Februári gondolatok,

Dicsőszentmártonból.

És lassan megérkezett Február, a tél monoton folyamán semmi sem változtatott, maradt a hideg, a szél felborzolta az ősztől a faágakon ragadt leveleket, és a Kisküküllő menti völgyeket sűrűn belepte a hó, mely az egész várost egy szegényes, lusta, homályos, elvarázsolt királyságba repítette.

Valami mégis változott, a nappalok megnyúltak és ennél fogva többet hallgattuk a csókák károgásait meg az éhező cinegék hálás csicsergéseit mikor a ház előtti tört dió rakást meglátták.

Unalom, feszült unalom, áldottak legyenek íróink, költőink úgy a múltból mint a jelenből mert könyveik fényt fakasztanak a sötét éjszakában, melyben tavaszra várva harcolok soraikkal.

Szép városom, mivé lettél? Kinézek szobám ablakán és föltárul előttem a Sándor János hegy, melynek odvas fái között e nemes ember nevének kezdőbetűit rejtették a délcegen álló fenyők, és midőn látom a rombolást lehangolódom akár egy agyonhasznált rock gitár. Az iskola, a park, a főtér mind-mind megváltozott és merem állítani, hogy nem jó irányba, és az emberek? Ők is megváltoztak; mogorva, megtört arcok egy kivénült város, ha egyáltalán még lehet városnak nevezni az egykoron iparáról híres Dicsőszentmártont.

Szemét, és sok félrecsúszott élet, bármerre nézek. Nem becsült múlt, becsmérelt jelen és érzéseim szerint süllyedő hajó a jövő, melyről egy-két patkány még menekülni próbál, hazug ígéretek és csalások árán.

De velünk mi lesz? a többséggel, a vénekkel, fiatal családokkal, gyerekeinkkel, mit hagyunk nekik, egy jól eltervezett úti célt, költőpénzt ha tudunk és útlevelet, vagy megtanítjuk őket is szerényen és szegényen élni és Erdélyt szeretni?.És mindezek után, mit kapunk cserébe?

Csak éreznénk már, hogy van akarat, egy szebb jövő alakulásához, éreznénk, hogy valaki kiáll mellettünk céljaink, érzéseink, gondjaink, elveink támogatásra lelnek társadalmuk, nagyjai előtt. És akkor mi is tudnánk a dolgunkat, éreznénk az összetartozást, törődést és akkor csak akkor lehet eggyé a nemzet. De ez is, mind megannyi más dolog, még megoldásra vár, az idő telik, nemzetünk apad, hol elhalnak vénjeink vagy fiataljaink más hazát választanak otthonul, és aki marad abból lassan kihal a cselekvés utolsó lángja is, látván a sok semmittevést.

És így utólag, marad a sok kérdés mely feleletre vár, maradnak a tervek melyek megoldásra várnak, és maradunk mi akik írunk, olvasunk de nem biztos, hogy mi is eleget teszünk társadalmunk fellendüléséért.

Mindez egy februári havas estén íródott, nagyon remélem, hogy a tavasz megoldást és megnyugvást hoz majd számunkra, Isten legyen velünk!

2015.Feb.1 Jakab Tibor

Dicsőszentmárton.