Részlet a IV. fejezetből

December. Istenem, köszönöm Neked, hogy megérhettem. Köszönöm Neked, hogy megsejthettem, átélhettem valamit abból a tiszta örömből, mely mentes minden hátsó gondolattól, amely kiszakít önmagamból, áttöri kicsinyes korlátaimat, az örömből, amelyben nincs önszeretet, amely nem tervez, nem fél, nem mérlegel, csak felszabadultan, milliókkal egyetlen fénynyalábba fonódva ujjongva repes egymás és az ég felé. És köszönöm, hogy eljöhettem, mielőtt csalódnom kellett volna, s megőrizhettem ezt az élményt a maga tisztaságában.

/…/

December 15-én megérkezett édesapámékhoz debreceni barátja, volt Wesselényi-kollégista, egyetemi tanár. Mivel szüleim a zilahi református templom tőszomszédságában laktak, s édesapám fontos tisztséget töltött be a gyülekezetben, elsők között tudták meg, hogy a bukaresti egyházügyi hivatalból telefonáltak a szilágysomlyai esperességre, készüljenek, mert másnap Tőkés László Menyőre érkezik. A zilahi pap is ki kellett, hogy utazzon Menyőbe a "fogadására". Menyő kis szilágysági falu, Tőkés László hivatalos szolgálati helye volt. Valószínűleg büntetésből kapta a váradi püspöktől, mert előző helyein a román hatóságok és az őket kiszolgáló püspök elvtárs szemében túlságosan lelkesen dolgozott a református ifjúság összefogásán. Bibliaköröket, irodalmi köröket vezetett Désen, majd Temesváron az ottani magyar diákok részvételével. Már régóta áthelyezték Menyőbe, de nem volt hajlandó engedelmeskedni olyan parancsnak, amit igazságtalannak ítélt. Írta a leveleit, magnóra mondta a véleményét, s a Szabad Európa Rádión és a Panorámán át mindenkinek tudomására hozta az őt ért sérelmeket. Jó volt tudni, hogy van legalább egy valaki közülünk, akinek a hangja messzire hallatszik. Ugyanakkor visszásnak tűnt, hogy ennyire sajnáltatja magát, mikor neki paradicsomi élete volt jónéhány paptársához képest. Zavart az is, hogy büntetésnek fogta fel a menyői szolgálatot (a váradi püspök tekinthette annak, ő nem), úgy éreztem, méltatlanul viselkedik. Isten szolgájának nem volna szabad különbséget jelentsen, hogy egy eldugott szilágysági falu elárvult nyájának vagy egy diákváros ifjúságának a pásztora. Ő, úgy látszik, többre hivatottnak tartotta magát, s nem tudom, ha szerényebb és alázatosabb, - a saját lelkén kívül - bárkinek használt volna-e vele.

Napok óta érkeztek a hírek Temesvárról, a rádió minden nap beszámolt róla, hogy a püspök megfenyegette Tőkés Lászlót, ha nem hagyja el Temesvárt, a román karhatalmisták erőszakkal fogják kilakoltatni. Tudtuk, az emberek élőláncot vontak a parókia, a templom köré, hogy megvédjék papjukat. Szombatról vasárnapra, 17-ére virradó éjjel megjelentek a hivatalos emberek, Tőkés László látta, nincs más választása: ha el akarja kerülni a konfliktust, meg kell nyugtatnia az embereket, és engedelmeskednie kell a parancsnak.

Vasárnap délelőtt édesanyám bátyja, a szilágyfőkeresztúri lelkész, hazafelé tartott a szomszéd faluból, hogy az ottani istentisztelet után saját gyülekezetében is szolgáljon 10 órától. A szekér, amelyen vitték, nem messze Keresztúrtól le kellett, hogy térjen az útról, mert Zilah felől hosszú konvoj haladt Szilágycseh felé, fekete autók, teherautók. Az akkori forgalommentes időkben (benzinhiány), feltűnő volt az egymást szorosan követő autók sora. Délután már tudtuk, hogy Tőkés Lászlót vitték Menyőbe. Mindenki látni akarta. Aki tehette, odautazott Zilahról is. Ismerős családok vattát gyűjtöttek, mert híre ment, hogy az átélt izgalmak miatt László állapotos felesége vérezni kezdett. Még ha hétfőn kórházba viszik is, szüksége lesz rá, mert a kórház a frissen szült anyák részére se tudott vattát biztosítani. Menyőnek boldog napjai voltak ezek. Villanyfényben fürdött a falu esténként, pedig világító utcai lámpát ezek a falvak évek vagy talán évtizedek óta nem láttak már. Őrizték szekusok is a házat, ahol Tőkés Lászlóék megszálltak, de őrizte őt a nép is. Nagyon szerették, büszkék voltak rá.

