Anikó és Veres Cohárd (A Gyilkos tó legendája)

Kegyetlen hegyi rabló vert tanyát a havas egyik tágas barlangjában. Rettegett a környék népe tőle, mert nem kímélte se az utasokat, se a falvak, tanyák lakóit. Gyülevész társaival végig sarcolta még a Lázár grófok birtokát is. Hiába indítottak ellene pandúrokat, nem tudták kézre keríteni, s ha el is fogták valamelyik csatlósát, azok sem ismerték Veres Cohárd rejtekhelyét. Üthették, verhették az elfogott haramiákat, nem tudtak tőlük semmi használhatót kikényszeríteni, mert még a saját embereitől is titkolta barlangjának hollétét. Őt is utolérte azonban a férfiemberek nagy betegsége. Szerelmes lett. Beleszeretett a ditrói bíró gyönyörűséges szűzleányába, Ferenc Anikóba. Hiába környékezte Veres Cohárd módos kereskedő képében a szép leányt, az nem állt szóba vele. Akkor bárónak öltözve próbálkozott, s most is csak kitették a szűrét. Ennek oka pedig nem más volt, mint az, hogy Anikó a békási szénégető fiát szerette reménytelen szerelemmel, mert apja a ditrói bíró erősen tiltotta a legénytől, s az be is állott katonának bánatában. Sírt keservesen a leány, hogy még az országos nagyvásárba se akart elmenni. Bizony, jól is tette volna, ha nem el! Elment mégis, hisz ilyen dolog egyszer esik egy esztendőben, s oda messziről sereglik a rengeteg nép. Anikó titokban remélte, hátha hírt hall a miatta katonának állott legény felől.

Midőn Veres Cohárd meghallotta, hogy mi a leány bánata, s hogy miben reménykedik titokban, kigondolt egy furfangot. Toborzó káplárnak öltözött, s úgy ment legényei kíséretében el a ditrói nagyvásárba. Hogy ott mennyi nép gyűlt össze! A terményeket és állatokat adó-vevőkön kívül komédiások, zenészek, kóklerek sorakoztak fel, na meg a lacikonyhások, s az italkimérők. A gróf poroszlói tartották fenn a rendet, vigyázták, nehogy nagyobb verekedés törjön ki, és ha tudták kézre kerítették a tolvajokat, lókötőket. Veres Cohárd úgy elvegyült a tömegnek, hogy senkinek nem szúrt szemet a jelenléte. Oda sündörgött Ferenc Anikó közelébe, s nagyhangon kezdte mesélni a körülállóknak, hogy milyen derék legény jelentkezett a minap nála katonának erről a vidékről.

- Lehet, még ismeritek is – szólott a bámészkodókhoz -, békási legény, de aztán nyalka! Erős, mint a medve!

Anikó nem győzte figyelni, s nem állta meg, hogy oda ne szóljon valamit. Cohárd kapott az alkalmon, s most már a leánynak magyarázta, miként állott be a derék legény. Dicsérte égre-földre.

- Menjünk ki a sokadalomból, s még mást is mondok – súgta a leány fülébe.

Azt se kérdezte, mit akarhat mondani, ment a káplárnak öltözött rabló után megbabonázva. Hanem, amint kiérkeztek a poroszlók látó köréből, bizony nem még mondott semmit Cohárd, csak intett a legényeinek, s azok gyorsan köpenyt dobtak Anikó fejére, s lóra kapva vele elvágtattak a havas irányába. Ott aztán a rablóvezér tovább lovagolt a leánnyal, s az embereit visszahagyta ügyelni. Egyenesen a titkos barlangjába cipelte a szerencsétlent. Egy nagy sziklakővel még el is zárta a barlang bejáratát.

Sírt-rítt Anikó, de nem volt mit tenni. A rabló nem engedte ki, hanem otthagyta étlen-szomjan, had szelídüljön. Ahogy Cohárd eltávozott, a leány elévette a jobbik eszét, s kereste a szabadulás útját. A sziklát azonban meg se bírta mozdítani. Ekkor könyörögni kezdett a havas szelleméhez. De olyan szívhez szólóan, olyan keservesen, hogy a nagy szellem megkönyörült rajta, s megnyitotta a barlang falát. Anikó pedig a résen kibújva egyenesen hazafutott.

Nagy dérrel-dúrral érkezett hamarosan a rablóvezér is megrakodva arannyal, ezüsttel, melyeket most rabolt el az elhaladó jámbor kereskedőktől. Hát, látja ám, hogy a fogoly megszökött. Meglátta a hasadékot is, melyen kiröppent a madárka. Éktelen dühbe gurult Veres Cohárd, s akkorát csapott a furkós botjával a sziklára, hogy a hegy menten leomlott. De úgy, hogy nem csak a rablót temette maga alá társaival egyetemben, hanem a patakot, a völgyet is elzárta.

Úgy elzárta, de úgy, hogy egy csepp nem sok, annyi víz sem tudott onnat kifolyni, s lett egy nagy tó, olyan mély, mint a legmagasabbra nőtt szál fenyő.