Retró

"Magyarországra telepedve, egy borozó ablakában megpillantottam a márciusi Tizenkét pontot. Fáradtságtól túlérzékeny szemem elsőként az Unió Erdéllyel képtelenné vált követelését kereste a sárgás, ünnepi-alkalmi másolaton. De azt takarta a barna ablak alsó széle, vagy talán lemaradt a nyomtatáskor valamely új Landerernél. Dühömben is értettem ezt az elhallgatást vagy rejtezést. Tudtam, hogy ami számunkra hősiesség volt '48-ban, az szomszédos, azaz 'együttélő' népek számára elborzasztó lehet. A mi hőseink azokat elnyomták. A mi dicsőséges hadjárataink: számukra foglaló háborúk. A mi magyar öntudatunk nekik nacionalizmus. És viszont. Ó, nem a múltbeli alkalmak igazságtartalmáról van itt szó, mondom magamnak a borozó előtt —, hanem mai magunkról. Valójában arról: tudjuk-e, mit ünnepelünk?" (Csiki László)

Tudományosság helyett a politika munkálja a kelet-közép-európai népek tudatát. A tizenkettedik pont: — "Unió Erdéllyel!" — ma már azt kellene hogy jelentse: a transzilván szellem egyesítse népeink, nemzeteink törekvéseit.

"A múlt a romániai magyarok számára nem vád és nem felmentés, hanem tanúsága annak, hogy a túlélés egyetlen módja az összefogás." (Ágoston Hugó)

Vajon ezt akarjuk-e? A márciusi erdélyi ünnepek retorikája erről szól-e vajon? Nem kellemesebb-e a siránkozás, a lamentáló tónus, az örökös panasz, az üldözöttség kvázi paranoiás hangsúlyozása? Aztán pedig a dagadó mell, a nagy büszkeség, hogy mondhattok akármit, mi úgyis előbbrevalók vagyunk, azt is nekünk köszönhetitek, hogy vagytok, mert ha mi nem védjük ezt a térséget, akkor...

"A romániai magyar társadalom mindig is előbbre tartott a románnál az anyagi kultúra és jólét, az önigényesség, a polgári eszmék és értékek, a civil társadalom fejlettsége tekintetében." (Ágoston Hugó)

Vajon nem fáj ez a románságnak? Vajon milyen szemmel nézi a magyar anyagi gyarapodását, a "Magyarból" hazatértek kivagyiságát, kocsmai grasszálását a szomszéd román, akit éppen úgy kiraktak a gyárból, mint magyar sorstársát, de nem mehet odaátra, mert nincs kapcsolata hozzá?

Számos márciusi ünnepségen vettem részt, sok beszédet hallgattam meg. Deklaratíve mindben benne volt az egyenlőség, testvériség eszméje a szabadságé mellett. De nem kis döbbenettel tapasztaltam, hogy például Fehéregyházán nem szólítja meg senki a helybeli románságot, holott az már valamivel többet tud Petőfi révén a magyar szabadságharcról, mint a másutt élők. A másik faluban, ahol nap mint nap köszönnek egymásnak az emberek, március idusán idegenként szemlélik egymást. "Ünnepelnek a magyarok", mondja a román. Megint ünnepelnek, szökdösnek megint. Kell nekik Erdély. "Ez a mi ünnepünk, frátye, ilyet ti nem tudtok, bezzeg", süt a magyarról a büszkeség. Holott volna rá mód, mint ahogy hallottam is már ilyen próbálkozásról, megszólítani kit-kit, s nagy tapintattal, érzékenységeket nem sértve ünnepelni. De politikusaink nem kis hányada azt hiszi, hogy a parlamenti harcos póz az ildomos itt is, amikor a kerítés mögül bágye Gyorgye és lele Mária lesi, hogy mit mond György úr a mikrofonnál, és mit szaval Mariska. Persze-persze: a látványos gesztusok nem helyettesíthetik a valódi párbeszédet, a hamis illúziókkal nem könnyű leszámolni, meglátni a másik fél kifeszített zászlaját, netán fejet is hajtani előtte, megérezni, mi bántja a másikat, és törölni a hamis retorikát, szembenézni saját magunkkal, egyáltalán: tenni valamit azért, hogy megismertessük és elfogadtassuk magunkat. Nem tudjuk elképzelni, hogy a mi készülékünkben is lehet némi hiba.

