Az élet a csodáké 

Az íráshoz nincs kellő lelki csendem, ami szükséges a gondolatok megformálásához. Másodszor szól a telefon. Itt a társadalmi élet nagyjából ezekből a beszélgetésekből áll. Rendhagyó módon mi meghívunk barátokat, akik közül van, aki vendéglőbe hív vissza, mert az kényelmesebb. Azaz nincs szeretet. 

Jött a telefonüzenet, ismét mennünk kell B-re, A-t az egyetem Skóciába küldi előadást tartani, elkíséri a menyem is, mi megint házpásztorok leszünk. Örömmel segítünk, de kezdek fáradni. 

Képtelen vagyok rendszerezni, összeszedni írókkal folytatott levelezésemet. Mikor nekifognék, ráeszmélek, hogy mennyivel fontosabb az unokámmal játszani. Beszélgetni vele. Ő magyarként nő fel Németországban. Már egyformán jól beszél, olvas a két nyelven, elég sokat van Magyarországon, de el szeretnék ültetni benne és másik két unokámban is egyfajta transzszilvanista öntudatot, pluralista gondolkolkozást, hovatartozási tudatot. Itt a fiamék már csak répát mondanak murok helyett, mert kicsúfolják őket. 

Kár, hogy nem B-re érkezett a leveled, mert nagy elégtétellel olvastam volna fel két – egyébként okos – barátnőmnek, akiknek egyszerűen nincs mit kezdeniük az életükkel, utaznak keresztül-kasul a világban, keresik (ahogy ők mondják) „azt a pontot, ahol lelki békét találnak”. Nem is a görögökkel, nem is a Bibliával, Mikszáth valamelyik novellájával is előjöhettem volna, de aki 60 éves koráig nem talál magára, hiába tanácsolod a segítésterápiát, a közért való munkálkodás erkölcsi elégtételét. Beszámolódból legjobban a három különbözõ vallás papjainak közös éneklése tetszett. Mindent ünneplek, ami a békés életre vezet. 

Leveleidet hitetlenkedve hallgatják itteni ismerőseim. Ilyenfajta emberi gazdagsággal ritkán vagy soha nem találkoznak. Nekem az a tapasztalatom, hogy az élet tele van meglepetésekkel. Ady szavaival: „Az élet a csodáké!” Ha elgondolom, hogy fiatalon három alkalommal maradhattunk volna nyugaton, hogy mennyire elítéltem kemény szavakkal az elmenőket, s akkor 70 évesen hazát cserélek. Ha elgondolom, hogy azzal a feltétellel mentem férjhez, hogy gyermeket nem vállalok, mert felelőtlenség egy olyan világra hozni gyermeket, ahol ellenségek többszörösen a szülõk, ha valaki azt jósolja, hogy haragomból, gyûlöletemből azok ellen, akik megaláztak, elvették a kenyeremet, akik a „hullámon” akartak „éberül” karriert csinálni, szemernyi harag, megbántás sem marad, csak szánalom – nem hiszem el. Most azt ígértem meg magamnak, hogy ilyen öregen nem állok többet közösség elé, ami nem azt jelenti, hogy nem akarok senkivel találkozni. Itt M. szeretne összehozni a barátnőivel, de nem állok kötélnek. Elmesélte: egy fiatal tudós pont az ő témája két legfontosabb fejezetét/alapgondolatát jelentette meg. Nem plágium. Csak közös forrást használnak. M. tudományos apparátussal, számtalan forrásból, rokontudományok segítségével igényesen dolgozik, addig a fiatalember eléje szaladt a témának kiadványával. Sajnálom M-t, mert rossz a közérzete. Látod, ő arra a példa, hogy a jólét nem oldja meg az ember életét, még akkor sem, ha olyan szerető, megértő társa van, mint neki, aki akármilyen fáradtan jön haza orvosi rendelőjéből, mindig érdeklődik az elvégzett munka iránt. 

Neked nincs szükséged pszichiáterre, mint egyik jólétben lubickoló „szerencsétlen” barátnőmnek, akinek gyógymódképp felajánlottam a vasalnivalómat, mire megsértődött, hogy nem veszem komolyan. 

Váratlanul elhívnak sétálni. Ez sajnos, autózást jelent, de nagy örömömre meg sem állunk az állatkertig. Elsőnek a vaddisznókat pillantom meg. Jól szemügyre vettem a kerítéshez közel cammogó állatot, magam elé képzeltem Zrínyi 1664-es halálát, melyet Jókai oly ragyogóan írt meg az Erdély aranykorában. Magam elé képzeltem a drámai jelenetet; s ki lökött félre merengésemből? Egy török kisfiú, akinek kendős mamája s bajuszos apja sűrűn kérték a bocsánatot. Hová lett a harc, melyet őseink vívtak? Békésen, egy kis zavarásért bocsánatot kértek. Én már csak így tudom látni az aprónak tűnő gesztusokat is – történelmi távlatból. Hányszor gondolom el a sós fürdőben is, mikor az idős embereket látom kedélyesen beszélgetni, hogy ezek valamikor talán üldözők vagy üldözöttek voltak. Kitűnő zsidó orr-fül-gégész orvosunk váróterme németekkel van tele... Az újfasiszták pedig betörik az idegenek ablakait, Düsseldorfban éppen egy román családnak. Az ilyen jelenségekre az én nemzedékem érzékenyebb. 

Képtelen vagyok újraolvasni, amit eddig írtam. Kisunokám egyfolytában kérdezősködik. Első elemista. Gyönyörűek, színesek, játékosak a könyvei, okos feladványokat tartalmaznak. Nem minősítik jeggyel a tudásukat. Könnyen, ráérősen tanulnak. A mieinkre gondolok ilyenkor.