte Rozál, miután kikísérte vendégét.

- Semmi baj, drágám. Csak óvatosan fogadok minden újdonságot, és nem tudom mennyi az igaz abban, amit hallottunk.

- De apa!

- Semmi „de apa”! Ha jobban megismerem, akkor mondok véleményt. Most még hallgatok…

- … és bántasz engem! – vonult ki a szobából sértődötten.

   Sokáig nem dőlt el a meccs kettejük között, pedig Tibor gyakori vendég volt náluk, és magatartása alig változott, talán kissé oldottabb lett, de továbbra is fő témája a munkája, és édesapja csodálata maradt.

Egyik este feldúltan érkezett. Leült a felkínált székre, és magába temetkezve hallgatott. Kérdően néztek Rozálra, de ő csak a vállát vonogatta értetlensége jeleként. Rövid ideig tartó csend után Tibor megszólalt nem várva felszólításra, noszogatásra. Elmondta, hogy édesapját letartóztatták. Amióta nyugdíjazták, az „öreg” vissza-visszajárt a régi munkahelyére, meglátogatni a volt munkatársait, elbeszélgetni velük munkáról, családról, meg a sportról, ami éppen jött. Havonta egyszer, kétszer került sor ezekre a látogatásokra. Most is odakészült, gondolta az ebédszünet alatt majd szót válthatnak. Nem így történt. Tudniillik egy új, idegen portás volt a kapunál, és nem engedte be. Hiába mondogatta, hogy ő kicsoda, és hogy telefonáljon fel az igazgatóságra, ha nem hisz neki.

- Nincs belépő kárte, nem belép! – mondogatta törve a magyar nyelvet.

- Telefonáljon, kérem!

- Nincs telefon!

- Akkor telefonálok én! – és a kagylóért nyúlt.

   Nos, ekkor kezdődött a dulakodás, aminek az lett az eredménye, hogy a készülék leesett a földre, a fedele lepattant, és kigurult belőle egy fél dióforma alkatrész. A kapus utána kapott, letette az asztalra, és megdöbbenve nézett a „betolakodóra”. Perceken belül megérkezett a biztonsági szolgálat három embere, pedig senki sem hívta őket. A vezetőjük rögtön lecsapott az asztalon levő alkatrészre, zsebre vágta, és fenyegetően odaszólt a portásnak „ezért még számolunk!” Az ember elsápadt, s csak pislogott.

- Velünk jön! – intett Dénesnek, Tibor édesapjának, s ezzel el is vitték a rendőrségre.

   Ennyit mondott el a fiú, s hogy mostanig ott tartották, de reggelre visszarendelték újabb kihallgatásra. Persze a személyi igazolványát visszatartották, nehogy megfeledkezzen a „szíves invitálásról”.

   Ezen a másnapi kihallgatáson órákig azt firtatták, hogy ki küldte, kikkel áll kapcsolatban, milyen megbízatást kapott. Hiába magyarázta, hogy ő csak a régi munkatársait akarta felkeresni, mert szerette a munkahelyét, ahol 30 évig dolgozott, hogy ez volt az élete, s nehezen tud elszakadni. A vallatóit ez nem érdekelte, csak mind azt erőltették, mondja meg, kik a társai, mondjon neveket. Nem tudta, miként szabaduljon ebből az ördögi körből, míg egyszerre eszébe ötlött, mit mondott neki Aurél, az ügyvéd barátja. Azt magyarázta, hogy a tárgyaló teremben, ha az ellenérdekelt kollégája előnyhöz jut, akkor valamilyen logikátlan, a tárgyat alig érintő nagy badarságot mond, ami meglepi és megzavarja az ellenfelét. Azt aztán ki lehet használni.

- Fuszulykaleves… - bökte ki Dénes váratlanul.

   A három nyomozó értetlenül nézett hol rá, hol egymásra.

- Mi ez? Valami titkos jelszó?

   Dénes elmagyarázta, hogy az üzemi étkezdében minden pénteken paszulyleves van, s utána marmeládés fánk, és hogy ezt ő nagyon szereti, s amikor ebédszünetben a volt munkatársait meglátogatja, azok mindig megkínálják.

- Nagy tányér fuszulykaleves, ecetes hagymával, s utána egy fánk kevés hígított marmeládéval! – fejezte be csillogó szemmel.