"Ha az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság művét és emlékművét — ha másért nem, megalkotói származása miatt — az európaiság megkísértésének, akár megvalósulásának tekintenénk is szebb álmainkban: a környező szenvedő ellenfelek egyértelműen nemzetinek nyilvánítják, és akként is igyekeznek rombolni. Önmaguk védelmében vagy legalább utólagos, visszavetített szándékuk, hősi állapotuk szerint. Mi sem teszünk egyebet, csak az ellenkezőjét. Mi is rátelepszünk a gondolatainkkal, a szándékainkkal, az elveinkkel. (...) Ünnepkor kiderül, hogy a felejtés épp oly fontos lenne, mint az emlékezés. Hiszen nem emlegetjük az 'alkalomból', csak ami alkalmas nekünk. Sebaj, mondanám hétköznaponként. A történelem egésze és minden részlete, bármely múzeumi-raktári számmal jelöljék is, élet volt egykor, kuszasága csak utóbb mutatja ki fő — és válogatott — vonalait. Az előre, azaz a felénk mutatókat. Mintha mi lennénk a végeredmény, a történelmi egyenlet megoldása. Miközben tehát történelmi eseményt ünneplünk, őszintén történelmietlenek, sőt történelem-ellenesek vagyunk." (Csiki László)

Politikai ünnep Március 15? Miféle politika ünnepe? A magyarságnak miféle ünnepe, miféle a magyarságunk, melyről ilyenkor szövegelünk? Mennyi a póz és az álszenteskedés ezeken a nagynak deklarált "mítingeken"? Nem vesszük-e észre, hogy legszebb érzéseinket is szétrágta már a politika?

"A politika mindenbe beleeszi magát, az élet minden területét termeszmód átrágja. Mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva neki, mert ő, a politika, dönt rólunk. És ennek az ember a leggyakrabban nincs is tudatában. (...) Multikulturális világban élünk. Ezt az elektronikus tömegtájékoztatás nap mint nap tudatosítja bennünk. Mit tegyünk? Legyünk nyitottak, megértőek, kitárulkozók. gyanakvók, elutasítók, gyűlölködők? A jövőnk, az emberiség jövője múlhat azon, milyenek vagyunk." (Ryszard Kapuscinski)

Véres napokról aztán végképp ne álmodjunk, barátaim. Vérmes reményeket se fűzzünk e térség szellemiségének átalakulását illetően. A legoptimistább magatartás éppen a cselekvően tudatosító volna, amely egyszer s mindenkorra tisztázta magyarjainkban, hogy bizony csak alázattal ünnepelhetünk. Ami nekünk szent, ne profanizáljuk harsogó kivagyisággal, hamis pátosszal, üres szólamokkal. Ami szent előttünk, azt póztalan méltósággal hordozzuk, mint az első tavaszi virágot, szemérmes örömmel; szeressük, mint az ibolya illatát.

A szabadságnak több neve is van. Az egyik éppen a szeretet. Ne feledjük: minden megmozdulás, a legvéresebb lázadás, a legtöbb áldozatot követelő forradalom is tulajdonképpen egyetlen cél érdekében zajlott. Az emberi boldogságért, a boldogulásért ezen a Földön.

Március nekem minden ember boldogságát jelenti. A szabadság húsvétját és pünkösdjét, a lélek virágvasárnapját, a megértést, a megbocsátást, és bizony — a felejtést is.

Közös dolgainkat másképpen nem rendezhetjük.

(Alapszöveg: Népújság, 1998.március 14., szombat)