Völgyi Mária és Barabás Gergely. Így hívták a dédnagyszüleimet.

Le kell írnom, mert ez a bolond, rohanó világ hatalmas ellensége annak, amit úgy hívunk: család, felmenők, gyökerek. Egyre inkább úgy tűnik, gyökértelen gazokat akarnak nevelni generációkon át azért, hogy az első kósza szellő felkaphassa és tovalibbenthesse őket.

Ám sokan közülünk erős, szívós gyökerekkel rendelkeznek. Mi ismerjük és tudjuk az anyaföldet, ha kell, ezer gyökérrel szívjuk magunkba az örökséget, amelyet épp a felmenőink csöpögtettek bele munka közben ejtett verejtékükkel, boldog vagy épp fájdalmas könnyeikkel.

Ha visszautazunk az időben, talán megérthetjük magunkat. És megláthatjuk azt a hatalmas, csodálatos körforgást, melyben ott rejlik a mai nap is. Csak figyelni kell.

Családom anyai ágon igen erős kezű és akaratú asszonyokat vonultat fel.

Dédnagyanyámék heten voltak testvérek. Rendkívül okos lány volt, nagyon szeretett volna tanulni. Az sors azonban másként rendelte: fiatal lány volt, amikor édesanyját utolsó útjára kísérték. Két kisebb testvérével hárman maradtak anya nélkül, nagyobb testvéreik már családos emberek voltak. Átvette édesanyja helyét: nevelgette, taníttatta a két kicsit. Gyulából, a kisebbik öccséből úriszabó lett Debrecenben, kishúga, Etelka pedig a Holnapos Miklós Jutkával együtt tanulta ki a szakmát, fényképész lett.

Miként a fiatal lányok, ő is szerelmes lett. Egy bizonyos Fodré Feribe. Gyönyörű és hatalmas szerelem volt, melyet azonban felülírt az élet: Feri odaveszett az első világháborúban. Újabb ködbeveszett álom. Soha többet olyan mély szerelem nem fűzte senkihez.

Aztán az élet úgy hozta, hogy megismerkedett Gergely dédnagyapámmal. Makacs székely legény volt, kitartó és állhatatos. Összeházasodtak, bár ez dédnagyanyám részéről korántsem volt akkora szerelem, mint dédnagyapám részéről. Talán akkor temette el örökre az álmait. Szép életük volt mindezek ellenére. Küzdelmes és szép. Dédnagyapám a rajongásig szerette Mariskát, két gyermekük született: Irén és Laci. Irén volt az én nagyanyám.

A család rendkívül sok tragédiát ért meg, Magyarország szétszabdalásától kezdve az orosz megszállásig mindent.

Mivel a ház, amelyben éltek meglehetősen nagy volt, egy orosz katonatisztet költöztettek be hozzájuk. A tiszt magával hozta a "barizsnyáját"is, a felesége valahol Moszkva környékén várta állhatatosan- vagy nem- a kedves urát. Dédnagyszüleim rettegő félelemmel dugdosták nagyanyámat az orosz katonák elől. Nagyanyám és hat másik környékbeli lány, asszony bújt meg a pincénkben, egyikük pici babájával együtt. Dédnagyapám a pincelejáró elé hordta a tűzifát, pár darab elmozdításával adta le titkon az ennivalót a bujdosóknak minden nap. Tette ezt annak ellenére, hogy az orosz tiszt garanciát vállalt azért, hogy semmi bántódásuk nem esik a család nőtagjainak, hozza elő őket bátran. De dédnagyapámék másként döntöttek. Mint kiderült, nagyon jó lették.

