Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Ereklyék

Völgyi Mária és Barabás Gergely. Így hívták a dédnagyszüleimet.

Le kell írnom, mert ez a bolond, rohanó világ hatalmas ellensége annak, amit úgy hívunk: család, felmenők, gyökerek. Egyre inkább úgy tűnik, gyökértelen gazokat akarnak nevelni generációkon át azért, hogy az első kósza szellő felkaphassa és tovalibbenthesse őket.

Ám sokan közülünk erős, szívós gyökerekkel rendelkeznek. Mi ismerjük és tudjuk az anyaföldet, ha kell, ezer gyökérrel szívjuk magunkba az örökséget, amelyet épp a felmenőink csöpögtettek bele munka közben ejtett verejtékükkel, boldog vagy épp fájdalmas könnyeikkel.

Ha visszautazunk az időben, talán megérthetjük magunkat. És megláthatjuk azt a hatalmas, csodálatos körforgást, melyben ott rejlik a mai nap is. Csak figyelni kell.

Családom anyai ágon igen erős kezű és akaratú asszonyokat vonultat fel.

Dédnagyanyámék heten voltak testvérek. Rendkívül okos lány volt, nagyon szeretett volna tanulni. Az sors azonban másként rendelte: fiatal lány volt, amikor édesanyját utolsó útjára kísérték. Két kisebb testvérével hárman maradtak anya nélkül, nagyobb testvéreik már családos emberek voltak. Átvette édesanyja helyét: nevelgette, taníttatta a két kicsit. Gyulából, a kisebbik öccséből úriszabó lett Debrecenben, kishúga, Etelka pedig a Holnapos Miklós Jutkával együtt tanulta ki a szakmát, fényképész lett.

Miként a fiatal lányok, ő is szerelmes lett. Egy bizonyos Fodré Feribe. Gyönyörű és hatalmas szerelem volt, melyet azonban felülírt az élet: Feri odaveszett az első világháborúban. Újabb ködbeveszett álom. Soha többet olyan mély szerelem nem fűzte senkihez.

Aztán az élet úgy hozta, hogy megismerkedett Gergely dédnagyapámmal. Makacs székely legény volt, kitartó és állhatatos. Összeházasodtak, bár ez dédnagyanyám részéről korántsem volt akkora szerelem, mint dédnagyapám részéről. Talán akkor temette el örökre az álmait. Szép életük volt mindezek ellenére. Küzdelmes és szép. Dédnagyapám a rajongásig szerette Mariskát, két gyermekük született: Irén és Laci. Irén volt az én nagyanyám.

A család rendkívül sok tragédiát ért meg, Magyarország szétszabdalásától kezdve az orosz megszállásig mindent.

Mivel a ház, amelyben éltek meglehetősen nagy volt, egy orosz katonatisztet költöztettek be hozzájuk. A tiszt magával hozta a "barizsnyáját"is, a felesége valahol Moszkva környékén várta állhatatosan- vagy nem- a kedves urát. Dédnagyszüleim rettegő félelemmel dugdosták nagyanyámat az orosz katonák elől. Nagyanyám és hat másik környékbeli lány, asszony bújt meg a pincénkben, egyikük pici babájával együtt. Dédnagyapám a pincelejáró elé hordta a tűzifát, pár darab elmozdításával adta le titkon az ennivalót a bujdosóknak minden nap. Tette ezt annak ellenére, hogy az orosz tiszt garanciát vállalt azért, hogy semmi bántódásuk nem esik a család nőtagjainak, hozza elő őket bátran. De dédnagyapámék másként döntöttek. Mint kiderült, nagyon jó lették.

Történt ugyanis, hogy egy ízben dédnagyapám, Gergő-tata, ahogyan a családban emlegetjük, dolgozni volt. Dédnagyanyám otthon főzött, mosott, asszonyosan. Valami orosz katonák keresték volna a tisztet, ám az épp nem volt a házban. Az egyenruhába bújtatott ruszki taknyosok úgy gondolták, szemrevaló asszony az én dédnagyanyám. Ami igaz is volt, szép magyar asszony gyönyörű kék szemekkel. Leteperték. Dédnagyanyám védekezett, küzdött foggal - körömmel. Az a gyönyörű asszony felvette a harcot néhány orosz katonával. Nem hagyta magát. Ruha szakadt, vér kiserkedt, mégis küzdött. És akkor lépett be Gergő-tata. Nem kérdezett, csak lesújtott. Újra és újra. Kíméletlenül és határozottan. Az egyik kiskatona felemelte a fegyverét. Isten azonban figyel azokra, akiket szeret, újra intett egyet az ujjával, s abban a pillanatban lépett be az orosz tiszt. A katonák, akiket dédnagyapám megütött, a földön feküdtek kiterülve, mint a béka. Dédnagyanyám szakadtan, karmoltan az ágyon, szemében még ott lobogott a gyilkos tűz, a düh, a gyűlölet és az ellenállás lángja. Dédnagyapám az ítélet maga, szálegyenesen nézett szembe az orosz katona puskájával. A tiszt úgy vágta pofon a kiskatonát, hogy azt is elfelejtette, hol van a puskán a ravasz.

