Csöndes esküvő volt a Rozál és Tibor esküvője. Csak a családtagok, szűken harmincan ültek be az anyakönyvi esemény után a Fényes külön termébe. Ötfogásos ebédet rendelt a meghívottak részére a családfő – Rozál édesapja, Nagytelekdi Tamás. Előétel, húsleves – a hagyományos -, sültek, vargabéles és asztalbontás előtt fagylalt, vagy puding-kehely. Akkoriban jött divatba a maszlina (olajbogyó), a mandzsúriai ikra, az aszpik. Nem kell mindenféle dekadens, nyugati befolyásra gondolni, a Nagytestvér szállította ezeket a különleges ínyencségeket. A maszlina rövidesen közkedvelt lett, mint borkorcsolya, első sorban a fekete változata. Sőt, nem is ismertünk eleinte másfélét. Ezt talán Görögországból importálták, sós vízben, nagy hordókban tárolták hűvös helyen, s onnan adagolták ki kilós, félkilós adagokban. Az asztalra csak 10-15 szemet tettek ki kis tálacskában. A mandzsúriai ikra már nehezebben kapott helyett az előételek sorában. Ezt a rózsaszín-vörös, áttetsző, borsószemnyi gömböcskékből állott, és erősen halszagú, olajos, sós ízű ínyencséget vajas kenyérre téve kínálták. Rejtély, hogy miként került hozzánk, mikor a hazájában is ritka és drága különlegesség. Főként kamcsatkai halakból (lazacból) nyerik. Harmadiknak említettem az aszpikot, amit addig csak kocsonyának ismertünk. Kis üveg tálkába helyeztek enyhén sós zselatinba ágyazott libamájat, körítve főtt tojással, és néhány szál petrezselyemzölddel - ugyan ezt velővel is. Mindez újdonság volt, és egy étkezés rangját emelte, ha ilyen falatokat szolgáltak fel. Tamás apa mindenképpen azt akarta, hogy emlékezetes legyen ez a családi esemény, s nem sajnálta a kiadásokat. A vendégek váltig meresztették a szemüket, mikor az asztalon meglátták ezeket a különleges előételeket.

   Apa szíves szóval köszöntötte a vendégsereget és a vőlegényt. Hol volt már az a tartózkodás, amivel eleinte fogatta Tibort! Napról napra enyhült benne a feszültség, ami nem csoda, hisz udvarias, tisztelettudó ember Tibor.

- Emlékszel apatárs – koccintotta oda poharát a Déneséhez -, mikor először találkoztunk a fiad biztatásár? Mennyit csodáltam a kis műhelyedet, ahol mindenféle okos masina sorakozott, meg azok a gyönyörű modellek. Autók, hajók, mozdonyok. Most már megmondhatom, hogy a mozdonyok, meg a vagonok csábítottak hozzád.

- Nagy szenvedélyem a modellezés. Felét sem láttad még, amiket eddig összeraktam.

- Leakadtam a mozdonyok és vagonok, szerelvények csodálatánál. A Krasnaya Strela (Vörös Nyíl) mozdonya a kedvencem ma is.

- Nekem mindegyik a szívemhez nőt, rendesen beleszerettem abba, amelyiken éppen dolgoztam.

- Akkor is az 1931-es modell, elképesztően jó! Gyermekkorom óta szerettem volna végig utazni a távot Moszkva és Szentpétervár között és vissza. Most pedig, ha nem is sikerült felszállnom rá, nálad láthattam, kezembe vehettem, végig húzhattam rajta az ujjamat. Jó érzés volt! –kacagta el magát a végén.

- Erre koccintsunk!

   Szemben, az asztal másik oldalán a két örömanya beszélgetett, ismerkedett egymással, kitárgyalták az összes közös ismerőst az „emberszólás” jegyében, s miután ezt a témát kimerítettél, rátértek minden asszony örökös gondjára, a sütés-főzésre. Hamarosan el is mélyedtek a zserbó készítés rejtelmeiben, amelyben Marcella, Tibor édesanyja volt a tapasztaltabb. Ez azonban nem okozott közöttük vitát, sőt Margit néni szívesen tanult újabb konyhatechnikákat.

   Az asztalvégén néhány vidám cimbora dalra fakadt, s a vendégsereg nagy része átvette a nótát. Népdalok, műdalok váltogatták egymást, a szemekben csillagok gyúltak. Csak Vass Lajos arcán nem látszott öröm. Első rangú cukrászmester hírében állott, de most nem a sikeres tortakülönlegesség feletti öröm sarkalta szólásra. Inkább düh és elkeseredés tükröződött a szemeiben, ahogy gesztikulálva magyarázott a mellette ülőnek.

- Én, érted? Én, a megye első cukrászmestere nem süthetem a saját receptjeim, tapasztalatom, tudásom szerink a tésztákat, krémeket, tortákat. Te érted ezt?

   Beszélgetőtársa, Molnár Miklós, akinek foglalkozása is a nevével azonos, csak hümmögött, s bólogatott.

- Olyanok írják elő nekem, hogy mit tegyek bele, mennyit, mikor, akik életükben habverőt is legfentebb képen láttak! Azt hiszik, mindent jobban tudnak mindenkinél, mert…

- Hallgass! – szólt rá Molnár Miklós.

- Hallgassak, azt mondod, de nem tudod, mi folyik ott nálunk hetek óta! Lejönnek onnan fentről az elvtársak, és parancsolnak, utasítanak a párt nevében, s jaj neked, ha semmibe veszed az utasításaikat. Rögtön kikiáltanak osztályellenségnek, nyugat bérencének, s örülj, ha csak megbírálnak, s nem váltanak le. Sőt még le is tartóztathatnak, ha sokat makacskodsz!

- Jobb, ha most ezt a témát ejted!

   Az asszonyok valamit észrevehettek, mert félbe hagyták a „sütkérezést” és közrefogták Vass Lajost.

- Lajoskám, tudja azt a nótát, hogy…

- Hagyjatok békén!

 A zenészek éppen egy lágy tangót kezdtek húzni.

- Hölgyválasz! – rikkantotta Margit néni, s hiába tiltakoztak, a két férfit kicipelték a táncparkettre.

- Mi volt az a dolog, amitől úgy felháborodott, kedves Lajos?

- Munkahelyi bajok.

- Mégis?

- Hát, ha tudni akarja, Margitka drága, áttettek a pékségbe, hogy bővítsem a pékáruk választékát, mikor még a kenyérből is állandó hiány van az üzletekben. A helyembe pedig hoztak az ország másik végéből egy megbízható párttagot. Ez a helyzet!

- Nem csodálkozom, hogy dühöng!

 Vass Lajos, ahogy kimondhatta, ami keserűség benne összegyűlt, kissé megnyugodott. Ahogy vége lett a számnak, visszamentek az asztalhoz, de Margit néni nem hagyta magára, intett Dénes feleségének, hogy üljenek le az ő helyére. Lassan aztán elfogyott étel-ital, s a nóta is, és a násznép szedelőzködött, indult haza. Kint az utcán egy darabig még csoportokba verődve haladtak, csak Molnár Miklós maradozott le észrevétlen a társaságtól. Egy bőrkabátos férfi érte utol a járdán, és a közeli virágüzlete mutatva szólott, hogy ott várja meg.

- Mit adhatok? – kérdezte a pult mögött álló leány.

- Még válogatok – válaszolta Miklós.

   Komótosan végig vizslatta a cserepes virágokat, aztán a vágottakat, míg végül kiválasztott egy szál piros rózsát. A virágárus ügyesen celofánba csomagolta, s mikor éppen nyújtotta volna a férfi felé, belépett nagy garral a bőrkabátos.

- Éppeg egy ilyen virágot kérek én is! – kiáltotta már az ajtóból – Hogy vagy szépségem? – fordult szembe a virágárus lánnyal.

- Csókolom, Nélu bácsi! Egy szál rózsa elég lesz?

- Hármat kérek!

   E beszélgetés alatt Molnár Miklós kilépet az üzletből, s két házzal arrább komótosan megállt kezében tartva a most vásárolt virágot. Kevés idő múlva megjelent a bőrkabátos is, akit Nélu bácsinak titulált a virágárus.