Történt ugyanis, hogy egy ízben dédnagyapám, Gergő-tata, ahogyan a családban emlegetjük, dolgozni volt. Dédnagyanyám otthon főzött, mosott, asszonyosan. Valami orosz katonák keresték volna a tisztet, ám az épp nem volt a házban. Az egyenruhába bújtatott ruszki taknyosok úgy gondolták, szemrevaló asszony az én dédnagyanyám. Ami igaz is volt, szép magyar asszony gyönyörű kék szemekkel. Leteperték. Dédnagyanyám védekezett, küzdött foggal - körömmel. Az a gyönyörű asszony felvette a harcot néhány orosz katonával. Nem hagyta magát. Ruha szakadt, vér kiserkedt, mégis küzdött. És akkor lépett be Gergő-tata. Nem kérdezett, csak lesújtott. Újra és újra. Kíméletlenül és határozottan. Az egyik kiskatona felemelte a fegyverét. Isten azonban figyel azokra, akiket szeret, újra intett egyet az ujjával, s abban a pillanatban lépett be az orosz tiszt. A katonák, akiket dédnagyapám megütött, a földön feküdtek kiterülve, mint a béka. Dédnagyanyám szakadtan, karmoltan az ágyon, szemében még ott lobogott a gyilkos tűz, a düh, a gyűlölet és az ellenállás lángja. Dédnagyapám az ítélet maga, szálegyenesen nézett szembe az orosz katona puskájával. A tiszt úgy vágta pofon a kiskatonát, hogy azt is elfelejtette, hol van a puskán a ravasz.

Túlélték hát az orosz látogatást is. Szépen éltek. A gyerekeket felnevelték becsülettel, Nagyanyám irodista lett a vasútnál, az öccse, Laci pedig könyvelő lett, mellette pedig focizott. Fiúkorában hegedült, szemrevaló legény volt. Személy szerint nekem mesélte egy öreg néni, hogy bizony szép szál legény volt Barabás Laci, a lányokkal vadászták a mulatságban, hogy legalább egy pillanatra láthassák. Aztán volt kuncogás. A világ mitsem változott, a lányok ma is kuncognak, a néni egészen átváltozott fiatal lánnyá és zavart kis kacarászások kíséretében mesélt Laciról, a fiúról akiért a fél falu lánytársadalma odavolt.

Dédnagyapám egyébként soha nem ivott. Mindösszesen egyszer, egy családi disznóölés alkalmából sikerült "bekaparásznia", ahogyan Dédnagyanyám mondta. Krémest hozott a disznótorból hazafelé, és elhagyta valahogyan a kábult téli estében. Minden áron vissza akart menni megkeresni, mert azt az ő Laci fia annyira, de annyira szereti... Dédnagyanyám nem engedte.

Aztán az élet végleg elválasztotta őket egymástól. Dédnagyapám hosszas betegség után elhunyt. Dédnagyanyám talán akkor értette meg, hogy szerette Gergő-tatát. Mégis szerette. Az, hogy az élet megkeményítette azt az asszonyt, az érthető. A valódi érzelmeket azonban az elmúlás öntötte értelmezhető formába. Gergő-tatával eltemette a fél életét.

Aztán követte ő is szépen. Fájdalmas, küzdelmes betegség vezetett az örök nyugalomig. De megtalálta. Gergő-tata érte ment egy fájó hajnalon. Kézen fogta és kivezette a fájdalomból. Tudom, hogy így történt. Mert a jó embereknek a túlvilág soha nem magányos. És akik valóban szeretik egymást, azok a halál pillanatában is együtt vannak. Mert akkor, abban az időben a jóban-rosszban nemcsak sírig tartott, hanem azon is túl.

Hát így történt. Szép és tanulságos történet az övéké. Emberi történet. Az én családom története. És folytatni fogom. Tanulságképpen, ugyanakkor örökségképpen Csengének. Mert ezt az örökséget tovább kell vinnie, ezt nem veheti el tőle senki. Így, csakis így indíthatom el azon az úton, amelynek a végén soha de soha nem lesz egyedül. Hát a kezébe adom az első darabját a családi örökségnek. Az ő tiszta, gyermeki kezébe. Tudom, jó helyen lesz majd...