Mondhatom, hogy a hurcolkodás mindenképpen nagyon jól sikerült, hisz szép napsütéses tavaszi napot fogtunk ki, és alig két szekérnnyi kis vagyonunkat, hamar az új bérlakásunkhoz szállította, édesapám földije.  A két szekrényt volt nehezebb a helyükre vinni, a többi bútordarabbal hamar elbántunk. Mondhatom, hogy egy hétvégi nap folyamán teljesen birtokunkba vettük az új lakhelyünket. Senki se unatkozott, mindenki tett-vett, egymásnak segítettünk, és nagyon vágytunk arra a pillanatra, amikor minden úgymond a helyére kerül.

          A vacsorát már az új konyhába fogyasztottuk el. Alig vártam, hogy bekerüljek a szobámba és bebújhassak a vaságyamba megvetett tulu párna és pihepaplan társaságába. A derekaj nem volt valami barátságos, mert tengeri fűvel kitömött matracok voltak, és igen csak keményeknek bizonyultak. A napi izgalmak, meg a sok lótás-futás igen csak kifárasztott, nemsokára már a kását fújtam.

         Reggel nem kellett menjek óvodába, így szüleim hagyták, hogy magamtól ébredjek fel, ami igen csak későre sikeredett, a reggeli tízórás egybe folyt. Az udvaron nem volt gyerek, csak a háziak meg egy idősebb fogadott fiuk élt, aki már rég meg kellett volna, nősüljön, de valahogy nem sikeredett még. Kimentem az udvarra, felfedezőútra. Szomorúan tapasztaltam, hogy a macskaköves udvar igen csak kicsinek bizonyult, és több mint felét a Sajó kutya uralta, amelyik ugyan láncra volt kötve de a lánca egy földön kifeszítette vastagabb dróton, engedte futni, az egyik kert végétől szinte a bejáratig, ijesztgetve ugatásával, fogainak vicsorításával az idegen belépőket. A pottyantós WC az a kert hátsó végébe volt, a háziaknak kulcsra zárva, a másik szabadon nekünk meg a háziak vendégeinek.  Újdonságnak számított a mély kút, meg az istálló, ahol a Virág tehén, kéredzett békésen. Szelíd egy jószág volt, majd miután meg tanultam fejni, többször én fejtem meg, amiért kaptam egy csupor habos tejet.

      Az új pajtásoknak híre hamva se volt, amit édesapám beígért az egyik elszomorodott pillanatomba. A körtefa kihajló ágára erősített hinta is nagyon hiányzott, a maga négyszögű láncával, amiért naponta versengtünk, hisz aki hamarabb oda ért az addig hintázhatott, amíg megunta, majd ő szabta meg kegyesen, hogy helyét ki veheti át a hinta körül tolongó gyerek- hadból. Rendszerint az ült a hintára, aki a legtöbbet taszította a hintázót.

            Veteményesnek se, híre se hamva, csak egy szomorú öreg akácfa susogta sok életévét, amikor a szél megfújta koronáját, és mindég hullott száraz levél, amit majd naponta kellett seperjek a tornácról, meg a bejáratunk elöl.

               Természetesen a fásszíneket, a fészert, a tyúk pajta mögötti, na meg az istálló feletti részt, meg a szín padlását is felfedeztem, birtokba vettem. Mindezen létesítmények majdani gyerekkori életembe fontos szerepet fognak betölteni, sok kaland, pikáns látvány, élmény színhelyévé válnak, és koromnál fogva csak sejtéseim voltak az eseményekről, amit majd szerivel le fogok írni.

              A három szomszédtól magas kerítés választott el, ami ugyan nekem nem volt akadály, hogy kalandjaim során e kerítések túloldalára ne jutottam volna el, legtöbbször a kaszárnya udvarára, meg a Trajan féle kertbe.

              Kaptunk egy fásszínt is, ahová sebtébe a szekérderéknyi fát lehánytuk, mert a szekeres nagyon sietett. Most itt a fásszínbe kötöttem ki, és nekifogtam elrakni az aprófát, a nagyobbat meg elhasítottam, amelyik nem volt bogos. A tűzgyújtót az külön egy ládába szépen sorba raktam. E munka nem volt újdonság nekem, mert már második éve úgy otthon, mint a kantin konyhájára, ahol édesapám volt a mindenes, végeztem ezt a munkát. Az idő nagyon gyorsan telt el, de amire édesanyám hívó szavát meghallottam, a fa mind sorba fel volt rakva, egy láda tűzgyújtó össze gyűjtve és a fásszín földje felseperve. Édesanyám nem állta meg, hogy meg ne nézze, mivel is töltöttem el a délutánt.

   - Hát fiam erre a munkára apád bízott meg? Kérdezte édesanyám csodálkozva.

   - Nem, csak magamtól tettem, de nem jó valami? Kérdeztem vissza.

    - Dehogy nem, minden rendbe van csak a fejszével nem kellett volna bánnod, mert én téged fiacskám nagyon féltelek, nehogy valami bajod essék. Na gyere, moss kezet, apád is minden pillanatba itthon kell legye, és vacsorázhatunk.

      Az asztal megterítésében én is segédkeztem, közbe megjött édesapám. Valamiért nagyon jó kedve volt, aminek okát hamarosan én is megtudhattam. Asztalhoz ültünk és édesanyám mindjárt előállt a délutáni tevékenységemmel. Édesapám szótlanul végig hallgatta, édesanyám beszédét, közbe többször is rám pillantott, majd ő vette át a szót.

    - Tudod fiam, édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy születésnapodra, ami holnap lesz, kapsz egy rollert, hisz nagyon sokat segítették a költözködésbe, szófogadó voltál, és lám még ma is bizonyítottál.  A háromkerekű tricikliből már rég kinőttél, és most, hogy barátaidtól, játszópajtásaidtól meg kellett váljál, legalább a szabadidőd egy részét rollerezéssel fogod tudni tölteni.

      Amire édesapám befejezte mondanivalóját, én már a nyakába csüngtem, szorítottam és a puszikkal nem fukarkodtam, majd édesanyámhoz léptem és ő is részese lett örömömnek, köszönetemnek, közbe feltettem a kérdést:

- Mikor kapom meg a rollert?

- Ma délután ezt intéztem el, holnap bejössz a raktárba és kiválasztod azt, amelyiket akarod, amelyik a legjobban tetszik neked.

- Látod Jenő, milyen jó fiunk van, szó nélkül már a házkörül is segít, ami nekünk igen csak nagy szó, mert én a fájós lábammal nem tudtam volna a fát elrakni, és te a munkád mellet kitudja mikor értél, volna rá. Gondolyuk, hogy most már ezután sokat fogsz majd segíteni nekünk. Itt van öt lei 10 bani és menj a köpködőbe (ez egy italkimérő, fennálló volt a közelbe) és hozz nekünk 3 csomag Marosesti cigarettát. Mentem, persze, hogy mentem, hisz ma teljesedett régi vágyam, hogy nekem is rollerem lehessen.

   Milyen jók is ezek, a születésnapok!

Kézdivásárhely

2014 V. 16                                                                                                       Beke Ernő