- Várjon itt! – szóltak rá és otthagyták egyedül a szobában. Persze tudta, hogy a foncsorozott ablakokon keresztül figyelik minden mozdulatát, hát veszteg maradt.

   Jó tízperc múlva jöttek vissza, miután ellenőrizék az üzemi étkezde pénteki menüjét, és visszaadva az iratait elengedték.

- Azt tanácsolom – szólt utána egyikük, aki a főnöküknek tűnt -, kérjen az igazgatótól egy belépő kártyát, éveset.

- Köszönöm! – nézett vissza Dénes.

- Tudja én is szeretem a fuszulykalevest ecetes hagymával!

   A nagy ijedség, végül szerencsés véget ért Dénes részéről. A portás azonban pórul járt, neki nem végződött jól a perpatvar – mint alkalmatlan személyt áthelyezték kisegítő munkásnak a takarítókhoz. Seperhette az udvart egész álló nap.

*

   A diploma kézhezvételét követően Elek megkapta a kinevezését. Szerencséje volt, mert egy közeli községbe helyezték, ahol a kultúrotthon népművelés módszertani munkatársa lett. Egy szóval „metodológus”. A kultúrigazgató, Covaci Dominic nagy örömmel fogadta.  

- Isten hozott! Szervusz! Szólíts Dömének, ne igazgató elvtársazz, ha magunk közt vagyunk. Ez az én kis birodalmam – mutatott körbe az irodában -, a többi, az egész kultúrotthon pedig a tied!

   Elek körbe nézett a helyiségben. Megnézte a falra kiakasztott képeket, a központi bizottság tagjainak fényképeit, a könyvespolcon sorakozó piros kötéses könyveket, az íróasztalon halmozódó iratokat, a két telefont – egyik a városi, a másik közvetlen vonal a községi pártbizottsággal és a néptanáccsal. Majd megpillantotta a két ablak között kifüggesztett bekeretezett oklevelet alsó sarkában egy éremmel. Közelebb lépet, s hangosan olvasta: „A kulturális érdemrend arany fokozatát adományozzuk Covaci Dominic elvtársnak, a szocialista művelődés terén végzett tevékenységéért”

- Ez, igen! - kiáltott fel Elek – Gratulálok! – és melegen megrázta a kultúrigazgató kezét.

    Döme köszönte a gratulációt, s tárcsázta a pártirodát, jelentse a munkatárs megérkezését. Néhány percig hadarva beszélt románul a telefonba, hogy Elek alig tudta követni.

- Értettem! – fejezte be katonásan a telefonálást az igazgató – Azt az utasítást kaptam, hogy vigyelek el a titkár elvtárshoz, és mutassalak be neki. Félóra múlva vár!

- Értettem! – vette át a stílust Elek.

- Addig iszunk egy kávét, és mindjárt megismerkedhetsz a legfontosabb beosztottunkkal, Irénke elvtársnővel.

- Jöjjön csak be! – szólt ki az ajtó előtt toporgó lánynak.

   Egy dundi, nevetős arcú leány lépett be az irodába.

- Hívatott, igazgató elvtárs?

- Mutassalak be a metodológus munkatársnak.

- Elek vagyok! – nyújtott kezet a fiú.

- Irénke! – mondta mosolyogva a lány és elfogadta a feléje nyújtott kezet – Irénke, csak így egyszerűen és engem tegezni szoktak, el is várom, de én nem tegezek vissza senkit, kivéve Maricikát a takarítónőt, de ö kisebb nálam fél évvel, és egy osztályba is jártunk az elemiben…

- Állj, állj! – vetett gátat a szózuhatagnak Döme – Inkább hozzál nekünk két kávét. Az Irénke félét!

- Két perc és itt vagyok!

   Valóban nagyon rövid idő múlva megjelent a kávéval: tálca, rajta két csésze gőzölgő kávéval, kockacukor és két picike pohár konyak.

- Tessék! – tette le az asztalra – Ha még kérnek valamit, szóljanak!

- Szolgáld ki magad, kedves munkatárs. Jut eszembe, előléptettelek főmunkatársnak. Plusz javadalmat nem kapsz, csak a címet. Egészségedre főmunkatárs! – emelte meg konyakos poharát, bele szagolt, majd tartalmát a kávéhoz öntötte.

