Fiatal voltam és csiha.

Nem gondoltam a nehézségekkel, csak nekivágtam, ha valami rámjött. Így volt azon a nyáron is, amikor kerékpárral indultam Váradról, hogy kincses Kolozsváron keresztül átkarikázzak Vásárhelyre. Háromszáz kilométer. Mi az nekem! Különben azért is volt égetően sürgős az utazás, mert ott várt a kedves. Pénzem meg, mint csóró diáknak, egy fitying se.

Felpattantam a pléhszamárnak nevezett strapagépre és irány a pacsirta.

Indulás előtt édesanyám feltarisznyázott illő módon. Házikenyér, tenyérnyi szalonna, fél rőf kolbász, kulacs boros tea.

Pénzt is dugott a zsebembe. „Nehogy oldalba pisiljen a kutya!” jegyezte meg.

Régi, de erős kerékpárom volt. Semmi fölösleges dolog nem növelte a súlyát. Se sárhányó, se lámpa, se csomagtartó, se macskaszem, se csengő. Ezektől csak nehezebb lesz, de hasznát nem veszem. A holmim a hátizsákban van, éjszaka nem kerekezek, betonúton haladok, sár nincs, és így tovább.

Persze ezt csak én gondoltam így, mert a rendőr a negyedik faluból másképp vélekedett.

- Hova, hova? – érdeklődött tettetett barátságos hangon.

- Vásárhelyre.

- Fugyi-Vásárhelyre?

- Nem, Marosvásárhelyre.

- Nem viccelünk! – szigorodott – Hol van a lámpa? Hát a macskaszem? Kézifék?

- Nincs.

- Így nem lehet közlekedni. Kérem az iratait.

Odaadtam.

- Pénzbírságot szabok ki.

- Nincs nekem pénzem, csóró diák vagyok.

- Akkor jegyzőkönyvet veszünk fel – szólott fejedelmi többesben, és mélabúsan nekifogott kitölteni a nyomtatványt.

Nagyokat sóhajtott közben, megküzdve minden betűvel. Láttam a nevemmel is bajban van, meg az utcánk nevével is.

- A csodába! – fakadt ki – Hogy hívhatnak valakit s…zabolc…s-nak, és még ráadásúl az utca neve is leírhatatlan, hogy azt mondja s..zig…ligeti. Na!

- Írja itt alá! – végzett valahogy a jegyzőkönyv írásával.

Aláírtam, papírjaimat visszakaptam, s indultam tovább. Ha már van jegyzőkönyv, jó a bicaj, úgy ahogy van lámpa és egyebek nélkül is. Csak később tudtam meg, hogy édesanyámnak, mint törvényes eltartómnak rótták ki a büntetést, bírósági tárgyalás keretében(!)

Tekertem boldogan, ameddig amíg a hegyekhez nem érkeztem. Itt már bizony sokszor lekényszerültem a nyeregből. Lefelé könnyebb volt persze!

Csúcsánál még elég jól bírtam, s meg is néztem az „Ady kastélyt”. Most Goga emlékháznak nevezik, de én hátra mentem a cselédházba, hát ott voltak az Ady-relikviák. Szegényes gyűjtemény. Inkább helyrajzi. De így is meghatódtam.

Az utcán a gyerekek, turistának néztek (vagy az is voltam?), és képeslapot kínáltak megvételre, kántáló hangjukon:

- Csucsajkirájhágoj kééépes lopok! – valahogy így hangzott.

Vettem egyet. Ma is megvan.

Dél körül érkeztem Bánfihunyadra. Ott ebédeltem a parkban, s a padon szunyáltam egy félórát. Utána újult erővel vágtam neki a következő kapaszkodónak, a körösfői vízválasztónak. A Gyerőnek.

A Sebes Körös egy gránit kövekkel kirakott forrásból ered, majdnem a hegytetőn.  Kellően megcsodáltam, megtöltöttem friss vízzel a kulacsomat és feltoltam a kerékpáromat a tetőig. Innen vígan gurultam lefelé. Egész Kiskapusig, Kalotaszeg egyik gyöngyszeméig. A gyönyörű kézimunkák az út két oldalán kellették magukat. De én most nem álltam meg, estére túl akartam lenni kincses Kolozsváron.

Így is történt. Az este már a Felek nevű faluban ért. A falu szélén egy háznál megálltam. Gondoltam, éjszakai szállást hátha adnak.

Adtak.

Szívélyesen beinvitáltak, miután mondtam, hogy még messze kellene mennem, és nincs hol megaludnom reggelig.

A helyiség, ahol tartózkodtak egy nagy hodály volt. A sarokban, a főzőkályhában pattogott a tűz. Tej főtt a tetején egy hatalmas fazékba. Gondoltam én.

Kiderült, hogy túrót készítenek, és csak melegítik a beoltott tejet. Különös savanykás szaga volt az anyagnak, amit rövidesen bele is öntöttek a szitába. Ez tulajdonképpen egy ritka szövésű vászon volt, amit rátettek egy vederre. A vederbe csorgott a savó, s vászonban maradt a túró. Összekötötték a sarkait és felakasztották, csöpögjön reggelig. A gerendára akasztva ott lógtak az előző napokon készítettek is. Érlelődtek.

A fal mellett körben voltak a fekvőhelyek. De bent voltak a kecskék, tyúkok, kacsák is. Senkit nem zavart a jelenlétük - engem kivéve.

Vacsorával kínáltak, és én is előszedtem a hátizsákomból a kenyeret, szalonnát, kolbászt. Már ami belőle megmaradt. Mohó szemekkel bámulták az elemózsiámat. Kínáltam, hogy vegyenek belőle. Pillanatok alatt eltüntették. Igaz nem hat ember adagja volt!

- Ilyen finomat rég nem ettem – mondta a gazda.

- Mi volt ez, amit adtál nekünk? - kérdezte a legnagyobbik gyermek.

Magyaráztam, ahogy tudtam, de alig értették, hogy miképpen készült.

Ők is megkínáltak azzal, amijük volt: puliszkával, kecsketejjel, friss juhtúróval. Bizony ízlett nekem is.

Köszöntem a vacsorát, s leheveredtem a kijelölt priccsre. Birkabőrt terítettek alám, legyen kényelmes. Az volt, csak kicsi furcsa volt az „illata”.

Reggel korán indultam tovább. De hiába keltem hajnali ötkor, vendéglátóim már mind talpon voltak, és végezték dolgokat a házkörül. A háziasszony kitárta az ajtót, kiseperte a hodályt az emberek, s állatok után. Látva, hogy én is ébredek, tojásrántottával és most kevert puliszkával kedveskedett.

Megköszöntem a szíves vendéglátást, amit ingyen, csak úgy emberségből kaptam.

A gazda pedig a kapuból még utánam, kiáltotta:

- Az Úr áldja meg az utadat, gyermekem!

- Áldja meg magukat is! – válaszoltam, s nyeregbe szálltam folytatni az utamat

Ez egyszerű emberek embersége segít csillapítani lelkem háborgását, ha a gonoszság hullámai fenyegetnek…