Közel hatvan éve járja atyánkfia a magyarság szállásterületeit Vereckétől Újvidékig, Székelyudvarhelytől Selmecig. Gyermekkorában még szüleivel ment rokonlátogatni, a szünidőket meg mindig a túloldali Szatmárban töltötte,  nagyszülőknél. A terebélyes családban több tanító volt, kik nebulóikkal nyaranta világot látni mentek, atyánkfiát is beterelve a kis nyájba, hadd ismerje meg a Tündérkert történelmi-irodalmi emlékeit, természeti csodáit. Utóbb csodálkozott csak el bátorságukon, hogy őt, akkor még útlevél nélküli emberkét, magukkal merték vinni. Kamaszkorára már komoly tájékozottsággal bírt. Később aztán, hol autóstoppal, hol meg motorkerékpárral járt-kelt arrafelé. Öntudatos partiumi atyafiak, szálfaszékelyek között forgott, akik büszkék voltak magyarságukra. Otthon és munkahelyen anyanyelvükön beszéltek, minden tiltás ellenére, még a néptanácsnál is magyarul szóltak a kiflin túlról (Ó-Romániából) érkezett tisztviselőhöz. Hadd szokja a gyűrődést – mondták.

A vegyesházassággal kezdődött minden baj! Amit a felülről vezényelt románosítással nem tudtak elérni, azt elérték a sok-sok színes násszal. A frigy „természetesen” mindig ortodox esküvőn köttetik, ebből jottányit sem engedett az államegyház, a jó magyar pápisták meg kálomisták aztán már csak nézhetik tágra nyílt szemmel, csemetéjük hogy hányja magára a keresztet s csókolgatja a szentképeket.

Az utóbbi évtizedekben, amikor már atyánkfia is szabadabban utazhat, szomorúan tapasztalja, hogy egyre több kompromisszumot kötnek a mieink, egyre többször hátrálnak meg, s adják fel magyarságukat, hagyják veszni az anyanyelvet. Nem szívesen megy már rokonlátogatóba sem, mert a családba került menyecskéhez-vőhöz (noha érti a magyart, de ki nem nyitná rá a száját!) mindenki csak románul, szlovákul vagy szerbül szól. Apónak meg az idősebb nénéknek azért még lefordítják, hogy miről is beszélgettek. Nagyobb eseményeken, keresztelőn, ballagáskor, esküvőn vagy temetésen ma már - néhány más ajkú kedvéért - illik a többségi nyelvet is használni, s a lelkész „természetesen” úgy is elmondja az imát. Atyánkfia a fordítottját még soha, sehol nem tapasztalta, ortodox pópa szájából még egyszer sem hallotta édes anyanyelvén megismételni a miatyánkot - magyar többségű egybegyűltek előtt sem.

Minél több kompromisszumot kötünk, annál több hátrányt szenvedünk el – summázza keserűen sokat tapasztalt erdélyi barátja. Azt már atyánkfia teszi hozzá, hogy az oly nagyon szorgalmazott ökumenizmus (ugye, milyen szép, kegyes szó?), mely a közös pontokat, az alapvető hitnézeti egyenlőségeket hangsúlyozza, s az együttműködést, a közösségvállalást keresi, a gyakorlatban mindenhol csorbát szenved. Az egyenlőnek tételezett felekezetek között határainkon túl mindenütt vannak egyenlőbbek és kevésbé azok – a magyar felekezetek ez utóbbiak közé soroltatnak. De ugyanez jellemző a hétköznapok gyakorlatára is. Ma már fel sem tűnik, hogy a zömében magyarok lakta települések hivatalaiban, üzleteiben, kocsmáiban rendszerint az állam nyelvén szólítják meg a betérőt, s az már üdítő kivételnek számít, ha a ’poftiti’ mellett elhangzik a ’tessék’ is. S már a tömbben élő székelység hozzáállása sem egyértelmű…

Nagy rokonszenvvel figyeli atyánkfia azon elszánt pedagógusok erőfeszítéseit, akik beiskolázáskor minden kis magyar lélekért harcot vívnak, s szurkol azoknak a „szabadcsapatoknak” vagy magányos harcosoknak is, akik kétnyelvű feliratokért, helységnévtáblákért küzdenek a Délvidéken, Erdélyben vagy a Felvidéken.  Mindez ma már édeskevés!

Atyánkfiának sajnos, nincs bizodalma a politikusokban, kiknek eddig emberöltőnyi idejük volt tenni valami érdemlegeset nemzettársaikért. De bízik a jóravaló, s nemcsak tanító, de példamutatással nevelni is tudó pedagógusokban, lelkészekben. Az utóbbiakban különösen, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt – akár a meghurcoltatást is vállalva – sokan bizonyították elhivatottságukat, s voltak templomaik a magyar lélek ápolásának szinte egyedüli színterei. Ma, amikor nincs hagyományos politikai gúzsba kötöttség, sokkal bátrabb, harcosabb kiállást várnak tőlük híveik. Azt is reméli atyánkfia, hogy a jövőben egyre több magyar kulturális egyesület, ifjúsági szervezet, cserkészcsapat fog alakulni a Kárpáthazában. Legfőképpen pedig azt reméli, hogy a magyar családok végre ismét erős, öntudatos és tevőleges sejtjeivé lesznek a nemzetnek.

Ha a kedvezőtlen folyamatokat már nem is tudjuk megfordítani, de megállítani még meglehet. Csak egyet nem szabad: belenyugodni és feltartott kézzel fogadni a nekünk szánt jövőt.

(Írásom - némileg rövidített változata - a Magyar Hírlap 2015. május 23-i számában jelent meg.)