Szép napsütéses délután volt, a levegő szinte izzott a forróságtól. Az egész család a kertben hűsült, ha az árnyékban való üldögélést, lehet ennek nevezni. A két gyerek éppen csapd le csacsit játszott, míg édesanyjuk, hámozta a pityókát. A családfő a tűzhelyet készítette elő, körbe, apró kövekkel rakta ki a kikapált részt, majd forgácsot állított fel ügyesen indián módra. Ezután papírt tett a forgácsok közé és begyújtott. Csípős füst szállt fel, majd a forgácsok egyenletes ropogása jelezte, meggyúlt a tűz. Mintha összebeszéltek volna erre, úgy ugrott fel a két gyerek az asztal mellől, odaszaladtak a tűzhöz, szerették azt nagyon, ezért piszkálni szokták, az apró szikrák miatt, amik így keletkeznek és szállnak fel nagy pattogás közepette a magasba.
De ma az apukának nem volt jó kedve, ugyanis megszűnt a munkahelye, huszonöt év után munkahely nélkül maradt. Azt sem mondták, köszönjük, azt a sok- sok fáradozást, semmit, kidobták, mehetsz isten hírével. Még nem merte megmondani a feleségének sem, szégyellte magát és dühös is volt, meg félt, attól hogy hogyan tovább.
- Hagyjátok abba!- mordult rá a gyerekekre.
A gyerekek értetlenül néztek apjukra, Demeter, a nagyobbik rögtön meg is szólalt.
- Mi van veled édesapám? – Ilyent nem szoktál csinálni.
Zsófia a felesége is odajött hozzá, gyöngéden átölelte, s megszólalt:
- Én láttam, ahogy hazajött, hogy valami nem stimmel. Csak nem akartam megkérdezni.
- Apuka- szólalt meg a kisebbik fiú is,- te mondtad nekem, ha valami fáj, vagy ha valaminek örülsz, azt mondjam meg neked, arra tanítottál, fejezzük ki bátran az érzéseinket, mond el nekünk mi bánt.
Egy könnycsepp gördült le az apuka kék szemén, miközben halkan megszólalt: - Hát…..nincs munkám többé… kiraktak. Zsófia átölelte, s így szólt:- Ennyi… ó hát ez nem olyan nagy baj, mi melletted állunk mind a hárman.- Igaz gyerekek?- szólt s közben vadul kacsingatott a fiainak, miközben neki is összeszorult a gyomra.
- Igen apuka ne búsulj,- kiáltotta szinte egyszerre a két gyerek,- legalább többet leszel velünk, és játszunk kelj fel Jancsit együtt.
Könnyek szöktek János szemébe, átölelte feleségét, meg a gyerekeit, ezért jó a család, gondolta magában, majd így kiáltott fel:
- Gyerekek! – Lehet a tűzzel játszani!.. de csak addig, amíg elkészítjük az ebédet – Rendben?
- Igen apa- kiáltották a fiúk, s máris csapkodni kezdték, a tűzet, amiből sok-sok szikra csapott a magasba. Egy pedig csak szállt-szállt a magasba, minél magasabbra, a gyerekek csak nézték csodálkozva, s egyszer csak megszólalt az édesapjuk:
- Látjátok, ez a remény szikrája, amely arra tanít, mindig van tovább….
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz