Betyár, vagy nem betyár?

Simon Balázs linóleummetszete

Ifjúságom szívmelengető tájain bolyongtam, s szemem elé került Péter bácsi szikár alakja. Legenda övezte fiatalabb éveit – hosszú időn át ott bujkált a hegyekben, mondhatnánk betyárkodott, bár embervér nem tapadt a kezeihez. A háború utolsó időszakában menekült az erdőbe, nem akart a fenyegetően közeledő új rendnek se csatlósa, se áldozata lenni. Aztán, amikor már nem bírta a kóbor életet a hegyek között, s a faluban is úgy-ahogy helyreállt a rend, egyszer csak megjelent az elöljáróság előtt, mondván, hogy most érkezett Brassóból. Nem tudták ellenőrizni, igazat mond-e, vagy nem, s ezért inkább elhitték. Beköltözött az apja házában, mely még állt, bár kissé romosan, mióta az öreg belehalt a harctéren szerzett sebeibe. Édesanyja már előbb elköltözött az élők sorából. Testvérei nem tartottak igényt az öreg portára. Péter pedig beilleszkedett a paraszti életformába.

Keménykötésű, erős ember volt, jól bírta a munkát, szívesen hívták a gazdák, ha segítség kellett, s ő ment is, csak minden keresete elúszott a kezei között. Nem vett se földet, se szerszámokat, csak a két erős karja maradt sokáig egyedüli létfenntartója. Mindez megváltozott, amikor belenézett Léna leányasszony fekete szemeibe. Egy időre még a kocsmázással is felhagyott, s példás családapaként gyarapította azt a kis gazdaságot, amit az asszony hozott a házhoz. Gyermekeik születtek, s azok, ahogy cseperedtek, Péter mind búsabb lett. Pedig okos, értelmes gyerekek voltak, s szépen haladtak a tudás kanyargós útjain mind fennebb, s fennebb. Egyikből tanár lett, a másikból mérnök. Csak az anyanyelvük nem volt a magyar. Ezért verte esténként Péter a kocsmaasztalt betyárságának szánalmas maradványával, roncsaival.

Tőle hallottam a keserű dalt, melyet akkor énekelt, mikor a fogadóból kilépve belebotlottam. Bizonytalan mozdulattal megállt előttem, s úgy kérdezte rekedten:

- Öcsém, tudod azt, hogy?

„Székely asszony az én anyám, fáj a szíve lelke,

Hogy a székelyt az úristen oly nagyon megverte,

Földönfutó gyermeke a nagyvilágot járja,

Verje meg a nagyúristen, ki a székelyt bántja.

Édesanyám ablakára rászállott a bánat,

Amióta udvarába idegenek járnak,

Mindenféle szennyes kendőt fújdogál a szellő,

Hogy is nézi, hogy tűri el, ezt a jó Teremtő.

Ne sírj, ne sírj édesanyám, elmúlik a bánat,

Amikor majd udvaridba magyar fiúk járnak,

Piros, fehér rózsa nyílik harmatozó zöldben,

Visszajövök, édesanyám, tavaszra vagy őszre”

- Ismerem Péter bátyám, de ilyen szívhez szólóan még senkitől se hallottam – válaszoltam, mire az öreg betyár a vállamra hajtotta a fejét és megrázó zokogásban tört ki.

Másnap találtak rá a pajtában. Már hideg volt, mikor levágták.