Megszállás

S még csak nem is fegyver nélküli. Egyre erőszakosabb. Egyre egyértelműbb a szándék. Ellentmondást nem tűrően hömpölyög az embertömeg Európa felé. Mi meg vizsgázunk. No nem emberiességből, vagy az idegeneket befogadó türelmes keresztény szeretetből. Abból is. De elsősorban tartásból. Önbecsülésből. Kiderül, működnek-e még önvédelmi reflexeink. Egyáltalán vannak-e. Amit Európa évszázadokon át (mióta leszakadt az egyház gyámkodásáról, ún. felnőtté vált és a saját liberális útját járja), vagy éppen a közelmúltban főzött (lásd a közel-keleti harcokban való részvétel, kapzsiság az olaj miatt s az olcsó munkaerő láttán, meg az önzés, a nyugati típusú jólét  és a hagyományos értékek-családmodell elvetése stb.), most megeszi. Ha jól megnézzük, nem is földönfutó menekültek, háborúk sújtotta övezetek kárvallottajai, szenvedői mind, hanem jól manipulált, irányított, pénzelt emberek százezrei, akik tudatosan akarják ellepni az öreg kontinenst. Ha nem kellett nektek gyermek, mi majd teleszüljük. Ha kiengedtétek a szellemet a palckból, mi majd segítünk a nyakatokra nőni. Amíg ti azzal vakaróztok, hogy egyik zsebetekből zsaroljátok Görögországot, hogy a másikba visszafizesse s nektek kiárusítsa az országot, mi majd teszünk arról, hogy pár hónapon belül mint a sáskák a mezőt, ellepjünk titeket...

 Amerika csak hergeli őket hátulról, a brüsszeli fejesek hozzá nem értése, akaratgyengesége és szellemi infantilizmusa már égbekiáltó. Magyarország miniszterelnökét most is(mint a bankadónál vagy az alkotmány készítésénél) a szocik igyekeznek bűnbaknak kikiáltani, mondván (a tragikus teherautó-dráma nyomán), hogy ez az O.V. lelkén szárad...

Európa vizsgázik. Miközben a kínai tőzsde hanyatlása napokon belül pánikot keltett a vilgméretű szerencsejátékban, az európai eszme összeomlása már nem érte el a brüsszeli bürokraták ingerküszöbét. Vajon milyen sokkra lesz még szükség, hogy felébredjünk? Meddig kell még feszüljön a húr, hogy észhez térjünk?

Mert itt messze nem csupán emberiességi kérdésről van szó. Amúgy a cigány testvéreket sem sikerült integrálni-megnevelni sehol az évszázadok alatt... Anglia meg Franciaország mossa kezét, és játsza az áldozatszerepet az országukat elözönlő vendégmunkások vagy  beszivárgó ’csárlihebdósok’ láttán. Mikor ébredünk rá végre, hogy először saját magunkkal kellene egyszer rendbe jönnünk. Saját keresztény és nemzeti identitásunkat kellene védeni, persze úgy, hogy ne gyűlöljünk senkit, és megtegyük a felebaráti szeretet kezdeményező lépéseit.

Úgy látszik nem volt elég két világégés. Úgy látszik a kommunizmus nem tudott akkora károkat tenni a lelkekben, mint a szemtelen, pöffeszkedő, mindent maga alá gyűrő pénzimádó kapitalizmus... Úgy látszik az emberi kapzsiság és a szabadelvű áltolerancia szépen csendesen, mint valami kígyóméreg delíriumba kergeti  Európa népeit. Akaratnélküli, meghunyászkodó, lapuló, arctalan masszává alakít minket...

Fel kellene ébrednünk ebből a rémálomból. Sarkunkra kellene állni, s komolyan venni saját kincseinket, erőtartalékunkat. Küldetéstudatunkat. S a Lélek finom megkülönböztetésétől vezérelve, ne maszatolni, hanem elválasztani az ocsút a búzától. Igenis létezik irgalmasság, s létezik a szeretet fontossági sorrendje. Megfelelő, nyílt és bátor társadalmi párbeszéddel tisztázni kellene kinek kinek-felelősségrészét, s aszerint cselekednie: politikumnak, egyházaknak, társadalmi szervezetkenek egyaránt. Találóan mondta nemrég Papp Miklós görögkatolikus lelkész{1}:„A kereszténység küldetése, hogy jel legyen a történelemben: számunkra senki sem idegen. Szeretnénk, ha ez hatással lenne nemcsak a vallástalanokra, hanem az iszlámhívőkre is. Ahogy az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben felháborító lehetett, hogy a zsidó hívők otthagyják hittestvérüket a bajban, ma éppúgy kíváncsian nézzük: a gazdag arab olajállamok hogyan kívánnak segíteni bajba jutott hittestvéreiknek? A katolikus egyház természetesen segíteni fog erejéhez mérten minden bajba jutott embertársunkon, Krisztus nevét sohasem elhallgatva… Az ordo caritatis szerint a cselekvés kompetenciájában is van sorrend. Mindenkit a maga képessége, lehetősége, hatalma, kompetenciája felhatalmaz egy bizonyos cselekvésre, ott viszont cselekednie kell. A kormánynak kormányként, az egészségügyi dolgozóknak gyógyítóként, a karitászszervezeteknek segítőként… Európa valóban tud többet segíteni: a jómódú rétegek, személyek, országok, földrészek nem élvezhetik felhőtlenül az összes javukat, miközben mások alapjavaikban szükséget szenvednek. A fejlődő országok, földrészek talpra állítsa tehát nem csak önvédelem kérdése. A segítés fő indoka nem a menekültáradattól való félelem, hanem a szeretet igénye: nem élvezhetjük nyugodt lelkiismerettel a javainkat, amíg mások borzasztó szükséget szenvednek. Nem esik jól a karácsonyi lakoma, amíg másoknak nincs alapvető gyógyszerük, nem lehet öröm luxusautót vezetni, amíg másnak éhen hal a gyermeke. Ma európainak lenni azt jelenti: valamilyen fokú önkéntes szegénységet, adakozó szolidaritást, csöndes visszafogottságot kell vállalni a javak élvezetében, s jobban a személyekre figyelni.”

Ez pedig azt jelenti, hogy nem tüneti kezelés kell, hanem az okok megszüntetésére való igyekezet. Hogy minden ember a saját földrészén, otthonában találja meg boldogságát és emberhez méltó életet élhessen. Nem kizsákmányolni vagy zsarolni a másikat, hanem támogatni, hogy a jövedelem, az értékek is kiegyensúlyozott elosztásban jussanak el azokhoz, akik megdolgoznak érte. Az olajban gazdag országokat segíteni, hogy népeik felemelkedjenek, a volt gyarmatokat gazadaságilag megsegíteni, a fegyverek helyett pedig bölcsen és a felebaráti szeretet ötletességével, határozottságával küzdeni a rosszindulat, valamint a vallási fanatizmus ellen. Amerika erre kellene költse pénzét, és erre kellene fordítsa erőfitogtatását. Az európai ember pedig ne meghunyászkodjon, mint az üldözőbe vett nyuszi, hanem küldetéstudatából erőt merítve merjen cselekedni. Nekünk keresztényeknek pedig hittel és erővel szembeszállni a  fanatizmussal, és felmutatni Krisztushoz tartozásunk többletét, gazdagságát, egyértelmű jeleit, amely a szeretet parancsában nyilvánul meg.

Sp