Drága főorvos úr, furcsa dolgok történtek az én kedves hivatali irodámban. Tévedésből megjelent az újságban, hogy nálam közönségszolgálat működik. A második emelet hetvenhatos szobája helyett a harmadik emelet hetvenhetes szobáját jelölték meg mint központot, pedig nekem semmi közöm hozzá, mivel én csupán a Segítség Alapítványt vezetem. Vagyis nem csinálok semmit. Hiszen ön is tudja, doktor úr, hogy ezen a világon annyi a gond és a baj, annyi ügyet kellene elintézni, hogy jobb, ha az ember ügyet sem vet rá.
Délelőtt tíz óra körül, mint rendesen, friss lapokkal a hónom alatt érkezem az irodámba, hogy majd a kávé mellett háttérrádiózva kényelmesen végigböngészem valamennyit –, s hát majd hanyatt vágódom a meglepetéstől: legalább tíz személy áll sorban az ajtóm előtt. El nem tudtam képzelni, mi történhetett. Alig bírtam keresztülszuszakolni magam rajtuk, egyszerűen nem hitték el, hogy az ott a munkahelyem.
Egyenként, fegyelmezetten léptek be. Kényszerűen megérdeklődtem, mi a hézag. Doktor főorvos úr, nincs olyan tudományos módszer, amely szerint azt listázni lehetne!
Mindjárt az első, finom úriembernek látszó polgár azt kérdezte, mi az oka, hogy a heti tévéműsor újságonként más és más, holott a tévécsatornák ugyanazok. A következő, egy pirospozsgás fiatalember, összekötözött pár csizmát lóbált a vállán, és felvételét kérte a néptáncegyüttesbe. Próbáltam megakadályozni, hogy azonnal bemutassa verbunkos tudományát, mégis megtisztelt egy kisebb fajta csűrdöngölővel. Mikor közöltem vele: eltévesztette a házszámot, szinte megbicskázott. Majd tíz lejjel akart lekenyerezni. Végül sértődötten elviharzott, hogy az első kocsmában lemossa a gyalázatot. Egy ravaszkás mosolyú könyvelő halk szóval vallotta be: átverte a főnökét, sőt az egész rabló társaságot. Táskájából nagy halom papírt halászott elő, ezek itt a dokumentek, mutatta. Ha segítek lebuktatni a maffia bandát, a jutalék tíz százaléka engem illet.
Egy tekintélyt parancsoló, testes asszonyság mindenáron rám akarta sózni divatjamúlt, turkálóból szerzett nyakkendő-kollekcióját –, aztán mikor látta, hogy nem állok kötélnek, vagyis nyakravalónak, szemérmesen a fülembe súgta: tulajdonképpen nem is ezért van itt, hanem olvasta jeligémet a Társkeresőben; és ha tényleg én vagyok a Hatlövetű Hortobetyár, akkor ő a Kilenclikú Cinka Panna. Egy bájos mosolyú bácsika azért jött, hogy meggyőződjön róla: itt van már a Kánaán. Mondták a tévében, és itt fényt látott. Nem hitte el, hogy ez nem az alagút, hanem csak a folyosó vége.
Egy ragyabunkó mindenképpen rajtam akart felhajtani bizonyos „rabpénzt”, mert mondták, hogy az igenis jár neki. Kiderült, hogy közönséges tyúktolvaj, tegnapelőtt szabadult a lerből.
El tetszik képzelni, mi mindenért jöttek hozzám az emberek?
– Tessék már megmondani, miért nem vesznek vissza postásnak? Csak egyszer nem hordtam ki a nyugdíjakat, mért kell ebből akkora kalamajkát kavarni?!
– Eladnám a feleségem bútorait, úgyis kint van Spanyolban epret-málnát szedni, és mi itt már nem férünk a mostani csajommal. Ha szerez vevőt, minden második szekrényajtó ára a maga markát üti, hallja!
– Hajaj, ismerem én a magukfajtát! Azért nézek az asztal alá, mert tudom, amit tudok. Hol a lóláb? Azt mondják, igencsak kilóg!
– Kérem szépen, én megismerkedtem egy fiatalemberrel. Azt mondta, foglalkozására nézve lepedőakrobata. Mit jelent ez?
– Kedves uram, írtam egy regényt, hatszáztíz oldal, most fejeztem be, de a második kötet már hétszázötvenkettő lesz. Jöttem az előlegért. Hol a kassza?
– Kérem, én becsületes viszonteladó vagyok. Mondja már meg: ha olcsón veszem s drágábban adom, az miért bűncselekmény? Nem ezt teszi az állam is?!