- Igazgató elvtárs… - kezdte Elek.

- Döme!

- Döme, a szállásra, lakásra kérdeznék rá!

- Megoldjuk! Ha visszajöttünk a pártirodából.

- Irénke elvtársnő! – szólt át a másik szobába – Mi most a főmunkatárs elvtárssal elmegyünk. Dolgunk van! Mire visszajövünk, legyen kitakarítva, rendbe téve a szolgálati lakás!

- Szolgálati? – bámult nagyot Elek.

   A kultúrigazgató elmagyarázta, hogy van az épület hátsó traktusában egy szoba-konyhás úgy nevezett szolgálati lakás, melyet az utóbbi időben vendégszobának használtak.

   A pártiroda nem volt messzebb tízperces gyalog útnál.

- Ma már elég újdonság szakadt rád, a többi munkatársaddal majd holnap ismerkedsz meg. Vagyunk néhányan: a mindenes Irénkét már ismered, Maricikáról is hallottál, de ott van még a könyvtáros, a mozigépész, a portás, az éjjeli őr, aztán a kocsis, aki a lovunkat gondozza, mert autónk ugyan nincs, de egy almásderes paripánk igen. Szekér, homokfutó, kocsiszán. Beszélgetés közben hamar oda értek a községi pártbizottsághoz. Elek bemutatkozott és végighallgatta a párttitkár bőven ömlő, gyűléseken csiszolódott szónoklatát a szocialista erkölcsről, a kultúra, a haladó hagyományok ápolásának fontosságáról. Utána átmentek a néptanácshoz. Az elnök házon kívül volt, de a többi alkalmazottnak bejelentette Döme, hogy Elek ezután „kultúrotthonunk főmunkatársa”, és hozzá forduljanak minden a művelődést, szórakozást érintő kérdésben.

- Jelentem, a szolgálati lakást rendbe tettük! – fogadta Irénke a visszatérőket.

- Mutasd meg! – kérte Elek.

- Jöjjön! – indult előre – Hol a holmija?

- Itt a hátizsákomban.

- Az nem sok, de sebaj, használhatja a vendégszoba fehérneműjét. Van párna, pokróc, lepedő, törölköző. Ha valamire szüksége van, szóljon. Megoldjuk, ahogy az igazgató elvtárs mondaná. Csak szóljon. Kivéve a szerelmet. Rólam ne álmodozzon, ott van nekem Misi, a vőlegényem. Rendes gyerek, jó fiú, a bútorgyárban dolgozik. Ha álmodozni akar ott van magának a könyvtáros elvtársnő, okos is, szép is. Róla álmodozzon.

- Köszönöm a tanácsot!

   Másnap azzal kezdte a napot, hogy végigjárta a kultúrotthon minden szegét-zugát, majd ment jelenteni a főnökének.

- Igazgató elvt…

- Döme!

- Döme, végigjártam, amit csak tudtam, megismertem az alépítményt, és most kérlek, mutasd be nekem a felépítményt! Milyen tevékenység folyik most a kultúrotthonban, mit végeztek eddig, és melyek a tervek az elkövetkező időre?

- Ebben a doszárban minden benne van – nyújtott át egy vaskos dossziét -, ülj le oda az ablak alá és nézd át. Az asztalon találsz ceruzát, ha jegyezni akarsz.

   Elek bele is temetkezett a jegyzőkönyvek, jelentések, tervek kusza halmazába. Sóhajtva vette tudomásul, hogy lesz itt mit rendbe tenni, ha tisztán akar látni. Hangos szóváltásra figyelt fel, de úgy bele merült az akták tanulmányozásába, hogy fel se nézett. Fél füllel hallotta, hogy a látogató azt hangsúlyozza, hogy ne szóljanak bele a munkájába, a kultúrigazgató pedig nyugtatgatja.

- Ide jön ez a kultúros szakkáder és majd megmondja nekem, hogy…

- Nem mond meg senki neked elvtársnő semmit, ami nem törvényes.

- Jelenteni fogom a pártbizottságnál!

- Már meg is tetted! Tagja vagyok és titkár helyettes, ha elkerülte volna a figyelmedet. Különben be akarom neked mutatni az új főmunkatársat.

   Erre Elek felállt ültéből.