Közben a Kossuth-rádió tovább ontotta a híreket: Temesváron nagyon sok román csatlakozott Tőkés László híveihez, tüntetnek, Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabálnak, puszta kézzel szállnak szembe az ellenük kivezényelt rendőrökkel. Tőkés Lászlót - a rádió szerint - ismeretlen helyre hurcolták, senki se tud róla semmit. Édesapám debreceni barátja megijedt a fejleményektől, félt, hogy lezárják a határokat, ezért már hétfőn hazautazott. Megígérte, hogy azonnal felhívja a Kossuth-rádiót, és elmondja, hol van Tőkés László, és hogy semmi baja nem esett. Hétfőn minden hírműsorban emlegették Tőkést, beszéltek száműzetésről, moldvai fogságról. Kedd délben bemondták ugyan, hogy Debrecenből telefonáltak, miszerint Tőkés biztonságban van Menyőben, de délutánra már megint elvesztették. Szerdán délben közvetítették a debreceni professzor másodszori telefonhívását, amelyben már részletesen elmondja a történteket. Ettől kezdve megindult az áradat Menyő felé. Csütörtök reggel, amikor a zilahi lelkész röviddel felkelés után kinyitotta a kaput a sürgető kopogtatásra, nem más állt előtte, mint Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője.

Ekkor már híre terjedt, hogy a temesváriak lázadása után, amelyhez már a diákok is csatlakoztak, megmozdultak a iaşi-i egyetemisták is. Még mindig nem hittük, hogy bármi komolyabb következménye lesz a mozgolódásnak, hisz volt már brassói munkássztrájk, hallottunk már a zsílvölgyi bányászok nyílt elégedetlenkedéséről, de ezeket az elszigetelt fellángolásokat könnyűszerrel el tudták fojtani. Amíg a bukarestiek csendben vannak, minden lázadás hamvába hal.

Csütörtök este néztük a román TV híradóját. Ceauşescu délelőtt nagygyűlésre hívta össze a bukarestieket, ebből adtak részleteket. Hosszasan szónokolt, nem nagyon figyeltem a szöveget, ám egyszer észrevettem, hogy megáll beszéd közben egy pillanatra, balra néz, messze a tér túlsó sarka felé. A kamerákat nem irányították oda, ő folytatta a beszédet, de mindegyre riadt pillantásokat vetett ugyanabba az irányba. Mellette ült a felesége, ő meg a körülötte állók is láthatóan ijedt érdeklődéssel, már-már felháborodással a tekintetükben néztek mind egy irányba. Ott valami történt. De hogy pontosan mi, azt később se tudtuk meg. Álmosnak eszébe jutott, hogy délelőtt egyik kolléganője hazaszaladt tízóraizni és kávét főzni, s mikor visszajött, elmesélte, hogy bekapcsolta a tévét. Az öreg éppen beszélt, s egyszercsak abbamaradt a közvetítés, amely egyenes adásban hozta a nagygyűlést, pár percig zenét sugároztak, majd folytatódott a szónoklat. Mindenki találgatta, mi történhetett.

Másnap, december 22-én reggel Katinak 40 fok fölé emelkedett a láza, nem volt magánál. Délelőtt enyhült a láz a gyógyszerek hatására, jóformán egyfolytában aludt. Ketten voltunk otthon, a többiek 12 körül értek haza óvodából, iskolából. Épp ebédeltettem a gyerekeket, mikor ránéztem az órára: 1 óra, kezdődik a Déli Krónika. Hátha mondanak valamit a tegnapi nagygyűlésről. Bekapcsoltam a rádiót. A harangszó és a szignál után a tartalomjegyzék következett, amelyben elhangzott egy ilyenszerű mondat: Bukarestben a felkelők átvették a hatalmat, Ceauşescu menekül. Hiába hallgattam tovább, a hírek között már nem szerepelt. Kacsa lenne? Mikor vége lett a Krónikának, gondoltam, bekapcsolom a román TV-t, tegnap volt adás napközben, hátha lesz most is.

