Augusztusban a világosi fegyverletételre emlékezünk, október 6 a magyarok számára nemzeti gyásznap 1849, október 23 nemzeti ünnepünk 1956 okán. Két forradalom és szabadságharc
dicsősége és hősei mellett a civil áldozatokra is emlékeznünk kell. Azokra a névtelenekre,
akik népirtás áldozatai lettek itt, Erdélyben, jóllehet csak annyi bűnük volt,
hogy magyarok voltak. Gyakran ismereteink hiányosságai miatt meg a békesség
kedvéért, mi magyarok nem tesszük szóvá a történteket. Megbocsátani lehet, de
feledni soha. Tudnunk kell mi történt, mert a múltból építkezik a jövő.
Különösen akkor, ha a román politika minden adandó alkalmat kihasznál, hogy bedobja
a magyarellenes aduászt. Történelmi hazugságokkal lehet egy ideig ámítani egy
népet, de a tények makacs dolgok, a történelem változik, és annál fájdalmasabb
lesz az igazság, minél később ébrednek rá. Most csak a 1848-49-ről szólok. 1848.
október 19-én kezdődött a vérengzés Kisenyeden (140), pár nappal később Székelykocsárdot
(60) pusztította el egy román illetve akkor még oláh felkelő csapat, Gerendkeresztúron
200 magyart gyilkoltak meg. Zalatnát felgyújtották, a menekülő lakosságot (700)
Ompolygyepü határában lemészárolták.
Október 23-án Boroskrakkón és a környező településeken a lemészároltak
száma 200 (vajon mire emlékeznek itt pont ezen a napon?). Október 28-ról 29-re
virradó éjszaka Borosbenedek 400, október 29-én Magyarigen
200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40,
Marosújváron
a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket legyilkoltak és,
holttesteiket a Marosba dobták. Felvincet a személyesen Avram Iancu vezette sereg dúlta fel,
itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy
fagyott meg a téli hidegben.A leginkább elhíresült
pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente
Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg Nagyenyedet,
megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig
elpusztították. Torockó csak azért menekült meg, mert akadt egy Zsakó, aki ki tudott
egyezni a román lázadókkal. Jókai Egy az Isten című regényében írta meg ezt a
csodát. Több mint 3100 magyar áldozat
eddig. (Gondoljuk meg, Marosvásárhely lakossága akkor alig több mint 8000.) Ez a szám még gyarapodott. Májusban
Verespatak és Abrudbánya magyar lakossága esett Avram Iancu és vezérei
áldozatául. A mészárlások következtében
Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott a románok előnyére. A
mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették
le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk, szobrokat emeltek
nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak
Nagyenyeden mindössze egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom
dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy
10 méter magas obeliszk PAX felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak
állít emléket.Avram Iancu mellett Ion Buteanu,
Petru Dobra, Ioan Axente Sever, Prodan Simion vezették a felkelőket. A román
történetírás forradalmároknak nevezi őket, holott az uralkodó Habsburg-rendszert
szolgálták ki. Ezt nevezik ellenforradalomnak, kiszolgálóit ellenforradalmároknak.
A hatalom sem jutalmazta őket. A lelkiismeretével hagyta azt, aki életben
maradt, mint Iancut, aki idegösszeomlást kapott és csavargó lett belőle. Akihez
kegyes volt a sors, annak elvette életét a harcok idején (Ion Buteanu, Petru
Dobra). Így lett hős belőlük a romantikus román nacionalista történetírásban,
amely most is érvényes.

Vajon mi lenne a sorsuk manapság az EU-ban?