- A násznép elment már gyere, sétáljunk, s közben mondd el mi történt! – fogta karon Miklóst, aki rendre elsorolta, mi volt a trakta közben, s utána.

   Ráérősen sétáltak a szürkületben, senki figyelmét nem keltette fel két, virágot vivő férfi látványa.

- Vedd el ezeket a rózsákat! – szólalt meg Nélu, miután végig hallgatta a jelentést – Ajándékozd oda valakinek. Péntek délután találkozunk a Muskátliban, meghívlak egy kávéra, de a cukrászunkról addig se feledkezz meg! – s ezzel sarkon fordult és elsétált az ellenkező irányba.

   Margit néni egész héten azt leste, vajon milyen következménye lesz Vass Lajos kirohanásának, s mind törte a fejét, mondott-e a hatalomra nézve valami elmarasztalót, amiért felelősségre vonhatnák. „Mondott bizony” – dünnyögte magában.

- Mit motyorogsz? – kérdezte Marcella néni.

- Azon gondolkodom, hogy Lajos biztos megüti a bokáját a szájalása miatt.

- Várjuk ki a végét!

- Valamit kellene tennünk. Figyelmeztessük Lajost, készüljön fel a vádakra, vagy mi.

   Végül nem szóltak neki, csak figyelték, várták, lesz-e következménye a dolognak. Hetek teltek el, talán még egy hónap is, de más hír nem volt, minthogy a cukrászműhely új főnöke sikeresen lerontotta a sütemények és más termékek minőségét. A híres zserbószelet olyan lett, mintha fűrészporból készülne, s ugyan így járt a linzer, az isler, a Rigó Jancsi, a dobostorta, meg az összes többi. A pékség ezzel szemben újabb termékekkel lepte meg a vásárlókat. Három féle lepényt készítettek: túrósat, káposztást és lekvárosat. Sikeres kezdeményezésnek bizonyult, a pékséghez tartozó mind a tizenöt szövetkezeti bolt kért belőle. Úgy tűnt, hogy a „zsörtölődéseknek” nem lett következménye. Úgy látszik, a sikeres munka a pékségben, párhuzamosan a cukrász műhely lezüllésével elnézővé tették a párt korifeusait - látszólag.

   Margit néni a csütörtöki hetipiacon futott össze Vass Lajossal.

- Rég nem láttam, kedves Lajos! – rohanta le köszönés helyett a meglepődött embert – Nem találkozunk a lakodalom óta. Akkor bizony nagyon maga alatt volt. Megnyugodott már? Hallom, hogy sikerült az új munkahelyén szép eredményeket elérni!

- Jól vagyok. Igen. Nincs semmi bajom. Nem is volt!

- Hogy mondja?

- Valamit félre tetszett érteni!

- De…

   Nem tudta folytatni, mert Lajos megfordult, s elsietett. Még csak el sem búcsúzott. Margit néni értetlenül rázta a fejét. „Ezzel az emberrel meg mi van?” – morfondírozott magában. „Teljesen ki van magából fordulva. Hmm!” Megfordult, lássa merre ment Vass Lajos, de hiába, már eltűnt az emberek között. „Jól ráijeszthettek!” – ötlött fel benne a viselkedés valószínű magyarázata. „Ez biztos így van!” – bólogatott, s indult hazafelé.

- Összefutottam Lajossal – kezdett bele a kurta-furcsa találkozás elbeszélésébe otthon.

Tamás bácsi szó nélkül hallgatta a beszámolót, csak a végén jegyezte meg:

- Örüljön, hogy nem vitték el!

*

   Az egyetemi napok gyorsan teltek. Az első alkalom, hogy néhány napra elszabadulhatott az előadásoktól csak két hónap múlva következett be, de egyetlen divatlapot se vitt haza, amiért Irénkétől komoly megrovást kapott.

- Mit mondtam magának, mikor elindult?

- Nem jutott időm prospektusok, divatlapok után járni – védekezett a férfi.

- Cc! Milyen elfoglalt, szorgos egyetemista lett a főmunkatársból!

- Csak csúfolódjon! Olyan ez a rám erőltetett egyetemi szemeszter, mint egy gyorstalpaló tanfolyam, csak hosszabb és keményebb.

- Meséljen, mit is tanul igazából!

- Előbb megyek és meglátogatom szeretett igazgatónkat.

- Ne hagyja ki a könyvtárt sem!

- Megint kezded?

   Nem folytatták, mert kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és Döme behívta Eleket. Nem időzött bent sokat, csak éppen röviden elmondta, hogy szorgalmasan halad a tanulással, és a „Párttörténet és művelődésszervezés” mellé felvette még az „Alkotmánytan és jogi ismeretek” nevűt is.

- Jó választás – jegyezte meg Döme -, segíthet eligazodni a mindennapok jogi útvesztőjében.

   Innen a könyvtárhoz vezette az útja. Az ajtó előtt bizonytalanul téblábolt kicsit, mielőtt benyitott volna.

- Köszönni jöttem – szólott, miután illően köszöntötte Ibolyát.

- Jöttél, s már mész is?

- Mondom, köszönni jöttem, mert a délutáni busszal megyek haza a családomhoz. Megírtam nekik, hogy van pár nap vakációm, és most várnak. Közben had adjam ez oda.

- Köszönöm, de mi az?

- Könyv. Van ott fenn, a fővárosban egy nagy könyvesbolt, és az idegen nyelvű részlegen magyar könyvek is találhatók.

- Jókai! Nagyon szépen köszönöm!

   Otthon örömmel fogadták, nem győzött a kérdésekre válaszolni.  Miután nagyjából kielégítette a család kíváncsiságát, elment meglátogatni nővérét, Rozált. Egyedül vele tudott őszintén beszélni, előtte tudott csak megnyílni. Miután férjhez ment elköltözött egy albérleti kis lakásba a piac melletti tömbházak egyikébe. Elek könnyen megtalálta.

- Mesélj öcsikém, hogy megy sorod, mint öregdiák?

- Keményen befogtam magam. Két tárgyat vettem fel, s így hetente nyolc előadást is meg kell hallgatnom, s emellett ott vannak a szemináriumok, amikor megbeszéljük az előadáson elhangzottakat.

- Mi hasznod mindebből?

- Ha más nem is, de megtanulom a politikai szófordulatokat, a „politzsargont”. És persze a végén lesz egy egyetemi diplomám, posztgraduális. Majd bekeretezem, s kiteszem az irodám falára, már ha lesz irodám.

- Ilyen karrierista lettél?

- Lehet. Nem tudom. De három éve a diákgyűlésen megtanultam a leckét. Úszni kell az árral, ha tetszik, ha nem. Már ha nem akarod, hogy az örvény magával rántson, vagy összezúzódj a szirteken!

- Nagy bölcs lettél! Csak nehogy úgy járj, mint Vass Lajos a cukrász! Tudod, hogy éppen az én lakodalmamon tört ki belőle az elkeseredés, és nem tett féket a nyelvére.

- Mi lett vele? Nem voltam már itthon amikor átvette a pékséget.

- Egy ideig békében hagyták, de rettegett, mikor csapnak le rá. Minden utcasarkon besúgókat képzelt. Aztán úgy két hónap eltelte után, behívták ankétra. Egy nap, s egy éjszaka „beszélgettek” vele. Ezalatt megőszült és többet senkivel nem áll szóba, csak a munkájának él. Ha bárki is megszólítja, gyorsan valamit motyog és elsiet. Egy más ember lett!

- Vigyázok én magamra, nővérkém!

Legközelebb csak Szilveszterre kapott egy hét szabadságot, illetve vakációt. Örült, hogy így részt vehet a Kultúrotthon szilveszteri rendezvényén.

- Nézd, miket szedtem össze neked a fővárosban! A Victoria áruház prospektusai. Ezt pedig a zsibvásárban találtam, igaz, hogy három éves, de gondolom így is érdekes.

- Nahát, Quelle katalógus! – kiáltott örömmel, és egy suta mozdulattal puszit nyomott a meglepődött Elek arcára.

   Meglepődése annál is nagyobb volt, mert bár gondolatai mind Ibolya körül forogtak, de távolságtartó, elutasító magatartása eddig semmilyen közeledést nem bátorított. Irénke szavaira gondolt, aki egyre bíztatta, mondván minden egyes alkalommal, „biztató”, bár eddig semmi előmenetel nem történt közeledésüket illetően.

