A többi csak ráadás

          Még sajog a lábam az izomláztól. Még remeg a térdem, a bokám, még álmaimban is hegyeken mászkálok. Fent, kétezer fölött nem ura az ember a természetnek. Persze lent sem. De kétezer fölött az időjárással kapcsolatos  előrejelzések, jelentések is mind csődöt mondanak. Lehetsz bármilyen jólértesült, ott viccel meg téged az idő, ahol csak akar. Hideg széltől helyi záporig, ködfátyoltól jégesőig bármi lehetséges. A hegyen percről percre változik az idő. Felhő botlik a hegycsúcsba, áramlatok ütköznek a sziklának, ködök szállnak alá, te csak mész a jól kitaposott turistaösvényen és reménykedsz: hátha mire felérsz kitisztul. 

          Van egy képed a hegyről, van egy elképzelésed a látványról, kiszámítod a menetidőt, de az is lehet, hogy ráhagyod a Gondviselésre, majd kiderül, miben lesz részed. Öltözhetsz bárhogy, utánaolvashatsz földrajzi ismertetőkben, kérdezheted a tapasztalt hegymászókat, kutathatod a kalauzokat, semmi esélyed, hogy biztosra menj. Inkább belevágsz. Kilépsz a komfortzónából és taposod a kilométereket órákon át. Ám semmi biztosíték arra, hogy a hegy megadja magát neked. Te meg mész konokul, viszed a hátizsákod, kapaszkodsz a botodba és taposol. Néha meg-megszusszansz, szétnézel, sóhajtasz, de már nem is a fáradságtól, hanem attól ami ott vár rád. Egyre följebb merészkedsz, egyre jobban kitárul előtted a világ, egyre zsugorodik alattad a láthatár, te is mintha elvesznél, akkorácska lettél. „Képbe” kerültél. A hegy birtokba vett. Megszeppensz, megindultan, elfogódottan, meghatódva hunyorítasz: Istenem, milyen kis porszem az ember, s te Uram, mily csodálatos vagy!

          Aztán egyszercsak feltárul a látvány. Leírhatatlan a döbbenet: mennyire szokatlan arányokban tárul eléd a szélesség és hosszúság, a magasság és mélység. Pedig csak mindössze kétezerötszáz méterre értél fel a  tenger szintjétől. Mégis megrendülsz és beleborzongasz, szinte szédülsz a magaslatokban, s földbe gyökerezik a lábad. Elképesztő az a tömény extázis, amely átjár. Valóságos delírium. Elfog a csodálat, lenyűgöz a hatás, amellyel porszemnyi emberként szembesülsz, mindez bizony néma áhítattá nemesül benned.

          Ha elég kitartó voltál, ha nem csüggedtél el a sűrű ködben, a sziklás meredélyek bokaficamító, inat erőltető feladványától, ha még egy cseppnyi erőt kipréseltél az utoló száz méteren, ha bukdácsolva, tántorogva rogysz is le a sziklacsúcs kövére, akkor is azt érzed: köszönöm Uram! Most már értem: ezért kellett elindulnom! Itt derült ki, miért hajszoltál ide... Mit sem ér az ár, amit lábaimmal, elszántságommal „fizettem” ahhoz az élményhez képest, melyet itt nyújtottál. Nem vezeklő turistaként, nem az adrenalinszintem karbantartásáért vállaltam az utat, egyszerűen csak éreztem a hívást. A belső kényszert.

          Utam lelki edzéssé, zarándoklattá vált, és ide felérve megmutattad a Tábor-hegyét. Jó nekem Veled lenni, Uram. A természet fenséges, megrendítő, megrészegítő, elkápráztató erejében is. Érted nem számít semmi áldozat, hisz a csúcson még közelebb vagy hozzám.

           A többi csak ráadás.

Péter páter