Gyertyaláng

röpke meditáció

Közeledik a Mindenszentek-napi temetőjárás. Megyünk „világítani”. Elvégezni a gyászmunkát: komolyan, hittel, gyertyával, mécsessel. A krizántém sokáig eltart, a fagyot is bírja.

Vajon mire gondolunk, amíg a gyertya ég? Akinek arca felvillan, akinek képét emlékezetünkből előhívjuk, az megdobogtatja-e szívünket? És miért? Mert nem akartuk elengedni? Hirtelen, búcsú nélkül hagyott itt? Vagy elengedtük, mert földi dolgait elintézte, pályáját végigfutotta? A temetőn kívül gondolunk-e rá? Emlékszünk utolsó szavaira? Hisszük-e, hogy ő tényleg megboldogult: most már valóban boldog? Milyen pillanatra emlékezünk legszívesebben közös életünkből?

Halottunk valóban él, a túlsó parton, a másik, örök világban, vagy számunkra tényleg meghalt? Már az emlékek foszlányai is elmosódtak? Mi volt fontosabb: amit magával vitt, vagy amit maga után hagyott? Mert hajlamosak vagyunk felejteni. Akit nem látunk, könnyen elfelejtődik... Akivel nincs rendszeres, napi, személyes kapcsolat, az egyre távolodik, majd végül eltűnik látókörünkből.

A gyertya lángja emlékeztet. Élni tanít: önfelemésztés nélkül nincs másoknak adott világosság. Az a jó a gyertyában, hogy ha ég, ha világít, ha él – elfogy. E sugárzásban elemészti önmagát. Ha nem égne, nem fogyna el. De akkor – nem adhatna fényt, szeretetet. Nem föltétlen szemet vakító, mesterséges fényt, hanem világosságot. Világító lángocskát. Ami meleg és törékeny. Mégis éltet. Hitet és reményt ad. Segít szeretni.

Nem halt meg, csak alszik...-mondja Jézus Jairus leányának feltámasztása előtt.

Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki bennem hisz, ha meg is halt, élni fog. Aki úgy él, hogy hisz bennem, nem halt meg örökre. Hiszed ezt?- kérdi Urunk a halálfélelemtől remegő Mártától. Vagyis tőlünk. A gyertyák tövében ez a legsúlyosabb kérdés, amire válaszolnunk kell!

Az is válaszra kényszerül, aki évközben ritkán/vagy egyáltalán nem koptatja a templom küszöbét. Megböki a gyertyaláng azt is, aki egészséges, tele van pénzzel és becsvággyal, előretekint, karrierje csúcsára, a boldog jól bebiztosított nyugdíjas évekre. Bízik felnövekvő gyerekei hálájában, s inkább elhessegeti a halál gondolatát; vagy nincs mit kezdjen avval, hisz nem illik bele fogyasztói szemléletébe... Ilyenkor tépelődni kénytelen az is, aki megunta, vagy haszontalannak, céltalannak látja életét. De a gyertyaláng üzenetét az is fontolóra veszi, aki készül a végelszámolásra, s várja, hogy találkozzék a Feltámadottal.

A gyertya lángja felforrósítja a levegőt halottaink sírja körül. Elűzi a homályt, a sietve érkező kora esti sötétséget. Áhítatot kölcsönöz és megálljt parancsol. Fohászunk átöleli szeretteinket. Egymáshoz tartozunk most is. A gyertya világa, a hit világossága. Ez tartja életben lelkünk mécsesét.

Gyertyák égnek ilyenkor a sírokon s jelzik, hogy: átöltözik, átköltözik a lélek.

A gyertya lelke a láng. Ez a bennünk élő kis láng, a lélek gyertyája. Óvjuk, féltsük, vigyázzunk rá, mert könnyen elhalhat, pedig tovább kellene adni...

A lángot nem lehet megfogni, mégis van, ahogy Isten is van.

Az a jó a gyertyában, hogy nem magától ég. Meg kell, hogy gyújtsák. És csak egy lánggal, csak egy másik lánggal lehet meggyújtani, föléleszteni, ébren tartani.

Amikor gyertyát gyújtunk, másokra gondolunk.

Amikor nézem az égő gyertyát, nem félek semmitől. A világosság nem arra kell, hogy véka alá rejtsék – olvassuk a Bibliában.

Az a jó a gyertyában, hogy elcsendesít, megnyugtat, emlékeztet. Ha messze vagy attól, akit szeretsz, akire gondolsz – gyújts gyertyát.

Ha elhunyt, akit szeretsz – gyújts érte gyertyát. És imádkozz.

Lux perpetua luceat ei!

 sp