- Eljössz velem a szilveszteri bulira? – robbant ki váratlanul Elekből a merészség.

   A meglepődések perce volt, hisz most Ibolya lepődött meg, hogy még a szusz is bele szorult.

- Várj, várj! Ne ilyen gyorsan! – válaszolt nagy lélegzetet véve.

   Elek is nagyot szusszant a merész lépése után, s most mosollyal a szája sarkában várakozóan nézett Ibolyára. Irénke belépte törte meg a varázst.

- Itt vannak a jegyek a rendezvényre. Huszonöt lejbe kerül egy. Ez tartalmazza a menüt is. Flekken szalma krumplival és vegyes savanyúsággal, egy üveg bor, éjfélkor két pár virsli és három óra körül töltött káposzta. Aki mást is akar, ott a büfé, végig nyitva tart, vagy hoz magával, amit akar.

- Remek!

- Tessék a két jegy! – nyújtotta át Eleknek – Ötven lejt kapok!

   A férfi át is adta a pénzt, s Ibolya rábólintott egyetértés jeléül.

- A kisteremben lesz a vacsora, és a nagyban a tánc.

   A várakozásnak megfelelően sikerölt a szilveszteri rendezvény. A kultúrigazgató megerőltetve magát rövid üdvözlő beszédet mondott, majd rövid kultúrműsor következett, ügyes iskolás gyerekek énekeltek dalokat a munka hőseiről és a boldog jövőről, a zenészek húzták a talp alá valót, s éjfélkor leoltották a lámpákat.

- Szabad a csók! – kiáltotta Döme, a kultúrigazgató.

   A zene elhallgatott, s táncoló párok felől susogás, vihogás, sóhajok hallatszottak. Mikor újra felgyúlt a fény Ibolya és Elek zavartan néztek egymásra. A fiatalember készült mondani valamit, de Ibolya leintette.

- Ne, most ne szólj egy szót sem!

   Elek erre, nem törődve, hogy felgyúlt a villany, hirtelen átölelte és mindenki szeme léttára újra megcsókolta Ibolyát.

- Te bolond, mindenki minket néz!

- Had nézzenek!

   Az igazság az, hogy senki sem nézett feléjük, mindenki el volt foglalva saját magával, vagy a társával. A zene is újra rákezdte, s a tánc folytatódott. Néhányan kioldalogtak az oldalsó ajtón keresztül az udvarra kicsit „hűsölni”. 

   Valamilyen zűrzavar, kalamajka támadt a bejárati ajtónál, ahol Pista bácsi az éjjeli őr vigyázott. Irénke abban a pillanatban ott termett, igazítsa el a vitát.

- Mit akarsz Gyurka János? – kérdezte a Pista bácsival szemben álló felhevült fiatalembert.

- Be … be akarok menni … táncóni!

- Nem mehetsz be, mert ez zártkörű rendezvény!

- Ájjál fére!

- Gyurka János, te részeg vagy, jobb, ha most haza mész!

- Ájjál fére!

- Gyurka János! Most szépen haza mész – ismételte csendes, de határozott hangon Irénke -, mert reggel megmondom anyukádnak, hogy mit rendezel itt. Vagy máris felhívom telefonon. Hogy fog örülni!

- Ne, ne, drága Irénke! Csak azt ne!

- Akkor most szépen haza mész!

- Jó, jó… - fordult meg a legény, s még kifelé menet is azt ismételgette, hogy „jó, jó”.

   A közelben téblábolók megtapsolták a sikeres akciót!

- Ügyes voltál Irénke elvtársnő! –jegyezte meg a kultúrigazgató.

- Ó, nem gond ez nekem, hisz mindegyiknek ismerem én a gyengéjét – hárította el Irénke a dicséretet.

   Másnap délután a cukrászda ajtajában botlott bele Irénkébe, aki rögtön lerohanta kissé kevésbé diszkrét kérdéseivel, és az után érdeklődött, hogy eredményesen telt-e a mulatság.

- Úgy láttam a helyzet bíztató!

- Mi az, hogy bíztató? Mi az, hogy bíztató? Irénke ne kezdje megint!

- Na, ne tetesse magát!

- Megsúgom, de ez még titok, gesztenyepürét viszek neki a könyvtárba. Ez a kedvence.

- Főmunkatárs, ez már több is, mint bíztató! Gratulálok!

   Az együtt eltöltött mulatság, és az ízletes édesség elmélázóvá tette a mindig cinikus mindig harcra kész Ibolyát. Elmondta, mennyire szerette volna, ha Elek vigasztalja, mikor Vili elment, de mindig tüntetően hárította a közeledési próbálkozásokat. Elmondta, milyen dühös lett, amikor váratlanul megjelent, mint felettes munkatárs, aki úgy tűnt, mást sem akar, mint megzavarni a már jól kialakult, megszokott rendet.

- Gondolod, átléptem volna a barátom házának küszöbét, ha nincs otthon? 

- Ezért is orroltam rád!

- Már elmúlt?

- El!

   Az alakuló románcnak nem vetett gátat Elek visszatérte az „iskolapadba”.

- Nem ígérem, hogy írok – szólott búcsúzáskor a férfi -, de majd gyakran telefonálok. van ingyenes interurbán (távolsági) vonaluk az egyetemen. Ez is egyfajta kedvezmény.

*

   Tanulmányai, szigorlatai és államvizsgája után friss diplomásként jelentkezett munkahelyén.

- Most, hogy már így kikupálódott, gondolom több feladatot fog vállalni! – fogadta Eleket a kultúrigazgató.

- Mi lenne az? Biztosan már kigondoltál valamit.

- Nem én, hanem megkeresett Pápai Veres, tudod, a csíki vajda. Cigánybált akarnak rendezni még mielőtt vége lenne a farsangnak.

- És?

- Szerintem a szilveszteri bálon szereztél bőséges tapasztalatot. Két heted van ezt a mostanit megszervezni.

- Rövid az idő, és máris belevetem magam a szervezésbe. Hol találom meg ezt a Pápai Verest?

- Elutazott, de ott van Jánosi Rudi itteni ismerőse. Ő tudja, miről is van szó, és hogy ők hogyan is képzelik a bált.

   Elek nem késlekedet és sürgősen felkereste a falu úgy nevezett tószeg negyedében levő házat. Kívülről igénytelen, de kényelmesen berendezett lakásba jutott. Egy zenész lakásába.

- Éva! – kiáltott a házi asszony a kályha mellől, ahol szorgoskodott – Vendég jött!

   Jó nagy konyha volt, ahova Elek belépett, étkező helyiségként is szolgált, a fal mellett levő asztalnál kényelmesen elfért öt ember anélkül, hogy kihúznák középre.

- Jó napot kívánok! – szólt a szobaajtóban megjelenő leány. Ő lehet Éva – gondolta Elek -, s nem is csalódott, mert Jánosi Évaként mutatkozott be, miután a vendéget betessékelte a szobába.

- Nagytelegdi Elek vagyok a kultúr-…

- Tudom, ki maga, és gondolom, apát keresi.

   Miután a bemutatkozás furcsára sikerült ceremóniáján túlestek, ámulva nézett szét Elek a nagyszobában. Igazi zeneszobát látott maga körül – az ajtó mellett zongora, egyik sarokban cimbalom, a másikban nagybőgő, az asztalon hegedű, tangóharmonika, a polcon klarinét.

- Muzsikusok vagyunk – szólott Éva, látva a férfi elképedt tekintetét.

- Az egész család?

- Csak anya nem. Ő az igazi családfő, takarít, főz, rendet tart és parancsol! – nevette el magát a lány.

- Éva milyen hangszeren játszik?

- Igazából zongorázni szoktam, de nem vagyok a banda tagja. Csak magamnak muzsikálok.

- Nem értem.

- Nézze, apa a banda vezetője, cimbalmon játszik, Józsi bátyám a prímás, a többiek, testvérek, unokatestvérek a többi hangszer mesterei. Igazán!

- Elhiszem!

