Hetek óta nem osztott egyetlen üzlet sem tojást.

Már-már úgy tűnt, hogy az erdélyi tyúkok nem hajlandók többé tojni. Nem is lenne csoda, hiszen a majorságnak sem tud a nép enni adni. De az ember fia is éhen pusztul, ha így haladunk. Irénke hatvan éves asszony volt, sok nehézséget megért, de még mindig ő tartotta a fiatalokban a lelket. Az biztos, hogy életbölcsessége aranyat ért — különösen ezen a kegyetlen télen, amikor mindenki csak az egérutak után kutatott, hogy legalább a gyerekeit mentse. “Egyik borzalom a másikat követi, hol az alultápláltság, hol a fagy, hol meg a sötétség szedi a maga áldozatait. Állattá kell válni, hogy bírni tudd ezt a központilag megszervezett haláltábori állapotot. Jaj, Uramisten, csak nehogy elszóljam magam, mert a gyerekek bármelyik pillanatban készek lennének belerohanni valamibe, amit aztán csak sajnálni lehet.”

Így morfondírozott magában a szabad ég alatt 1987. febrauár 5-én, 28^oC fokos hidegben, éjjel 2 órakor. Már éjfélkor kiállt, mert az biztos, hogy reggel nyitáskor tojást osztanak a piaci élelmiszerboltban. Nem volt éppen első, de úgy tizedik. Hozta magával a kis széket, hogy ha nagyon elfárad, ráereszkedjék, de túlságosan hideg volt ahhoz, hogy ülni tudjon az ember. Inkább egyik lábáról állt a másikra, össze-összeverte a csizmáját. A többiek is ezt tették. Beszélgetni nem nagyon tanácsos sorbanálláskor, mert sok besúgó van itt. Általában azok a hangadók, szidják a rendszert, aztán az ember észre sem veszi, hogy valaki nyomtalanul eltűnik az életből. Fiatal szomszédasszonyával váltott néha szót, elég közömbös dolgokról. Szerette Terkát, tanárnő, három gyereke van és egy durva, haszontalan férje. Lám, most is: ő alszik, a felesége az éjszakát a sorban tölti, reggel innen megy az iskolába. Nyitásra megjön az idősebbik fia, Márton, és beáll az anyja helyébe...

Az üzlet reggel 8-kor nyitott. A hidegtol meggémberedett, elkékült ajkú vásárlók benyomultak a helységbe, ám sokan rekedtek az ajtón kívül. Ahogy kijön egy, majd bemegy egy másik. Kialakult rutin szerint.

Irénke maga előtt tartotta Terka fiát. Amikor a gyerekre került a sor, a kiszolgáló kiszámolta a tíz darab tojást, és várta, hogy a fiú berakja egy bevásárló szatyorba. Márton korosztályára jellemző ügyetlenséggel kezelte a tojásokat, Irénke odanyúlt, és segített neki. Márton után ő következett. Az elárusító hűvös hangon szólt:

— Ki a következő?

— Én lennék — válaszolta az asszony.

— Maga már megkapta — volt a nyers válasz.

Irénke megijedt.

— Dehogy kaptam meg, csak a szomszédom gyerekének segítettem, nehogy összepotyolja a tojásokat. Fiúgyermek, még ügyetlen, az anyja egész éjjel itt állt a sorban, kár lenne a tojásokért — magyarázkodott.

— Álljon ki a sorból, megértette? — förmedt rá a kereskedő, aki már az Irénke után állót szolgálta ki.

— Nem látja, hányan várakoznak itt? Maga mindenkit fenntart, azonkívül, hogy hazudik. Ha valaki csalni próbál, legalább szó nélkül húzza el a csíkot, ha rajtafogják!

— De kérem, én egész éjjel sorban álltam, a gyermek a saját családjának az adagját vette ki... — Segélykérőn nézett azokra, akikkel az éjszakát a sorban töltötte, de mindenkinek az arcán részvétlen közönyt látott.

— A gyermeket megfizette, hogy álljon magának, mert dupla adagot akar. Szégyellje magát, és most kifelé, mert nincs időm pofázni!

A tömeg kezdett zúgolódni. Megjegyzések hangzottak, durva szavak röppentek a levegőben, Irénkét meg is lökték párszor. Mindenkinek kedves az ideje, elég legyen az okvetetlenkedésből, engedje, hogy haladjon a sor.

Irénke kivergődött az ajtón. A kívülállók kérdezgették, hogy még mindig csak tíz darabot osztanak—e, nem emelték fel az adagot húszra, esetleg tizenötre?

Az asszony csak intett a fejével, hogy nem. Amikor kiért az útra, feltört torkából a zokogás. Hangosan sírt hazáig. Szerencsére nem hallotta senki, mert a Nemere is vadult fújt, és a szél hangjába belefagyott Irénke fájdalma.

(Részlet Vaddisznók törték a törökbúzát c. könyvemből)