- Nagytelekdi Elek, népművelődési főmunkatárs – mutatott rá a fiatalemberre – és Gál Ibolya, főkönyvtáros.

   Egymásra néztek és megállt az idő egy pillanatra, majd mindketten egyszerre kiáltottak fel: „Ibolya” – „Elek”, s megindultak egymás irányába. Ibolya elfogadta a feléje nyújtott kezet, sőt a másik kezét is rátette a férfiére. Újból egyszerre szólaltak meg: „Te itt?”

- Ismerik egymást? – törte meg Döme a varázst.

   Felváltva, egymás szavába vágva elmondták, hogy régóta ismerik egymást, még Elek főiskolás idejéből, és hogy a fiú nővére, Rozál jó barátja Ibolyának. Közben mind a ketten ódzkodtak szóba hozni Vili nevét. Ami érthető is - talán.

- Mi van a barátnőmmel, Rozállal?

- Férjhez ment.

- Ki a boldog férj?

- A kisbarátja, Tibor vette el.

- Ismertem, jó beszédes gyerek! Most is úgy rajong az apjáért?

- Még jobban! – erősítette meg Elek - Édesapám eleinte nem kedvelte a dumáját, meg hogy annyira odavan a munkájáért, de aztán elfogadta, megkedvelte, s meg én is. Így van jól, legyen egyetértés a családban.

- Na, én itt csak csevegek, mikor annyi dolgom van. Már megyek is, csak még megjegyzem, hogy a könyvtári munkába nem engedem, hogy bele szólj!

- Eszembe sincs, még a közelébe sem megyek.

   Szinte betartotta az ígéretét, egy hétig meg sem közelítette Ibolya felségterületét. Egyik nap mégis benyitott a könyvtárba.

- A jelentésért jöttél? – esett neki rögtön Ibolya – Készen van, csak le kell tisztáznom. De miért olyan sürgés? A főnök csak szombatra kérte…

- Állj, állj! Nem a jelentésért jöttem. Tudom, hogy a határidő még nem telt le. Könyvet szeretnék kikölcsönözni.

- Bocsánat, hogy így letámadtalak! Ez más tál tészta!

- Semmi baj.

- Kérem a személyidet, vegyelek fel az olvasók közzé. Tudod, aki könyvtári könyvet akar kivenni tőlünk, be kell lépjen az olvasók táborába!

- Jól hangzik!

- Kiállítok egy személyi lapot, és adok egy igazolókártyát. Így ni! Már kész is van.

- Köszönöm! Nem tudtam magammal hozni a könyveimet, és már nagyon kiéheztem egy kis esti olvasásra. Ha megengeded, megyek és keresek magamnak valamit.

   Elek csodálkozva vette tudomásul az Ibolya viselkedésében végbe ment változást. Mikor megismerte Vili feleségeként, egy kétségbe esett, kesergő, kiutat nem találó fiatalasszony volt, most pedig egy határozott, rátarti, a maga igazát keményen védő személy. Mostani magatartásának lehet bizonyos fokig a hárítás is a mozgató rugója, nem akarja, hogy a fiú a régi dogokra emlékezzen vele kapcsolatban. Vili már igazán egy lezárt fejezete az életének. Mindez azonban nem gátolta a fiút abban, hogy fel ne keresse heti rendszerességgel a könyvtárt.  Ilyenkor nem sokat beszélgettek, mert Ibolya mindig nagyon elfoglalt volt.

- Irénke kedves, szeretnék tanácsot kérni tőled! – kezdett bele egy tervbe, amit a könyvtári látogatások alkalmával fogalmazódott meg benne.

- Tanács az még van! – utalt a régi viccre a megszólított.

- Segíteni akarok valamilyen módon, a könyvtárosunkon…

- Bíztató kezdet!

- Ne szakíts félbe, mert belezavarodok a mondókámba.

- Még biztatóbb!

- Hagyj már beszélni! – kacagta el magát Elek – Néhány ügyes diáklányra gondoltam, akik ott sertepertélhetnek délutánonként, amikor nincs sok tanulni valójuk, és közben helyre rakhatnák a könyveket, amiket visszahoztak, meg azokat is amiket már felleltározott Ibolya, de még nem volt ideje felrakni a polcokra. Na?

- Megoldjuk, ahogy az igazgatónk mondja! – jött a válasz.

- Igazán?

- A jövő is bíztató!

   Másnapra már hozott is a délutáni nyitás után két nagyobbacska iskolás leánykát.

- Itt van Marcella és Vilma, két tettre kész KISZ tag – mutatta be őket Irénke.

- Persze, és nagyon szeretnénk tényleg bekerülni kisegítő könyvtárosnak – jelentette ki Vilma.

- Irénke bevisz benneteket, s legyetek ügyesek!

Negyedóra elteltével mosolyogva jött vissza a mindenes Irénke.

- Mondtam, hogy ez KISZ feladat, és legyen hozzájuk türelemmel, hátha majd megszeretik ezt a munkát, meg hogy nekem is feladatom az ifjúság nevelésének jó irányba terelése.

- Rólam nem tettél említést?

- Isten ments! Az nem lenne bíztató!

- Mi ez a sok bíztató?

- Tudom én jól, honnan fúj a szél!

- Mit tudsz?

- Rengeteg közmondást. Minden alkalomra legalább négyet.

- Nagyon cseles vagy!

   Az igazgató hívása vetett véget egyelőre a beszélgetésnek. Irodájába hívta, számoljon be a kért jelentésekről, és utasításba adta, hogy ezután minden elhangzó szöveget a pártbizottság ellenőrizni akar elhangzása előtt, lett légyen az vers, ének, színdarab, tanulmány, beszéd.

- Egyetlen szó sem hangozhat el a párt tudta és engedélye nélkül! Értve?

- Értesítem az érdekelteket.

- Hívj össze értekezletet, de előbb lássam a meghívottak névsorát!

- Én hívjam össze?

- Ki más? Neked van főiskolád, ki vagy nevezve főmunkatársnak, ez a te feladatod. Majd segít Irénke elvtársnő.

   Mit volt mit tenni, Elek nekigyürkőzött a feladatnak. Legelőször Irénkét kereste meg. Nem kellett sokat keresgélnie, mert ő maga jelentkezett-

- Na, gyűlést szervezünk? – vágott a közepébe.

- Számítok a segítségedre.

- Megoldjuk, ahogy főnökünk mondja!

    A kölcsön kivett könyveket már délelőtt visszavitte Elek, s szokásától eltérően leült Ibolyával szemben a látogatók számára odakészített székre. Nézte, ahogy rendezi a könyveket, a kartonokat, s a kisegítő diáklányokra is felfigyelt, akik a polcok között szorgoskodtak.

- Látom, vannak önkénteseid.

- Azért jöttél, hogy ez tudasd velem? Magam is tudatában vagyok a jelenlétüknek, sőt örülök a segítségüknek.

- Ne legyél már ilyen tüskés! Búcsúzni jöttem.

- Nocsak? Hova készülsz?

- Az értekezlet után, ami minden félelmem dacára jól sikerült, minden zavaró incidens nélkül…

- Persze, hisz a főszereplelője szeretett igazgatók volt. Bocsánat, folytasd!

- Így volt megbeszélve, hogy én nyitom meg, majd átadom neki a szót, s a végén zárom is megköszönve értékes jelenlétét.

- A búcsúzást mondd!

- Igen, szóval a gyűlés után tudtomra adta, hogy felsőbb utasítás értelmében pártiskolába küldenek. Fel kell vennem egy szemesztert a pártegyetemen. Párttörténet és művelődésszervezés nevű tantárgyból.

- Szép! És akkor mi leszel, ha elvégezted.

- Azt még nem tudom, de ha megtagadom, mehetek kultúrfelelősnek a bútorgyárba.

- Mit válaszoltál?

- Megyek Bukarestbe. Ezért jöttem búcsúzni hozzád. Egy kézcsókkal!

- Jó utat és jó tanulást!

- Meglesz.

   Ahogy kilépett a könyvtárból egyenesen Irénkébe botlott, de alig nyitotta ki a száját a lány megelőzte:

- Elbúcsúzott?

    Bólintás volt a válasz.

- Biztató!

- Kezded megint?

- És folytatom is, ameddig le nem esik az öt banis. Mikor kap szabadnapot, hogy hazajöjjön, hozzon valamilyen divatlapot a fővárosból. Kettőt.

- És miért pont kettőt?

- Egyet nekem és egyet a könyvtáros elvtársnőnek! Na, én megyek, sok a dolgom. Jó utat!