Öt napig hiányzott a gyerek a családi fészekből. Igen, tényleg hiányzott. E néhány csöndes nap sötét jövőképet vetített elém. Rossz lesz, ha egyszer kiröppen, és saját fészket rak valahol máshol. A ház a gyereknek köszönhetően nevezhető otthonnak, és ő keményen tartja a frontot, mióta a nagyobbik lányom elköltözött.

Kislányom elutazott, és én az első napot ádáz takarítással és rendrakással töltöttem. Összeszedtem sietve szétdobált ruháit, kivittem a papucsát a szobából, az íróasztalon elrendezgettem a dolgait. Aztán porszívóztam, felmostam, port töröltem. Végre látszott, milyen is a lakás berendezése eredetileg. Minden a helyén volt.

A második napon főztem. Csupa olyan ételt, amit a lányom nem szeret, de én igen. Amikor itthon van, mindig megkérdezem, mi az, amit enne. Kissé válogatós a gyerek, ezért csak olyasmit főzök, ami biztosan ízlik neki, magam miatt nem főzök külön. Estére tele lett a hűtő mindenféle finomsággal.

A harmadik napon megcsodáltam a művemet. Tetszett a rend, a tisztaság, de azért a tévé hangerejét kissé felerősítettem, mert nyomasztó volt a csönd. Rosszkedvűen mentem ki a konyhába, ahol az üres mosogató tátongott szokatlan komolysággal. Ritka kedvenc ételeim sem ízlettek. Visszamentem a szobába, de útközben, az előszobában diszkréten belerúgtam a szigorú sorba állított cipőkbe csak azért, hogy megtörjem a túl szabályos vonalat.

A szobában úgy ültem le, mintha vendég volnék egy olyan házban, ahol nincs otthon a gazda. Este, lefekvés előtt még írtam egy üzenetet a kislányomnak a fészbúkon, amelyben bevallottam, hogy rettenetesen hiányzik, és – hogy el ne felejtse, ki vagyok – elláttam a szokásos anyai intelmekkel, hogy vigyázz magadra, egyél rendesen, meg ilyenek. Szokatlan módon, alig vártam, hogy másnap reggel legyen, és elmehessek dolgozni, ledarálva még egy napot a gyerek távollétéből.

A negyedik napon már utáltam hazajönni a munkából. Találkoztam a barátnőimmel, szokásomtól eltérő módon órák hosszat kóvályogtam egy ruhaboltban, majd hazatérve hosszasan elüldögéltem anyukámnál. Amikor este beléptem a sötét, komor lakásba, a hideg futkosott a hátamon. A konyhában állva ettem pár falatot, majd hirtelen elhatározással felkaptam a gyerek papucsát és lazán behajítottam a szobába. Határozott léptekkel az íróasztalához siettem és felborogattam a cuccait, hogy szétterülve ellepjék az asztal lapját, így visszaállítva a normális állapotokat. A ruhaszárítóról lekapkodtam pár holmit és szétdobáltam az ágyon. Bevallom, az én szobámba is beloptam egy ruhácskát és lazán a fotelre hajítottam. Lassan kezdtem jobban érezni magam, és boldogan gondoltam a másnapra, amikor hazajön a gyerek.

Végre eljött a nagy nap! Délelőtt, uzsonnaszünetben hazatelefonáltam, és igen, megérkezett Ő! Otthon van, semmi baja, épp csak el kell mennie valahová délután, de megígérte, hogy siet haza. Ismét az üres lakásba léptem be munka után, de mennyire más volt ez, az előző napokhoz képest! A cipők vidám összevisszaságban ünnepelték gazdájuk hazatértét az előszobában, a szobában pedig egy nyitott utazótáska félig behúzott cipzárja vigyorgott rám, több kiló mosnivaló ruhát ígérve. Az íróasztalon egy boldog fogkefe vágott rendet a felborított körömlakkos üvegcsék közé, a fotel karjáról pedig két ölelkező zokni integetett felém üdvözlésképpen.

Miközben elragadtatva szemléltem a vidám csendéletet, hangos kurjantással lépett be egy vidám, szeleburdi leányka, és a nyakamba ugrott. Hazajött a gyerek! Végre!