– Nem érdekli magukat véletlenül házi feketeretek hársmézzel? Oldja az epekövet. És a matek házit!
– Nem tudja véletlenül, hogy a fény sebességét mennyire befolyásolja a színe? Összeszólalkozván kihajítottam a komámat a kilencedikről; s mikor fent volt, még piros volt, mikor leért, már lila lett.
– Hol szerezhetnék egy szerényebb méretű vízesést frissen épült kis palotám kertjébe, ha lehet, két héten belül s házhoz szállítva?
– Igaz-e, hogy a mosogatószer oldja a vízkövet? Naponta hányszor és mennyit kell inni belőle? Étkezés előtt vagy utána?
– Szeretném kitétetni az anyósomat az újságba. Földszinten lakunk, és ő ingyenes nemi tanácsokat osztogat az egész lakótelepnek. Már harmadszorra zúzzák be az ablakainkat...
– Beótatnám magamot bódogtalanság ellen. Hol árulják az inyekcijót?
– Azt hallottam, hogy maguknál lehet feliratkozni a pártpótlásra. Tessék mondani, melyik párt pótol jobban?
A legszemtelenebb az a fiatelember volt, tisztelt főorvos úr, aki semmitől sem zavartatva magát, elmélyülten zsebtelefonálva sétált be, háromszor is végigkajtatta az irodát, s mikor jó negyedóra múltán végre kidumálta magát, rám sem nézve kérdezte: hol vannak itt a női vécében a szív alakú kagylók, mert rendelni szeretne belőlük. Szakad meg a szívem, doktor úr. Majdnem elszakadt a cérnám aztán egy derék magánvállalkozó határozott fellépésekor. Így szólt a köpcös állampolgár énhozzám: – Itt lakik a nép ügyvédje? Maga az? Köpönyege sincsen!
Képzelje, főorvos úr, ez a pasas fogat akart húzatni velem, úgy értesült, itt ingyen lesz.
Aztán amikor már a negyedik szomorú arcú látogató is afelől kezdett érdeklődni, hogy „itt osszák-é az ótómiját”, és mennyit adnak, családonként vagy személyenként jár-e, vajon mindenki részesülhet-é belőle, azok is, akik párt- és állami funkciókat töltöttek be, magas tisztségeket viseltek az átkos rendszerben, besúgók és szekusok voltak-e...És milyen doszárt kell összeállítani, és az okiratokat eredetiben is csatolni kell-é, vagy elég mindenből a közjegyzőnél hitelesített másolat három példányban…És már nyújtották is a kérvényeiket szépen megfogalmazva, doktor úr, három példányban, közjegyzőileg hitelesítve, pecsétes, okmánybélyeges papírokkal bizonyítva, hogy őket igenis jobban megilleti „az ótómija”, mint másokat, és több kell nekik, mint másoknak, mert ők ilyenek meg emilyenek lévén ezt meg amazt cselekedték, amikor mások olyanok meg amolyanok, másmilyenek, sehonnai bitang gazemberek, de legalábbis gyáva közemberek voltak – no, akkor elkezdődött a visszaszámlálás az agyamban, drága doktor úr.
Kinyomtattam araszos betűkkel egy nagy ívlapra a következőket:
ELFOGYOTT AZ AUTONÓMIA!
Ekkor azonban mindenki avval kezdett zaklatni, hogy „Volt autonómia?”…
Naná, hogy banán. Mérgemben újabb papírt nyomtattam, ezzel a pimasz felirattal:
NEM IS VOLT AUTONÓMIA!
Erre aztán elkezdtek tüntetni. Ellenem! Hogy bizonyára elcsakliztam, szétosztogattam a rokonok meg a protekciósok között. Hogy megfújták az újgazdag megyebárók! Akiknek a fizetett ügynöke volnék. Én, a Segítség Alapítvány vezetője! Felháborító, doktor úr.
A lincshangulatban alaposan megtépázva sikerült valahogy kiszabadulnom a karmaikból, azzal az ígérettel, hogy elmegyek autonómia-pótlásért a sarki boltba. Többen is a nyomomba eredtek, a sarkamban voltak, ki pénzt kínált, ha többet juttatok a számára, ki pedig leleplezési szándékkal követett. Szerencsére a sarki bolt előtt sarkon fordulva – kétszázzal! – sikerült meglépnem előlük.
És most, Istennek hála, itt vagyok. Drága főorvos úr, engedje meg, hogy végre én is sort állhassak egy kicsit, itt, saját magam előtt, vagyis önöknél, az elmeosztályon!...