Évk. 19. vasárnap

1. Fölkelt, evett, ivott… aztán ennek az ételnek erejéből negyven nap és negyven éjjel vándorolt…(1Kir 19, 4-8)

Isten csodálatosan táplálja az izraeli prófétát, jelezve azt, hogy az Úr nem hagyja magára azt, aki benne bízik. A cipó és a víz kezdettől fogva az oltáriszentség előképe volt.

2. Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének…(Ef 4, 30 –5, 2)

A bűnben való megátalkodottsággal Isten kegyelmének munkáját akadályozzuk.

3. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér…(Jn 6, 41-51)

A kenyér amilyen megszokott hétköznapi ennivaló, épp olyan nélkülözhetetlen és megunhatatlan táplálék. Ízletes és olcsó élelmiszer, tápláló eledel. Ha nincs más, csak a kenyér, akkor remény van az életben maradáshoz. A kenyér jó útitárs – mondták nagyszüleink. Magyar népünk kezdettől fogva felismerte a kenyér jelképének mélységét. A termékenység és a jólét, a bőség szinonimájának tartotta, és nagy tisztelettel vette körül. Nem volt szabad rálépni, eldobni: ha a földre esett fölvették, ráfújtak és megcsókolták, a megkezdett karéjt végig kellett enni, megszegése előtt keresztet kellett rajzolni rá. Lakodalomkor, a fiatal párt kenyérrel és sóval fogadták, az új asszonyt kenyér alatt vezették be, új évet és új házat csak új kenyér megtörésével avattak. És noha a kenyér megszegése a családfők feladata volt, őseink az aratáskor készített utolsó kévét „Búzaanyának” szánták, aki nem más, mint a boldogságos Szűz Mária, akinek oltalmába ajánlotta szent István Magyarországot. A győri-soproni országút és az észak-déli irányú főút kereszteződésénél ma is áll Pátzay Pál: Kenyérszegő-szobra, kezében egy kenyérrel, amint keresztet rajzol rá megszegés előtt. A takaros, szép nőalak, az erejét és szeretetét családjával megosztó máriás lelkű édesanyákat jeleníti meg, amint átnyújtják övéiknek a megszentelt munka gyümölcsét és jelképét, a mindennapi kenyeret – jegyzi meg Cs. Varga István.

A kenyér szent. Túlmutat önmagán. A búzamag titkát hordozza, emberi munkánk és Isten áldása tükröződik benne. Jézus az utolsó vacsorán beletestesül, hogy Istenként önmagát adja. Amikor a kenyeret esszük, egy kicsit az emmauszi tanítványok ámulatával, csodálatával, és hitbeli felismerésével vesszük magunkhoz. Mert a szentségi kenyér már megvalósítja azt, amit jelez. Biblikus tudósok megjegyzik, hogy sem a kafarnaumiak, sem az apostolok nem sejtik, hogy miért mondja magát Jézus égből szállott kenyérnek. Csak Húsvét után értik meg és ünneplik a kenyér színe alatt köztünk maradt Urat. Ez lesz önazonosságuk jele és éltetője.

Jézus figyelmezteti a népet: „senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza”. Isten viszont mindenkit vonz tanítása, a lélek hangja, a szeretet belső törvényei révén. Talán inkább velünk van a baj, akik nem hallgatunk erre a vonzásra, és a szentáldozáskor kívülállóként, vagy csendes szemlélőként viselkedünk. Ha nem esszük a kenyeret, nincs életünk.

Jézus kijelenti: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él.

A miatyánkbéli mindennapi kenyér nemcsak a földi életünket megtartó kenyérfalatra vonatkozik. Jézus saját magát kínálja nekünk. A sok lelki „kaja” – imádság, hit, bibliaolvasás, közösségi istentisztelet – mellé, legfontosabb táplálékként saját testét és vérét adja az utolsó vacsorán, és nagypénteken, a kereszten. Jézus teste tehát nem fakultatív eledel, hanem nélkülözhetetlen táplálék. Akárcsak a kenyér. Ahogyan egyéb sütemények, kalácsok, és tésztafélék nem pótolják a mindennapi kenyeret családi asztalunknál, Jézus ennivaló teste, az örök életet biztosítja mindazoknak, akik örökké élni akarnak és hisznek benne. Ne profanizáljuk a kenyeret, hanem általa Krisztus testét is becsüljük jobban, és rendszeresen vegyük magunkhoz. A kényelem, a restség, a bűntudat ne tartson vissza attól a lelki éhségtől, amelyet csak Krisztus elégít ki, ha testét esszük, vérét isszuk. Az Oltáriszentségben megrágható, emészthető, ízletes ennivalóként akar átjárni, hogy mindenestől a miénk legyen. Minden szentmisén megrendítő asztaltársaságba, szent vacsorára vagyunk hivatalosak, ahol a szentáldozás által megérezhetjük a velünk lakó Isten ízét, a vele való együttlét teljességét. Ne fosszuk meg magunkat ettől az élvezettől.

Sebestyén Péter