- Mind ide járnak gyakorolni, mert messze vannak a szomszédok, nem zavarunk, de ha hallják is, ahogy Gyuri öcsém harmonikázik a ház előtt, még örvendeznek is neki.

- De maga?

- Velem az a helyzet, hogy apám, a cimbalmos, aki a tudását apjától tanulta, mint ahogy az is az apjától, így fel egész nem tudom meddig, szóval, apám korán megismertetett a billentyűkkel és a kottával. Hamarabb olvastam a kottát, mint a betűket. Játsszak valamit?

- Kérem.

   Hosszú ujjai végig futottak a billentyűkön, és sohasem hallott, mégis ismerősnek tűnő dallamok árasztották el a szobát. Elek lenyűgöződve hallgatta.

- Mi volt ez? – kérdezte miután Éva váratlanul lecsukta a zongora fedelét.

- Egyveleg a vendég tiszteletére.

- Miért szakította félbe olyan hirtelen?

- Nem akartam, hogy nagyon elragadjon a zene. Egy adott pillanatban úgy éreztem, elrepülök, a hangok magukkal ragadnak, elszállnak velem a semmibe! Megijedtem, s ezért hagytam abba egyszerre, és a zongora fedelét is lezártam, nehogy kiszabaduljanak!

- Csodálatos! – ámuldozott Elek.

- Maga is szokta így érezni?

- Ó, hát már megismerkedtek? – lépett be a szobába Jánosi Rudi, félbe szakítva ezzel a különös beszélgetést.

- Elnézést az alkalmatlankodásért…

- Semmi, semmi! Tudtam, hogy felkeres, Pápai Veres már jelezte.

- Nagyon szépen zongorázik a lánya! – szakította félbe a hivatalos megbeszélést, annyira a hallott zene és vallomás hatása alatt volt még.

- Ő a mi házi zeneszerzőnk és korrepetitorunk. Minden új dalt, amit valamelyikünk megismer, hazahoz, azt ő lekottázza, betanítja, hangszereli. A nyilvánosság elé azonban soha sem lép. Zavarja a közönség, csak itthon muzsikál saját magának, vagy nekünk, esetleg néhány szerencsés vendégnek.

- Ezek szerint én a szerencsések közzé tartozom.

- Szerencsés ember mindenképpen. A bál szervezését illetően is. A zenétől a büféig mindenről gondoskodunk. Nincs miért aggódnia!

- Pedig a rend és biztonság gondot okoz. Nem lenne jó, ha a mulatság verekedésbe torkollana, mint 5 évvel ezelőtt. Ezért is tiltották évekig a cigánybál rendezését.

- Hmm. Ez valóban gond!

- Hallottam hírét néhány erőszakos, garázda fiatalnak. Ha megrészegednek, biztos bajt okoznak.

- Ez gond, de ha összedugjuk a fejünket, csak kisütünk valamit.

- Miért nem őket kéritek fel a rendfenntartásra? – szólalt meg váratlanul Éva, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztek.

- Micsoda ötlet! – kiáltott fel Elek.

- Nekem is tetszik – értett egyet a felvetéssel Rudi.

- Hol találjuk meg őket?

- Estére idehívatom a fiúkat. Legyen itt úgy kilenc körül. Majd kicsit muzsikálunk, s közben megbeszélünk mindent, amit kell.

   A megbeszélések egymást követték a következő napokban, mindig akadt valami újabb tisztázni való, de a zene iránti vonzalom is hozzájárult az ismétlődő találkozásokhoz. Nem is volt ezért semmi baj, csak éppen Ibolyának tűnt különösnek ez sok megbeszélés.

- Mit tudtok annyit tárgyalmi?

- Megbeszéljük a díszítést, büfét, meghívottak névsorát, a műsort. Ez utóbbi az igazi gond. Bemutatnak néhány vidám jelenetet, ezeknek minden szavát ellenőrizni kell. Ugyanígy minden zeneszámot is meg kell vizsgálni, nincsen- e bennük valamilyen tiltott, vagy finomabban szólva nem ajánlott dallam. Ezt nagyon szigorúan veszik.

- Ezt mind értem, de nincs ott esetleg egy csínos barna lány is, aki vonzóbbá teszi a ti megbeszéléseiteket?

- Hát, ami azt illeti, van! Jánosi Rudi leánya, Éva a neve.

- Tudtam! Tudtam!

- Mit tudtál?

- Hogy miért jársz olyan lelkesen oda Rudi házához.

- Nem sok köze van ahhoz, ennek a különös lánynak, aki muzsikus is meg nem is. Gyönyörűen zongorázik, de soha fel nem lép közönség előtt. Nem akar, vagy nem engedik, vagy mind a kettő.

- Nem értem…

- Mindannyian kicsit furcsák, de Éva még náluk is különösebb. Otthon van bármilyen zenei témában, ő kottázza le az új dalokat, amit a többiek valahonnan hazahoznak. Nem csak rögzíti a dallamokat, hanem ki is dolgozza a zenekar számára. Minden hangszerre külön-külön. Kottából akármit eljátszik, segít a többieknek betanulni az új dalt.

- De?

- Egyetlen darabot sem képes végig játszani. Bármelyikbe is belefog, rövid idő múlva elkezdi variálni, eltérve teljesen az eredetitől, mégis harmónia hatja át a játékát, de egyre szenvedélyesebben, vadabbul játszik, míg egyszerre hirtelen abbahagyja. A hangoktól valami feltámad benne, felajzódik, hogy aztán túlzásba, a végtelenbe hajszolja. Mondják, hogy egyszer annyira belelovalta magát, hogy elájult. Ettől nagyon megijedt, de megijedt az édesapja is.

- Mit mondott az orvos?

- Nem vitték orvoshoz, mert restellik a dolgot. Ez a család gondja, nem tartozik másra, se doktorra, se senkire – mondják.

- De hát, biztosan valamilyen súlyos betegsége lehet, amit meg kell gyógyítani!

- Szólhatnék az orvosunknak, de milyen jogon avatkozzam bele egy család életébe?

- Ez igaz, mesélj még róla!

- Megnyerő jelenség, de a zenén kívül nincs számára semmi más a világon. A házimunkát elkerüli, nem segít édesanyjának, nem kézimunkázik, sem más ilyen leányszokásnak nem hódol, csak a kottákat nézegeti, dúdolgat, néha odaül a zongorához, de néhány akkord után abbahagyja. A többieket ellenben segíti az új dalok, zeneszámok betanulásánál, figyel minden hangra, ütemre és soha nem téved. „Állj, állj – kiáltja, ha valami hibázik -, nézd csak meg jobban a kottát!” Pedig előtte nincs kotta, mégis kiszúrja hibát, s a megszólított bocsánatfélét motyog, és újra játssza az elrontott részt.

- Honnan tud mindent ennyire?

- Ezt kérdeztem én is, és azt válaszolta, hogy látja. Azt már nem mertem megkérdezni, mit lát, mert így is zúgott már a fejem a sok számomra érthetetlen dologtól. Kívülről tudja az összes valaha megismert dallamot, bármit első látásra hibátlanul lejátszik a kottából, de önállóan nem képes végig játszani egyetlen - legyen bár akármilyen rövid – zenedarabot sem.

              (Ugorjunk előre az időben: néhány év múlva Éva mégis orvosok kezébe került. Egyre súlyosodó látásromlása miatt vizsgálták és kiderült, hogy agydaganata van…)

   A bál a vártnál jobban sikerült, köszönhetően a „rablóból lesz a legjobb pandúr” elvnek, illetve az azelőtt duhaj fiatalokból alakított rendfenntartók rátermett működésének. Azelőtt éppen ők voltak a fő duhajkodók, s így most is tartottak tőlük a bálozók, bár most a pálya másik oldalán játszottak. Különös módszerük volt az izgága, hangoskodó részegek leszerelésére. Nagy pohár pálinkát nyomtak a kezébe, s biztatták, hajts csak fel. Utána pedig egy félre eső sarokban lefektették, aludja ki a mámorát, s mire magához tér, már vagy vége a mulatságnak, vagy elfelejti miért is haragadott, s kire azelőtt.

*

    A tornatanár az iskolából, Sebők Attila beállított egy délután Elekhez, aki éppen nyakig ült a munkában, s egy hétvégére tervezett lakodalom előkészítésén ügyködött.

