Emlékkép a múltból
Írta: Attila-benczi

Most jöttem rá, hogy hova kerültem
Körülöttem a mélykék hideg tenger
Amelyben hajózva éreztem félelmem.
Ültem a sötétben, nem voltam ember.
Egy hang állandóan arra buzdított:
„Lépj bele bátran, mosd le bűneid!”
Odakint tomboló vihar pusztított
A levegőben a félelem bűzét éreztem.
Éles fütyülés hasított a sűrű ködben
Meg remegett a fatest, reccsenés,
Percekig tartó zuhanás, sötétség.
A hang durván, újra szólt hozzám:
„Meddig várjak még, utad végét ért!”
Az élet tengerén a vihar elcsitult,
Lent a hideg mélyben fekszem én.
Ránctalan arcomon boldog mosoly,
Félelmeim elvesztek a mélyben.
Talán nem lettem más, mint egy
Emlékkép, valaki számára ami
Néha felbukkan a múltból!