Ahogy megvilágosodik a képernyő, mit látok? Egy neves román színész ül a mikrofon előtt, körülötte megilletődött emberek állnak, valamennyin feltűnő volt az ápolatlanság, nem voltak előkészítve a felvételre, mintha most szaladtak volna fel az utcáról. És Sergiu Nicolaescu beszél. Mióta a román TV létezik, ez volt az első alkalom, hogy valaki beszélt. Nem felolvasott, nem betanult szöveget darált több-kevesebb átéléssel, hanem beszélt: szólt hozzám, hozzánk, a szó legnemesebb értelmében. A gyermekeim azt hitték, megbolondultam, rohangáltam fel-alá a szobában, kacagtam, visítottam, tapsoltam, sírtam, mindent csináltam, ami rájön az emberre, ha hirtelen megvalósulni látja megvalósíthatatlannak vélt legnagyobb, legrejtettebb vágyát. Beszélnek a román TV-ben! Emberek ülnek a mikrofon előtt, nem robotgépek, őszinte emberi szó hallatszik, nem megfélemlített talpnyalók cuppogása. Szinte nem is számított, mit mond, a helyzet világos volt. Jöttek-mentek az emberek, hozták az újabb híreket. Két dolog volt biztos: az, hogy a TV-t elfoglalták, és az, hogy Ceauşescu menekül. Az első percek tombolása után nem bírtam a házban maradni. Kimentem az udvarra. Egyik szomszédasszonyom a tyúkjait etette, másik söpörte a járdát. Nem tudják. Nem tudják! Meg kéne nekik mondani, oda kéne ordítani: idefigyeljetek, vége!! Vége Ceauşescunak, vége a rettegésnek, a hazudozásnak, igaz, bátor emberek kezében az ország! - De vajon ők mit szólnak hozzá? Hátha holnapra minden visszaáll, s a szeku nem fogja sajnálni az időt és fáradságot, hogy összeszedje az örvendezőket. Nem mertem szólni. Majd megtudják. Visszamentem a házba.

Alig félóra múlva újra kimentem az udvarra. Fojtogatott a bezártság, az, hogy egyedül élem át az eseményeket. A gyermekeim nem foghatták fel, mit jelent mindaz, ami történt, részben mert románul semmit sem értettek, amit meg én mondtam nekik, az számukra nem volt fontos dolog, sosem hallottak minket panaszkodni. Nem tudhatták, mit jelent nekünk az a szó, hogy szabadság, mert nem tudtak a rabságról sem. Ahogy kiléptem az udvarra, különös zajt hallottam messziről. A város főutcájáról, lentről, a völgyből fölhallatszott száz meg száz ember örömujjongása, minden autó dudált. Nyílt a kapu, Álmos jött haza, jóval a munkaidő lejárta előtt. Ő higgadtabb volt nálam, de az ő arcán is ragyogott az öröm. Telefonon adták tovább egymásnak a hírt az intézmények, gyárak, irodák, mindenütt megállt a munka, az emberek kitódultak az utcára. Amit én nem mertem megtenni, ők merték: egymás nyakába borulva sírtak, nevettek, kiabáltak. Pár percen belül hatalmas tömeg hömpölygött a gyárnegyedből a város központja felé.

Zilahon minden békésen, a legkisebb rendbontás nélkül zajlott. A securitate emberei az első szóra megadták magukat, a hadsereg azonnal a felkelők oldalára állt, átvette a hatalmat, az irányítást, sem a rendőrség, sem a pártvezetés nem tanúsított semmilyen ellenállást. Délután már a városháza erkélyéről az ortodox, a baptista, a református lelkész szólt a téren összegyűlt tömeghez. Rövid időn belül katonák álltak a város minden fontosabb épülete előtt.

Mint egy túlságosan felfújt luftballon, pukkadt ki, robbant szét a Ceauşescu-rendszer. Ellenállhatatlanul követték egymást az események. Mire az emberek feleszméltek, a régi vezetés eltűnt a városból, új arcok, jól ismert, tekintélyt parancsoló, tiszteletet érdemlő arcok jelentek meg a helyükön. Még senki nem intézkedett, egyetlen teendő volt: nézni a tévét, várni a bukaresti fejleményeket, és alkalmazkodni hozzájuk.

Azon ritka házak közé tartoztunk, ahol elkészültek a karácsonyi sütemények. Lelkileg talán kevésbé készültünk fel az ünnepre, mint máskor, mert Kati láza és a bukaresti események lekötötték, eltérítették a figyelmünket, érzelmeinket, de mert télire egyetlen szobába zsúfolódtunk össze, ott volt a konyha is, a tévé is, csak úgy kellett fordítanom a készüléket, hogy tésztagyúrás közben is lássam a képernyőt.

A hadsereg átállásakor tudtuk már, hogy minden eldőlt. Napokig tartott az ellenállás Bukarestben, újra meg újra gépfegyver és ágyúlövések zaja remegtette meg a szívünket, s bár nagyon sajnáltuk az elesetteket, a halott fiatalokat, akik nem részesülhetnek harcuk gyümölcséből, az alapérzés az első két hétben a mámoros öröm volt.