- Zavarlak? – bukott ki a kérdés Attilából látva, hogy Elek homlokát ráncolva vizsgálgat egy halom papírt.

- Éppen szünetet akartam tartani. Kérsz egy kávét?

   Attila igenlő válaszára Elek kikiáltott, és Irénke perceken belül hozta is a szokásosat.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – fordult a vendégéhez, miután kihörpintette a kávéját.

   A bál sikere után Elek helyzete megváltozott az emberek szemében – bizalmat kezdtek érezni iránta. Sokan felkeresték, hogy kisebb-nagyobb rendezvények szervezésében segítsen, és adjon lehetőséget rá a művelődési ház keretein belül.  Jöttek egyre-másra a javaslatok, ötletek. Elek nem zárkózott el semmilyen épkézláb ötlet elől.  Létrejött, teljesen önkéntes alapon zenekar, fotóklub, irodalmi kör, néptánc csoport, bélyeggyűjtők köre, meg más csoport, ami csak egy alkalomra toborzódott.

   Elsőnek a tornatanár, Sebők Attila érkezett azzal az ötlettel, hogy egy színjátszó csoportot kellene összehozni, ő vállalja, és van is már javaslata egy vidám jelenetre.

    Váratlan sikere lett a kezdeményezésnek – ajánlkoztak amatőr színésznek tanárok, az állatorvos, technikusok, munkások a helybeli szövetkezetből, ipartelepről, állami gazdaságból, még a városba ingázók közül is néhányan.

- Nézd, Elek – szólott Attila, a tornatanár -, a csapat készen áll, itt van a darab, amit betanulnánk. Nézd végig, tanulmányozd, húzd ki,  ami nem ildomos, szombaton kezdhetnénk a próbát.

- Látom, tudod a leckét! De ez nem elég. Ha rám hallgatsz…

- Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit …

- … hagynak!

- Na, jó! Mit tanácsolsz?

- Fogjad, itt van a „Művelődés” melléklete, megtalálhatsz benne néhány színdarabot, tréfás jelenetet, melyek a párt útmutatásai szerint íródtak. Ezekből válassz!

- És mi lesz az általam választott darabbal?

- Találd ki!

   Tanakodtak egy darabig, mit is lehetne tenni, aztán megállapodtak, hogy két darab kerül majd bemutatásra: egy a mellékletből és az Attila által választott. Ez utóbbit persze jól megvágták, lerövidítették. Jól is tették, mert így az ellenőrzésen egyből át ment. Lehetett kezdeni a próbákat.

    Úgy tűnt, felszakadt forma egy gát, és az emberek vonzónak találták a művelődés valamilyen formáját. Az állatorvos fotóklubot szervezett, és a kiállításra meghívta megyei lap fényképészét, Moldován Viktort, bírálja el a képeket.  Nem is maradt el a siker, s ezen felbuzdulva benevezett a megyei fotókiállításra a három legjobb képével.  Moldován Viktor biztatta, hogy nyugodtan jelentkezzen. Végül nem is szerepelt rosszul.  Azóta is dédelgetett álma, hogy egyszer a fővárosba is eljut a képeivel.

    Néhány szülő azzal a kérdéssel jött Elekhez, hogy szeretnék zenére taníttatni a gyermekeiket.

 - Nosza, hívjunk egy zenetanárt a városból! – lelkesedett Elek.

   A gondolatot tett követte, s a zeneiskola nyugdíjas tanárával, Mózes Laci bácsival szerződést kötöttek, hogy kijön hetente kétszer zenét oktatni a kicsiknek. A haladók közül kettőt átvállalt Jánosi leánya, Éva. Két tehetséges kisiskolást – szövetkezet elnökének Edit nevű kislányát és Gyurikát, akinek traktorista volt az édesapja. Később mindketten zenészek lettek, Edit bekerült a középiskola elvégzése után a megye zenei életbe.  Gyurika oktatását pedig átvette druszája, Jánosi Gyuri és évek múlva a mulatságok, lakodalmak kedvelt harmonikása lett.  Érdekes módon azonban soha sem muzsikált együtt a Jánosi család tagjaival. Hiába volt tehetséges muzsikus, idegen maradt a család számára, aki nem volt képes úgy feloldódni a hangokban, mint ők, bár mesterien, sőt virtuózan bánt hangszerével.

   A pedagógus társaság is elindult, megalakították az irodalomkedvelők körét. Öt és tizenöt között változott a rendszeres résztvevők száma. Csütörtök délutánonként jöttek össze, de késő estig maradtak. Ilyenkor kedvenc verseiket szavalták, vagy olvasták fel saját szórakozásukra, vagy olvasmányaikról és más kulturális élményeikről számoltak be egymásnak. A dolog lényege az, hogy ne az iskolai tananyagról legyen szó, persze minden egyes elhangzó szöveget bemutattak a párt megfelelő felelősének. Elek tisztje volt erről gondoskodni.

     Ez a feladata az összes önkéntes kultúrműsorra éppen úgy vonatkozott, mint minden hivatalos programra. Ettől függetlenül ezeken a programokon, összejöveteleken a részlevők egy icipici, pillanatnyi szabadságot éltek meg. Nem volt ez egy kimondott, kimondható érzés, de láthatatlanul ott volt a levegőben. Mivel pedig láthatatlan volt, nem lehetett elcsípni, rajtakapni.  Ilyen láthatatlan szálak kötötték össze a helyi lakosokat, a környékbelieket a nem rég feltűnt önkéntes művészekkel, legyenek azok bélyeggyűjtők, fényképészek, amatőr szavalók, zenészek vagy színészek.

   Hogyan kerülnek a bélyeggyűjtők a művészek közzé? Egyszerű – ők is rendeznek kiállításokat, amit kulturális élmény végig nézni. A kiállításon tablóra helyezett anyagon mutatták be a kiválasztott témát. Változatos témák kerültek bemutatásra – művésziek, de tudományosak is. A kísérő szöveg mindig igényesen lett összeállítva, sokszor olyan volt, mint egy szakköri dolgozat. Például a gyógynövényekről összeállított, vagy a hazai festőkről. Ki lehetett volna ezeket adni akár könyv formájában is.  Moldován Viktor fényképekkel illusztrált riportot készített a bélyegkiállításról a megyei lapban, s ennek köszönhetően a filatelistákat meghívták több városba is, kiállításokra. Eljutottak távolabbi megyékbe is, sőt egyszer a fővárosba is helyezést ért el a gyógynövényes kollekció.

   Ezen kívül még ott volt a rádiósítási központ – a „difuzor”. Három munkatárssal dolgozott: riporter, technikus, karbantartó. Fontos kultúrpolitikai szerepe volt ennek a létesítménynek. Az 50-es évek elején alapították azzal a kimondott céllal, hogy minden legkisebb helyre eljusson a szocialista kultúra! Természetesen egyúttal a párt és a kormány irányvonala.  Önkénteseink ide is megtalálták az utat. Jött a doktor, hogy gyermekmesébe burkolt orvosi tanácsokat olvasson be.  A fizika tanár is felolvasott egy Petőfi verset, és fellelkesülve Eminescutól is egy magyar fordítást. Hírolvasónak szívesen jelentkeztek a diákok, jó alkalom volt kicsit kilépni az iskolai szigorból. Találóan ellenőrzött szabadság néven emlegették.  Ellenőrzött, mert a cenzúra nagyon komolyan vette a műsorok ellenőrzését, lehallgattak minden felvételt az adásba kerülés előtt, és az egyenes adások írásos szövegét is alaposan átvizsgálták. Mégis átlengte ezeket a rádiós szerepléseket valami meghatározhatatlan szabadság érzés. Talán csak egy bizonytalan lehetőség hangulata. Ügyes kis stúdiót biztosítottak a helyi műsorok, helyi adások részére. Vezetője Ionel  Mureşan ambiciózus , fiatalember nagy lelkesedéssel  vette bele magát a munkába. Éppen most hagyta el az iskolapadot, román-magyar irodalomszakot végzett a Pedagógiai Főiskolán. A „nagyokat” utánozva önálló kétnyelvű műsort készített – bejelentkezés, pontos idő, hírek, időjárás jelentés:

   „Aici Centrul  de Radioficare – A Rádiósítási Központ jelentkezik,  La al cincilea semnal va fi ora … - a pontos idő …, Știrile urmează – Híreink következnek, Prognoza meteo – Várható időjárás”.

