igen, pontosan egy év telt el azóta, hogy itt hagytál minket kedves Dönci barátunk.

Igazából azóta sokunk számára megváltozott minden. Pedig az a nap sem ígérkezett különlegesnek, nem volt az mint egy átlagos január hetediki nap, ám akkor még mégis más volt minden.

A mindennapok nehézségei ellenére akkor én még naivan hittem abban, hogy mi még nagyon sokszor fogunk találkozni, jóban-rosszban tervezve a jövőt és megtéve azt ami az erönkből kitelik a közösségért, a községért, a barátokért, és egymásért.

Persze, akkor is tudtam (tudtuk), hogy egyáltalán nem csekély, sőt szinte emberfölötti terheket vállaltál magadra, a szűkebb és tágabb közösség, a barátaid és mindenekelőtt családod érdekében, és e közben önmagad voltál az utolsó akire gondoltál.

Hadd ne soroljam fel miket tettél meg csak az alatt a rövid két év alatt ameddig községünk polgármestere voltál. Már csak azért se, mert aki egy kicsit is ismert téged annak nem tudnék újat mondani.

Éppen ezért is érzem úgy, hogy jobban kellett volna figyelnünk, vigyáznunk rád, mert tudnunk kellett volna, hogy az élet véges, és halál, figyelmeztetés nélkül kegyetlenül és nagyon gyorsan bekövetkezhet, mint ahogy ez sajnos meg is történt, és váratlanul elragadott közülünk téged.

Talán figyeltünk rád, és talán intettünk is téged, hogy jobban figyelj magadra. De talán nem tettük ezt elég erélyesen. Talán azért mert magunk sem hittük igazán, hogy ez megtörténhet, vagy talán nem is mertünk igazán belegondolni ebbe?

Túl sok a kérdés és nincs rá válasz.  De az is lehet, hogy bármit tettünk volna akkor sem tudtuk volna meg előzni a tragédiát.

Így hát ne tegyünk magunknak szemrehányásokat, hanem csak emlékezzünk rád tisztelettel és méltósággal.

Igen, egy év telt el azóta, hogy nem vagy már itt közöttünk ebben az árnyékvilágban, és részben ugyan olyan gyorsan és észrevétlenül múlott el ez az év is mint az eddigiek.

Máskor meg iszonyúan lassan lépdelt az idő, mert mindig és mindenben a te fizikai hiányodat éreztük (éreztem).

Azon a január 7-i kora estén (Amikor megtudtam, hogy eltávoztál közülünk) számomra egy pillanatra meg állt az idő, és amikor újra indult már nem volt ugyanaz mint azelőtt és biztos vagyok benne, hogy nem csak a számomra.

Azóta is naponta teszem, végzem amit az előtt is, de azóta valahogy nincs meg az a lendület bennem mint addig, valahogy nincs meg bennem az a tűz mint addig.

De én is és mindannyian tesszük a dolgunk a legjobb tudásunk, tehetségünk szerint, több-kevesebb sikerrel, nagyon sokszor éreztük a hiányod miközben mindig éreztük, hogy ott vagy velünk.

Be vallom gyakran magamba fordulva kérek tanácsot vagy kérdezem meg a mindig velem lévő Döncitől, hogy mit tegyek, vagy, hogy jót cselekedtem e?

És mindig amikor ezt teszem te tanácsot adsz, vagy éppen figyelmeztetsz a hibáimra. Gyakran cseng a fülembe a hangod. „Csak óvatosan mester, vigyázz magadra”.

Most amikor rád emlékezünk mindannyian, vegyes érzelmek kavarognak bennem,  

Részben mély és múlhatatlan szomorúságot érzek az elvesztésed miatt, ám tudom, hogy habár ebben az életben soha többé nem találkozhatunk te ezután mindig itt leszel velem emlékeimben, és tudom, hogy ezután is mindig fordulhatok hozzád ha tanácsra lesz szükségem.

Mert a napokban olvastam egy idézetet, amely valahogy így hangzik „Csak az az ember hal meg valójában akit elfelejtenek”. És én sokakkal együtt mondhatom, hogy soha sem foglak elfelejteni téged Dönci!

Pihenj békében kedves barátom.

Ifj: Kovács Árpád

2016. január 9.