Az a csend, az a zúgás, s mint moraj,
mi lélekvesztőn hiányzik lelkemből,
az visz újra oda messze vissza,
a szívemben élő fenyves erdőkhöz.

S nincs világnak ily gyönyörűsége
mely teveled versenyre kelhetne,
olyan vagy te, mint Isten tenyere,
szerelmes tavaszban megszépülve.

Hegyek, fenyvesek, rétek békéje,
szivárványszínekben koszorúznak,
folyók, tavak, patakok csobognak,
lelkét adják a székely vadonnak.

Csak ott, csak veled vagyok én képes
hinni hazámban, szép szerelemben,
az ember szavában, igazságban,
hitében hű nagy Magyarországban.

Székely igazság, ez-az én népem,
bár hogy is üldözik, s vérét veszik,
szabadság szeretetében hiszek,
az én dicsőséges nemzetemnek.

Tudom, hogy az Isten lát bennünket,
látja  pusztító szenvedésünket,
de látja az elszántságunkat is,
hogy hitünket megőrizzük mindig.

Ne adjátok fel, Istenre kérlek,
suttogó hangokat megvessétek,
mert, ki egy gyilkos elnyomót szolgál,
az eladta a szabadság jogát.

A hitben, a nemzetben van remény,
s a múlt, a közös sorsunk, az Erdély,
mi tartást, de büszkeséget adhat
népünknek, s szépséges Havasoknak.

Most ősz van, harapós lett az idő,
fogát vájja, s levelek temetők,
rozsdabarna lett ősznek szakálla,
a megváltást, a szűztelet várja.

Csiki ember szeme felvigyázza,
Kárpátok völgyeit újraszántja,
vet abban búzát, minden jó magot,
reményt, szabadságot, s egy szebb napot.
03.11.2012