Megértük azt, hogy a román televízióban három nyelven naponta többször is megjelenjen a felirat: Boldog Karácsonyi Ünnepeket! A "karácsony" szót bűn volt kimondani évtizedeken át. Az események szünetében olyan filmeket, felvételeket, videoklippeket vetítettek, amiket a bukaresti nézők küldtek be a Televízióba. Volt köztük klasszikus román népzene (nem a szocialista folklór, ami már a könyökünkön jött ki), régóta elhallgattatott költők verseit csendre ítélt színészek mondták el, voltak felvételek ritka, titokban lejátszódott kulturális eseményekről, de küldtek be külföldi filmeket, egy csodálatos holland karácsonyi műsort, Julie Andrews Ausztriában készült felvételeit, francia rajzfilmeket, mindmegannyi ínyencséget, amelyre évek, évtizedek óta sóvárogtunk. Megdöbbentő volt látni, hogyan ujjong a román nép. Ahhoz voltam szokva, hogy mindig csak magunkat, az elnyomott magyarságot sajnáljuk, sajnáltassuk, észre sem vettük, hogy a románság - és nemcsak a nyomorgó paraszt, hanem az értelmiségi is - mennyit szenved a Ceauşescu-politika prése alatt. Az a kép alakult ki bennünk, hogy - nagyon ritka kivételtől eltekintve - a románok helyeslik Ceauşescu nézeteit, hisz mindent értük tesz, el tudja hitetni velük, hogy gigantikus álmai az ő javukat szolgálják. S most mit látunk? A románság elnökével együtt sutba dobja mindazokat az eszméket, mindazokat a teljesítményeket, az önmagáról, mint különleges adottságú népről hangoztatott nézeteket, az egész belterjességet, amit az elmúlt húsz évben szajkóztak. Kiderül, hogy nemcsak a hamis illúziókat ismeri önmagáról, hanem számontartja valódi értékeit, s azokat előszedve, összegyűjtve, két tenyerébe fogva nyújtja oda Európának: itt vagyunk, ilyenek vagyunk, fogadjatok el minket. És beleillett ebbe a képbe Iliescu is, aki franciául beszélt a francia újságíróval, oroszul a szovjet nagykövettel, angolul az amerikaiakkal. Kulturált volt, tudott viselkedni, akkor még a mosolya is őszinte volt, barátságos, s csak akkor láttam kicsit zavartnak, mikor Petre Romannal, a "tankok által felavatott" miniszterelnökkel együtt térdre borulva kellett imádkoznia a meghalt ifjakért. Két hét után már megjelentek, és egyre nagyobb szerephez jutottak a zavaró tényezők. Egyre többen óvták a népet a túlzott bizakodástól, elkezdődtek a viták, vádaskodások, a mieink is kezdtek magukhoz térni, s rájöttek, hogy számunkra nem sok újat hoz ez a megváltozott világ. A győzők azt hitték, hogy a nép meg fog elégedni Ceauşescu eltiprásával, és boldogan öleli keblére reformkommunista megmentőit. Pedig hát már nálunk okosabbak is megmondták: félszabadság nem szabadság, a diktatúra és a teljes demokrácia között nincs tartható középút.

Ahogy elhallgattak a fegyverek, és kezdett körvonalazódni a jövő arculata, két dolgot biztosan tudhattunk-hihettünk: senki sem fogja többé akadályozni vallásos tevékenységünket, és senki sem fogja a szánkra tapasztani a kezét, ha kimondjuk, amit gondolunk. Évekkel ezelőtt, mikor uruguayi barátom hosszasan panaszolta levelében a helybéli kormány rossz politikáját, nehéz helyzetüket, nem tudtam vigasztalni, mert nem tehettem. Csak annyit szerettem volna mondani: Pedro, drága, nem is olyan rossz a helyzetetek, ha te ezt nekem büntetlenül leírhatod, s a leveled meg is érkezik. Ezt a szabadságot most megkaptuk.

Tele voltam tervekkel, vágyakkal. Fel akartam ajánlani tudásomat, szerettem volna gyűjteni, cikkeket írni, lapot szerkeszteni, néprajzot tanítani. Én voltam akkor Románia egyetlen aktív, diplomás néprajzosa. Gondoltam, hátha eszébe jutok valakinek. Nem így történt. Keserves felismerés volt, egy éjszakám ment rá, míg megemésztettem, hogy a hosszú hallgatás után mindenki beszélni akar, mindenki úgy érzi, tele van életrevaló, értékes gondolatokkal, ötletekkel, amelyek eddig az agyában vagy az íróasztal fiókjában molyosodtak, ki akarja végre mondani, amit évtizedekig tárolt: önmagát. És mindenki csak a maga hangját akarja hallani, senki nem kíváncsi a másikra. Az én hangom sem érdekelt senkit, ahogy a másé sem.