Túlélték hát az orosz látogatást is. Szépen éltek. A gyerekeket felnevelték becsülettel, Nagyanyám irodista lett a vasútnál, az öccse, Laci pedig könyvelő lett, mellette pedig focizott. Fiúkorában hegedült, szemrevaló legény volt. Személy szerint nekem mesélte egy öreg néni, hogy bizony szép szál legény volt Barabás Laci, a lányokkal vadászták a mulatságban, hogy legalább egy pillanatra láthassák. Aztán volt kuncogás. A világ mitsem változott, a lányok ma is kuncognak, a néni egészen átváltozott fiatal lánnyá és zavart kis kacarászások kíséretében mesélt Laciról, a fiúról akiért a fél falu lánytársadalma odavolt.

Dédnagyapám egyébként soha nem ivott. Mindösszesen egyszer, egy családi disznóölés alkalmából sikerült "bekaparásznia", ahogyan Dédnagyanyám mondta. Krémest hozott a disznótorból hazafelé, és elhagyta valahogyan a kábult téli estében. Minden áron vissza akart menni megkeresni, mert azt az ő Laci fia annyira, de annyira szereti... Dédnagyanyám nem engedte.

Aztán az élet végleg elválasztotta őket egymástól. Dédnagyapám hosszas betegség után elhunyt. Dédnagyanyám talán akkor értette meg, hogy szerette Gergő-tatát. Mégis szerette. Az, hogy az élet megkeményítette azt az asszonyt, az érthető. A valódi érzelmeket azonban az elmúlás öntötte értelmezhető formába. Gergő-tatával eltemette a fél életét.

Aztán követte ő is szépen. Fájdalmas, küzdelmes betegség vezetett az örök nyugalomig. De megtalálta. Gergő-tata érte ment egy fájó hajnalon. Kézen fogta és kivezette a fájdalomból. Tudom, hogy így történt. Mert a jó embereknek a túlvilág soha nem magányos. És akik valóban szeretik egymást, azok a halál pillanatában is együtt vannak. Mert akkor, abban az időben a jóban-rosszban nemcsak sírig tartott, hanem azon is túl.

Hát így történt. Szép és tanulságos történet az övéké. Emberi történet. Az én családom története. És folytatni fogom. Tanulságképpen, ugyanakkor örökségképpen Csengének. Mert ezt az örökséget tovább kell vinnie, ezt nem veheti el tőle senki. Így, csakis így indíthatom el azon az úton, amelynek a végén soha de soha nem lesz egyedül. Hát a kezébe adom az első darabját a családi örökségnek. Az ő tiszta, gyermeki kezébe. Tudom, jó helyen lesz majd...

Megtekintések: 658

Tetszik

54 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Tállai Enikő December 19, 2011, 9:24am: Kedves Sarolta!

Hála Istenenk jól végződött a te történeted is! Nagyon tetszett ez a többszöri visszalopás a fosztogatótól.

Kicsit irigykedve olvastam a a 18-26 fős családi ebédeket. Jó akinek ekkora családja van és ilyenösszetartó is.

Hozzászólt Tőtős Emese December 18, 2011, 7:18pm: Nagyon megható, igaz történet, bár ma is történnének ilyen emberi dolgok! Köszönöm, hogy megosztottad velem is.

Hozzászólt zachari ilona December 17, 2011, 8:15pm: koszonom, nagyon tetszett.

Hozzászólt zsuzs December 17, 2011, 7:25pm: Megkönnyeztem.

Köszönöm. Kell a katarzis.

Hozzászólt László Emma December 16, 2011, 10:22pm: Kata,Csengédnek is gratulálok,hogy ilyen nagyszerű édesanyja van:-)