Nem is lett volna semmi baj, a pártfelügyelet nem kifogásolta a leadott anyagot, a diákok is lelkesen dolgoztak a stúdióban, ők olvasták be az előkészített szöveget. Alig várták azt a tíz-tizenöt percet. Az iskolában szinte versengés folyt, ki is menjen. Az a pár perc egy kis vakáció, egy kis szabadság volt számukra. Úgy is hívták, hogy „tízperces vakáció”.

    Nem is volt ezzel semmi gond addig, amíg valakinek fel nem tűnt, hogy a „difuzor” pontos ideje kicsit eltér a rádióban bemondottól. Az igazság az, hogy Ionel Mureşan, a stúdió vezetője a saját órája szerint mondta be a pontos időt. Valaki szóvá is tette a pártbizottságnál, s a Sajtóigazgatóság képviselője meglátogatta a stúdiót.  Ha már ott voltak, nem mentek el dolguk végezetlenül, és ha kerestek, találtak is hibát. Ionel búcsút mondhatott a rádiós karriernek!  Ennél tovább mentek a szigorúsággal, mert a diákok részvételét is eltiltották a rádiósítási központtól. Vége lett a „tízperces vakációnak”.

   Azért rejtve, bújva, bújtatva továbbra élt az „ellenőrzött szabadság”. Nem csupán itt helyben, de országszerte is felfedezhető volt.

   Leginkább a gyermekirodalomban, versekben, mesékben bukkant fel. Ilyen például Csipike mesék egyik fejezete. Csipike egy ártatlan, kicsit sete-suta törpe, aki jártában keltében mindenféle kalandjai révén megismerteti a gyermekekkel az erdőt, a mezőt, az ott élő állatokat, növényeket. Így folyt a mese patakja, míg egyszerre a kis szelíd törpéből gonosz törpe lett. Aki akarta értette, miről van szó…

*

  

   Hiába bölcselkedett, mikor a nővérét, Rozált meglátogatta, hogy együtt kell úszni az árral, meg hogy tud ő magára vigyázni, Elek tele volt kétséggel és félelemmel. Minden tettét, minden szavát mérlegelnie kellett, ha nem akart letérni a „párt által kijelölt” útról. És ő nem akart, hiszen tudta, minden más út a szekuritaté celláiba vezet. Minden feladatot teljesített, amivel csak megbízták, s ez újabb aggodalom félelem forrása lett. Mi lesz, ha olyan feladatot kap, amivel másoknak árthat. A kultúrműsorok szervezése, bár sokszor járt vitákkal, végül is ártatlan csatározások voltak, a pártegyetem szemesztere is lejárt, hozadéka annyi lett, hogy kicsivel magasabb fizetésért tetemesen több munka hárult rá.

   A nyár a mezőgazdasági munkák jegyében telt, nem sok alkalom adódott műsorokat szervezni. Közmunkák szervezése kötötte le Elek és munkatársai minden idejét. A könyvtár ilyenkor nem működött, Ibolya kivette évi szabadságát, és elutazott egy továbbképző tanfolyamra. Eleinte a fiú nem találta a helyét, próbált valamit dolgozni, olvasni, felkeresni néhány barátját. Aztán kikötött Jánosi Rudi házánál. Délutánonként beült hozzájuk, s hallgatta a tőle olyan távol álló világ hangjait, hallgatta beszédüket, zenélésüket. Ő maga keveset szólott, de az is nagyon kirítt család hangulatából, de ez őket nem zavarta. Tudták, hogy úgysem tudják bevonni a saját világukba. Kívülállónak tekintették, s az is volt. Azért mégis jól elüldögélt közöttük. Legalább nem érezte egyedül magát.

- Tanítsam meg zongorázni? – kérdezte egyik nap Éva.

   Elek megrettent. Tudta, hogy a különállását, idegenségét akarta ezzel a felajánlással feloldani a lány, de mást is érzett a tréfásnak szánt megjegyzés mögött.

- Á, nem értek én a hangszerekhez! – válaszolta kissé zavartan.

- De a zenét, a muzsikát szereti, ahogy látom!

- Persze. Nagyon! Különösen ezeket a gyönyörű melódiákat, melyek itt elhangzanak.

- Érzi, ahogy a hangok felragadják a felhők fölé?

   A dallam, a zene Elek számára is megnyitott egy másik dimenziót, de erről nem tudott beszélni. A lány kérdésére meglepte, különösen, hogy ezt már hallotta egyszer, mikor legelőször itt járt, s most csak valami összefüggéstelen makogással bírt válaszolni.

- Persze, igen-igen, így is mondhatnám…- és Éva keskeny újait szó nélkül végig futatnak a billentyűkön.

A zongorajáték elvarázsolja a fiút - halk szellőt hall, finoman csobogó patakot, pityegő madarakat, lombzúgást. Az elandalító zene szinte észrevétlen megtelik szenvedéllyel, ritmusa felgyorsul, már nem a csöndesen csobogó csermely hangja hallatszik, hanem szilaj hegyi patak harsogása, a halk szellő vihar előszelévé lesz, s a lombzúgás fájdalmas nyögésekkel telik meg. Mindjárt, mindjárt kitör a vihar!

Ekkor belép a konyhából Éva édesanyja, s a kezét a lány vállára teszi.

- Elég! – mondja határozottan, és Éva megszakítja a játékát, majd zokogva ráborul a zongorára.

   Az asszony dühös, vádló tekintetet vetve Elekre kivonul a szobából, vissza saját birodalmába, a konyhába.

   Megtört a varázs, a fiú zavartan néz körül az elcsendesült szobában, mintha keresné a szélben hajladozó fákat, vagy a zúgva rohanó, megvadult patakot. Aztán feláll, s köszönés nélkül elmegy. Nem tartóztatják.

   Otthon azonnal lefekszik, de nem tud elaludni, csak forgolódik álmatlanul, s mikor végre elalszik, rémálmok gyötrik, s izzadtan, hasogató fejfájással ébred. Marék aszpirin, s egy erős fekete, úgy ahogy helyrehozta. Első útja Döméhez vezetett és szabadnapot kért. A délelőtti autóbusszal beutazott a városba Ibolyához. Tudta, hol tartják a továbbképzőt, s ebédszünetben meglepte a lányt az étkezdében.

- Te itt?

- Meghívlak egy gulyáslevesre!

- De igazán, mit keresel itt?

- Mindent megtudsz idejében, csak kihozom az ebédet – s azzal elsietett az ételpulthoz.

   Jött is hamarosan, a tálcán két tányér gulyáslevessel, néhány szelet kenyérrel s egy csípős paprikával. Miután a levest elfogyasztották, Elek nagyon hivatalos képet vágva így szólt:

- Ibolya kedves, én veled szeretném leélni az életemet, legyél a feleségem!

- Nahát, ennél különösebb időpontban, s helyen még nem kértek senkit feleségül!

- ???

- Tudod, mit? Igen! Igen! Igen!

*

   A nyár vége felé Eleket és Dömét behívták a pártirodára, ahol egy magas beosztású, fővárosi pártfunkcionárius is jelen volt. Szigorú, komor arcot vágott, és nem mutatkozott be. „Ebből baj lesz!” – gondolta Elek, amint rápillantott az idegenre, s meglátta szemében az ürességet. A párttitkár próbálta oldani a hirtelen kialakuló feszültséget.

- Cotroceanu elvtárs a Központi Bizottság részéről – mondta, de semmi reakciót nem váltott ki az elvtársból, még csak nem is biccentett.

- Foglaljanak már helyet, és térjünk is a tárgyra! – topogott zavartan az íróasztala mögött – Cotroceanu elvtárs, kérem, ismertesse a javaslatot!

- Nem javaslat, utasítás! Már elmondtam egyszer, tudassa az érdekeltekkel!

- Szóval, izé… kedves Covaci Dominic elvtárs, felmentjük a kultúrigazgató feladatai alól.

   A csend tapintható vált az irodába, még a kiküldött szuszogása sem hallatszott.

- A feladatot átveszi Nagytelekdi Elek elvtárs!

- És Döme, illetve bocsánat Covaci elvtárs? – lepődött meg Elek.

- Neki más feladatot szán a párt, de ez nem publikus.

- Megmondhatja! – böffentett a „szfinx”.

- Az Editura Tineretului (Ifjúsági Könyvkiadó) nemzetiségi szekciójának az irányítása lesz a feladata.

- Igazgatója! – pontosított a kiküldött elvtárs.

   Meglepődve néztek egymásra, Döme felhúzta a vállát jelezve, hogy nem tudott semmiről, Elek csak pislogott.

- Gratulálok mindkettőjüknek! – nyújtott kezet a párttitkár – Covaci elvtárs még maradjon egy kicsit – tette még hozzá, s Eleket engedte távozni.

   Első útja, természetesen, Ibolyához vezetett, újságolja el ezt a meglepő fordulatot. Megzavarodott rendesen, mert jó, hogy előléptették, de miért volt ilyen morcos, elutasító az a központi kiküldött?  Próbálta Ibolyának elmagyarázni rossz érzését, de más konkrétumot, minthogy udvariatlanul, szinte haragosan viselkedett, nem talált. A titkár is hiába igyekezett udvariaskodni, nem hogy megnyugtatni nem sikerült, de erőltetett viselkedésével csak a zavart fokozta Elekben.

- Ahogy meséled, még beleborzongok! Beszélj Dömével, ha visszajön, hátha ő tudja az okát.

   Ibolyának igaza lett, Döme hamarosan érkezett egy iratot lobogtatva.

- Itt van a kinevezésed, kedves barátom! Ettől a pillanattól kezdve te vagy az igazgató. Kezdhetjük máris az átadási ceremóniát. Van azonban egy kis bibi…

- Mégpedig?

- További előmenetelre, pártfunkcióra ne számíts ilyen névvel. Nem én mondom, hanem Cotroceanu Viorel elvtárs. „Hogy lehet ilyen neve valakinek, hogy Naghitele… vagy mi az ördög?” – háborgott. Azt javasolja, változtasd meg, legyen például Telechianu, vagy nősülj meg és vedd fel a feleséged nevét. Ez törvényes, megszokott dolog.

- Abbahagynád?

- Én csak jót akarok neked!

- Ezt a témát nem akarom még vitatni sem!

- Te tudod…

   Covaci Dominic elment, foglalja el új munkahelyét a fővárosban, s Elek maradt a kultúrigazgató, de a beszélgetés a lelke mélyéig felkavarta. Felkavarta és sértette. Szóval, ez volt a kiküldött haragos-udvariatlan viselkedésének a magyarázata – nem szerette a magyar nevet viselő Eleket. A neve miatt. Ha tehette volna a kultúrigazgatói kinevezést is elvitatja tőle, de hát egy pártegyetemi diplomával a zsebében mégsem lehet egy egyszerű beosztott. Eleket egy régebbi diákkori barátjának az esetére emlékeztette ez az egész dolog. Szentkirályi Rezső egy évvel felette járt a főiskolán, és tehetséges, mondhatjuk, ragyogó labdarugó volt. A főiskolai csapatot hamar kinőtte, s a megyeiben csillogtatta tudását. Történt, hogy a bajnokság fontos rangadóján a lelátón ott ült az országos válogatott edzője, akinek feltűnt Rezső szereplése. Szerdán volt a meccs. csütörtökön már ment is velük a vonat Bukarestbe. Péntek a pihenésre, adaptációra és edzésre szánt nap volt, és szombaton a mérkőzés. A próbajáték nagyon jól sikerült, már a meccs után odanyomták Rezső orra alá a mindenre kiterjedő, előre megírt szerződést. Rezső olvassa, olvassa, aztán egyetlen mozdulattal kettétépi. 

- Mi történt ott fönn? – kérdezi Elek, mikor hétfőn reggel megjelent Rezső a főiskola folyosóján.

- Otthagytam őket!

- Hogyhogy?

- Azt akarták, hogy Szentkirályi helyett Crăciun néven szerepeljek a válogatott keretben, s a mezre is ezt írják. Rezső helyett pedig Rudi legyek. Na, nem! Hazajöttem, velem ne csúfolódjanak!

   Elek is úgy érezte, csúfot űznek vele. Azt sem tudta, mit tegyen. Legjobb lenne itt hagyni az egész kultúrbagázst és elmenni a bányavidékre. Ott mindig kell a „munkáskéz”. Csakhogy nem olyan könnyű megszabadulni, kilépni a körből, utána nyúlnak az embernek bárhova megy.

- Szamárságokat beszélsz! – korholta Ibolya – Sohasem megoldás a menekülés.

- Nem látod, hogy megaláztak?

- Ne se törődj! Úgy sem akarsz karriert befutni a pártnál!

- Na, ez igaz! De abból is elegem kezd lenni, hogy még azt is megmondják, mi legyen a nevem!

   Ibolya józansága segített Eleknek kordába szorítania háborgásait. Szerencséjére.

- Beszéljünk vidámabb dolgokról.

- Például?

- Kiket hívunk esküvői tanúnak?

   Természetesen Irénkére esett a választás és hűséges vőlegényére, Misire. Semmi fölhajtást nem szerveztek. Az anyakönyvi hivatalból négyesben elmentek a „tejcsárdába”, és egy-egy csésze kakaókávé mellett dőzsöltek. A családnak másnap jelentették be a már megtörtént eseményt. Gratuláltak nekik, és úgy tettek, mintha örülnének. A fiatalok nem is óhajtottak ennél többet. A szolgálati lakás megoldotta a lakásgondjukat, ami nagy könnyebbséget jelentett közös életük kezdetén.

   Csendesen teltek a napok, hetek. Mintha nem maradt volna visszhangja a Cotroceanu elvtárs látogatásának. Mindenesetre Elek nem észlelte. Egy idő múlva azonban észrevette, hogy a párbizottságnál és a néptanácsnál nem figyeltek a szavaira. Egyik napról a másikra bizalmatlanok lettek vele szemben, és gyakran figyelmeztették, nem lehet a párt által kijelölt útról letérni, mert könnyen a nacionalizmus, az irredentizmus útvesztőjébe kerülünk. Pedig igyekezett minden utasítást végrehajtani, soha sem magyarkodott. Még bizalmas körökben sem. Egyedüli oka a megváltozott légkörnek az lehetett, hogy elutasította nevének megváltoztatását, románosítását. Összeszorított fogakkal és nagy önfegyelemmel tűrte ezt az újabb inzultust. Harag és félelem munkált benne.

   Egyik nap aztán váratlan dolog történt. Megbeszélésre, „röpgyűlésre” hívták a néptanácshoz. A nem előre megbeszélt, tervezett gyűléseket nevezték így. A mostani alkalmat az adta, hogy utasítás érkezett a megyétől, hozzanak létre a néptanács mellett egy úgynevezett békéltető bizottságot.

- Képzeld, mennyire meglepődtem – mesélte Elek ifjú nejének -, mikor azt kérdezte a kiküldött, van-e valakinek jogi gyakorlata, vagy végzettsége. Senki nem jelentkezett, de Samu, az iskolaigazgató odasúgta nekem, hogy én Bukarestben ugyebár hallgattam egy szemesztert valami jog dologban is. „Persze” – válaszoltam -, de mi van vele? Nem lettem én attól még ügyvéd.”  Samu azonban csak erőltette a diplomámat, hogy már feltűnt az elnökségnek. Kérdezték, min vitatkozunk. Nem volt visszakozz, Elek megmondta, hogy van valami hasonló végzettsége, „Alkotmánytan és jogi ismeretek” nevű oklevele.

- Ez egyre érdekesebb! – kezdett lelkesedni Ibolya.

- Bizony, érdekes, figyeld csak meg! A kiküldött a bejelentésem után a néptanácselnökkel, s a párttitkárral kezdett pusmogni, érdeklődött, ki lehetek. Az elnök hangosan válaszolt, hogy „Az elvtárs a kultúrigazgató, Nagytelekdi Elek”. Erre a kiküldött felvillanyozódva hozzám fordult: „Elek elvtárs ön a mi emberünk! Megbízzuk, vállalja el a békéltető bizottság vezetését. Társadalmi munkában!”