Hozzászólt ráczkövi sarolta December 16, 2011, 10:19pm: Nagyon megfogott ez a történet, mintha a saját családomról lenne szó, olyan jó hallani ezt a család centrikus gondolkodást. A II.világháború végén szinte hasonlóan jártak a nagyszüleim, egy kóbor orosz katona felgyújtotta a tiszta szobát egy csecsemővel aki most a nagynéném. A katona elvitte az átalvetőt a család szűk vagyonával, abba volt minden értékük , hogyha menekülni kell akkor csak felkapják és vigyék. Nagyanyám megvárta lesből mikor bement máshová, kivette az átalvetőt a szekeréből és haza szaladt vele. A katona kijött és észrevette, akkor ment vissza és felgyújtotta a szobát gyerekkel együtt, de szerencsére nem lett baja senkinek. Elkezdett lövöldözni újból elvette az átalvetőt, akkor már a pincéből egy kisebb hordó bort is feltett a szekerére és elment a másik faluba. A szomszéd asszony leste a függöny mögül ezt a hercehurcát és elájult mikor látta a nagyanyámat , hogy leveszi az orosz szekeréről a zsákot.Folytatom a történetet azzal, hogy éjszaka nagyapám elment a szomszédfaluba megkereste az oroszt , arra már tök részeg volt, leengedte a bort a hordóból, hazavitte a hordót és az átalvetőt mindenestől.

Négy lányt rejtegettek a katonák elől ugyan úgy bunkerben, ezek a lányok akik a nagynénéim úgy nőttek fel és úgy adták át a nagyszülőkkel együtt a család szeretetet, hogy mi is unokák elhittük és magunkévá tettük ezt a gondolkodást. Hál'Istennek mi is, én is olyan komolyan hittem és hiszek benne, hogy saját gyerekeim is magukévá tették ezt, így is gondolkodnak teljes természetességgel.Évente többször felváltva ülünk le egymás asztalához 18-26 fővel, igen jókat beszélgetünk, nevetgélünk.Mindég hálás vagyok a nagyszüleimnek és szüleimnek.

Hozzászólt Szerencsés Zoltán December 16, 2011, 5:21pm: Nagyon tetszett:

Aztán követte ő is szépen. Fájdalmas, küzdelmes betegség vezetett az örök nyugalomig. De megtalálta. Gergő-tata érte ment egy fájó hajnalon. Kézen fogta és kivezette a fájdalomból. Tudom, hogy így történt. Mert a jó embereknek a túlvilág soha nem magányos. És akik valóban szeretik egymást, azok a halál pillanatában is együtt vannak. Mert akkor, abban az időben a jóban-rosszban nemcsak sírig tartott, hanem azon is túl.

Hozzászólt Illés László December 16, 2011, 3:20pm: Ez csak egy kicsi szelet, abból a sok gyalázatból amik megtörténtek abban a nehéz időszakban . Szükségünk van az ilyen , és hasonló történetek leírására , emlékeztetőül ! Köszönjük !

Hozzászólt Bicescu Ida December 16, 2011, 12:50pm: Jo hogy leirtad Kata. Mindenkinek (vagy majdmindenkinek) van csaladja megis sokan alig tunak valamit is roluk.En sem tudok szinte semmit a dedszuleimrol. A nagyszuleimrol is keveset, inkabb annyit amennyit en megeltem veluk. 1951 ben szulettem. Uj szelek fujtak. Emlekszem, az iskolaban tanitottak hogy nem szamit a szarmazas az szamit TE milyen ember leszel mive valsz.

      Ez jol esett a lelkemnek mert szegenyek voltunk nagyon, s szarmazasaval nem dicsekedett a szegeny, a gazdag sem mert az akkor nem volt szerencses. Ertheto is volt annak idejen amikor egy vasszegert, vagy egy csavarert is lehajolt apam az utcan, annyira nem volt semmi a haboru utan.

A sok munka utan nem meseltek nekunk a nagyszuleink. Es nem csak az enyemek. Olyan helyen laktunk ahol tobb utca lakoja szorosabb kapcsolatban volt egymassal mint a messzebb lako rokonaival.A baratnoim (2) akkor is es mind a mai napig (hala erte Istennek) szinte rokonaim a csaladjaikkal eggyutt.

   Szep amit irtal es szinte idillikus is. Tenyleg a szulok, nagyszulok szemelyes peldaja a a legjobb tanitas minden gyermeknek.Ezt videken, kissebb kozossegekben konnyebb tovabb megtartani.

   Azert gyokereket "mindenki ereszzt" es kinlodik ha ezt a sors jobbal kecsegtetve vagy durvan kitepi es masfele sodorja. A csaladomban, ameddig en ismerem mar a dednagyapammal kezdodoen elhagytak szulofoldjuket, aztan a nagynenem az "uj vilagban" kereste a boldogsagot az oceanon tul, a noverem Makedoniaba ment makedon ferjevel es 2 gyermekevel, az en gyermekeim sem alltak meg Gorogorszagig, meg a Gibraltar szorosig.A dednagyapam nem ismertem, de a tobbi elvandoroltra mindegyikre igaz az amit azt hiszem Kovacs Kati enekel hogy "szivet csereljen aki hazat cserel, mert bar merre el mindig csak felig el".

     Sorsok es sorsok. A lenyeg hogy barmerre is el az ember ha tukrot tart maga ele ne kelljen szegyenkezzen.