- És elvállaltad?

- El. Igen!

- Halljam, hogy mondtad?

- Szóról szóra?

- Mondd már!

- Köszönöm a bizalmat és elfogadom! Így mondtam. Meg vagy elégedve?

   Ibolya elkacagta magát. A továbbiakban Elek elmesélte részletesen, hogy a gyűlés után a néptanácselnök behívta magához, és megbeszélték minden részletében a leendő bizottság munkáját. A létrehozásnak az a célja egyrészt, hogy a csip-csup ügyek alól mentesítsék a bíróságot, másrész, hogy ezek a dolgok ne kerüljenek ki a községből, és követhetők legyenek. Az elnök meglepően barátságos volt még azután is, hogy a megyei kiküldött elment. „Elek elvtárs így, Elek elvtárs úgy”. Szinte mámorosan ismételgettek, örvendve, hogy felfedezték ezt a semleges nevet. Kapva kaptak a megyei kiküldött megszólításán. Elvégre a magyar gyűlölő Cotroceanu Viortel elutazott, vissza a távoli fővárosba, a megye pedig itt van.

- Hogy tudod majd ezt a dolgot is vinni?

- Lesz segítségem. A néptanácstitkár felügyeli és ellenőrzi a munkát. Minden esetet neki kell bemutatnom, és a határozatott ő is aláírja. Csak ezzel érvényes, de akkor már egyúttal kötelező is. Kapok segítségül egy félnormás titkárnőt, napi négy óra munkaidővel, aki rendben tartja az iratokat, előkészíti a megbeszéléseket, jegyzőkönyvet vezet és előjegyzési naplót, heti munkatervet.

- Halmozod a feladatokat! Mire számítasz, hogy mindent elvállalsz?

- Szó szerint ezt súgta nekem az elnök is, amikor eljöttem. Látom, mondta, halmozod a feladatokat. Helyes így haladhatsz előre a siker útján.

- Mit válaszoltál?

- Semmit, csak hümmögtem.

- A Kultúrházzal mi lesz, ha te ügyvédet alakítasz?

- Remélem, nem ütközik majd a két dolog. Azért nem vagyok teljesen nyugodt…

   Fenntartásai nem voltak alaptalanok, mint az később kiderült. A lakosság, mikor értesült a bizottság felállásáról, megindult ügyes bajos ügyeivel igazságot keresni, ha már itt helyben és ingyen lehet. Volt közöttük minden elképzelhető vita, félreértés, szándékos ártani akarás, családon belül éppen úgy, mint szomszédok között, sőt komolyabb bűncselekmény is. Ezen utóbbiakat azonban mindig átadták az ügyészségnek. Elek nem nagyon lelkesedett ezért a munkáért, nem érezte magát alkalmasnak, hogy mások vitáiban döntsön. Azon gondolkozott, hogy át kellene valakinek adni ezt az egészet. De kinek?

   Mintegy vezényszóra, megjelent Elek gyerekkori barátja, Lázár akinek, annak idején a hagymaszeletelő elvitte az úját. A balesete után beiratkozott a jogi fakultásra, de nem sikerült befejeznie. Az összes szigorlatait bár letett, de az ügyvédi vizsgára már nem kerülhetett sor. Egy megmagyarázhatatlan balesetben édesapja meghalt, így Lázár elveszítette az anyagi támogatást, édesanyja kevéske özvegyi nyugdíja nem volt elég csak a szűkös mindennapokra.  Magdus, a kishúga is még tanult. Nem volt más választása, állást kellett válalnia.

- Beszerző vagyok a fogyasztási szövetkezetnél – magyarázta Elek kérdésére, hogy mivel foglalkozik pillanatnyilag.

- Hogyhogy?

- Egyik volt, kedves tanárom ajánlott be, mikor megtudta, hogy milyen rosszul állunk anyagilag.

- És tetszik ez a munka?

- Csöppet sem!

- De legalább megfizetnek?

- Arról jobb, ha nem is beszélünk! Szeretnék valami más helyre átmenni, olyanra, ahol jogi ismereteimet hasznosíthatom. Segítesz ebben?

- Nem is tudom… De várj csak! Megkérdezem az állami gazdaság igazgatóját, hátha szüksége van egy jogi végzettségű alkalmazottra. Nagy, komoly vállalt, ahol mindig akadhat üresedés.

   Így került Lázár a „Vörös Október” nevű állami gazdasághoz. Elek pedig megragadta az alkalmat és a békéltetői bizottsági munkát átpasszolta neki. „Lám, ez a probléma is megoldódott” – gondolta elégedetten Elek.

   Rosszul gondolta!

   Alig telt el két hét, behívták a községi pártirodára. Már a hívás mikéntjéből tudta, hogy ebből csak baj lehet. megérzése helyesnek bizonyult.

- Jöjjön, jöjjön! Beszédem van magával.

Semmi elvtárs, semmi Elek, semmi megszólítás…

- Valami gond van?

   A titkár tudtára adta Eleknek, hogy az úgynevezett barátja nem érdemelte meg a bizalmat. Nem azért szakította félbe a tanulmányait, mert nincs pénze a megélhetésre, hanem, mert belekeveredett egy államellenes szervezkedésbe, és eltiltották az államvizsgától és természetesen az ügyvédi gyakorlattól. Az egyetem utolsó szünidejét arra akarták néhányan kihasználni, hogy nagy túrát szerveztek a hegyekben. El is indultak öten  a keleti Kárpátokba, hogy végig járják az Ezeréves Határt, a határköveket, határdombokat, vagy legalább ezek sejtett helyét. Szinte egy hónapig tartott a túra, de a végén a felelősségre vonás várta őket. Államellenes és irredenta szervezkedés volt a vád. Hiába magyarázkodtak, védekeztek, ahogy tudtak, elítélték őket. a csoport vezetőjét öt év börtönre, s a többieket másfél év felfüggesztettre. Ezzel együtt járt a további vizsgáktól való eltiltás is.

- Most már érti, mibe keveredett bele?

- De hát én semmiről sem tudtam!

- Ez pedig elég baj! A bűnpártolás, az osztályidegen elemek takargatása, támogatása éppen úgy fenn áll. A Cotroceanu elvtárs bizalmatlansága helyén való volt. 

- Miii?

- Ne szökdössön, kérem! Így is elég bajban van, de  mi találunk megoldást, a párt segítséget nyújt önnek, ha őszinte önkritikát gyakorol.

- Értettem!

- Most épül kultúrház egy fontos bányavárosban, az Olt forrásvidékénél. Igazgatót keresnek, s mi megtettük a javaslatunkat. Íme, itt van a kinevezése. Egy héten belül elfoglalhatja az új helyét.

   Ezennel Elek kezébe adta a papírokat, s „Jó szerencsét” köszönéssel el is bocsátotta.

- Ott legalább nem lesz alkalma pátyolgatni gyanús elemeket – hallott Elek a háta mögött a titkár megjegyzését, de nem fordult hátra, csak ment az ajtón kifele.

- Megyek veled! – kiáltotta Ibolya, ahogy meghallotta Elek beszámolóját.

   Három nap kellett, amíg leadták a Kultúrházat a könyvtárral együtt a Néptanács főkönyvelőjének, aki pecsétes papírt adott arról, hogy a teljes leltárt hiánytalanul átvette. Ezek után már nem maradt más hátra, mint búcsút venni a családtagoktól és az ismerősöktől. Elek ellátogatott Jánosi Rudi házába, a zenész barátaitól elbúcsúzni. Éva egy búcsújátékkal ajándékozta meg. Persze azt is csak úgy fejezte be, ahogy máskor is szokta – hirtelen lecsapta a zongora fedelét.

- Tudja Elek, azért sajnálom, hogy elhagy bennünket, mert maga az egyedüli ember az ismerőseim közül, akit megérint a muzsikám, aki megérti, átérzi a zene végtelenségét, aki képes fölszállni a hangok hátán akár az egekig…

   (Küzdelmes évek következtek Elek és Ibolya számára, de „töretlenül helyt álltak”, ahogy mondani szokták.)