Ne szimulálj! 

Próbálom élvezni a meccset. Agyam, szívem csak úgy issza a szemet gyönyörködtető passzokat, beíveléseket, a váratlan ellentámadásokat, a szebbnél szebb kombinációkat és labdakezeléseket, bele sem merek gondolni, hogy bizony a 114 km/h-val száguldó pontrúgásokat egyáltalán hogy lehet kivédeni. Megértük azt is, hogy van már Suarez-harapás, negyedik cserejátékos, videóbíró, s azt is, hogy a brazilok annyira katolikusok, hogy egymás érzékenységére való tekintettel már nem is szabad keresztet vetniük.

De azért van egy „primadonnájuk” Z-generációs frizurával, tetkókkal, akinek elbűvölő játéka eltörpül a mellett, hogy ő a nebántsvirág, hogy ő mindent megengedhet magának. Rájátszik arra, hogy a nimbusza már az egeket súrolja. Van benne lópor rendesen. Azt hiszi, bolondját járatja az ellenféllel, a bíróval, holott csak saját magát teszi nevetségessé. Úgy tud a pályán szenvelegni, olyan gyönyörűen fetreng percekig, az ember azt hinné, már rég a sürgősségen kellene lennie, hogy életet leheljenek belé. Még messze a döntő, de már ellenszenvessé vált. Bizony, Neymarról van szó, nem másról. Akinek pólóján még nem olyan rég „100 % Jézus”-felirat virított. Ki is akadt rá a mexikói edző, de még a fiatal dán kapus édesapja, Peter Smeichel is rendesen. Egyenesen a FIFÁ-nak üzenték: elég már a bohóckodásból!

Azokért a gyermekekért is húzták meg a vészharangot, akik ott vannak a lelátókon, vagy a tévé előtt izgulnak, mert életük ideálja, példaképük ez a csodaszámba menő labdazsonglőr, mert rádöbbenhetnek, talán túl idejekorán, hogy a király meztelen... Hogy a  nagy sztárság és zsenialitás mellett, vagy inkább mögött mennyi pénz, mi több: hátsó szándék, színészi mutatvány rejtőzik. Igaz, hogy a pályán nem kereshetünk erkölcsöt, no de mégis. Meddig lehet elmenni az alakoskodásban? Amikor bolhából elefántot csinálunk, amikor valójában nem az van a való életben, amit a tévén keresztül látsz. Akkor már gyermekeink is egy világméretű átverés áldozatai. Eszembe jut a gyermekkoromban, orosz órán tanult mese a képeskönyvből, melyben egy róka, mikor észrevette, hogy egy halász jön arrafelé, szánjában tele halakkal, döglöttnek tettette magát, a bácsi feldobta a halak közé, aztán a róka szép csendesen kidobálta a halakat és lelépett. Mire a paraszt visszanézett, a szán üres volt: se róka, se hal...

A színlelés, a szimulálás  ősi emberi képesség. Talán a vadászattal függ össze, talán a túlésléssel, talán a szabad, rosszra hajló akarattal – talán mindegyikkel –, tény, hogy bennünk van. S ha átveszi a kezdeményezést, személyiségünket annyire szétroncsolja, hogy csak. Igaz, hogy léteznek tudományos kísérletek, ahol valós helyzeteket szimulálva méréseket végeznek, következtetéseket vonnak le, hogy tanuljunk belőlük, megelőzzük a nagyobb bajt, elkerüljük a veszélyt, felkészüljünk a még rosszabra, tapasztalatokat gyűjtsünk a túléléshez, de itt az erkölcsi alapállásról van szó. Egyházi törvénykönyvünkben is ezért szerepel házassági akadályként. Az utóbbi évtizedekben gyártottak már marihuána hatásait szimuláló szemüveget, modelleztek már számítógépes csillagok háborúját, szimuláltak már élethűre sikeredett bankrablást, terrortámadást, repülőszerencsétlenséget, atomrobbantást, meteor-becsapódást, javarészt természettudományos alapon, és hát a kísérletezés újabb és újabb fázisaiból tanulhatunk. De amikor  az ember, mint erkölcsi lény, szabad akarattal megteheti és meg is teszi a rosszat, rájátszva a többség általános értékítéletére, kihasználva a bizalmat, akkor azzal nem elősegíti, hanem hátráltatja a közösség javát. Akkor visszaél helyzetével, hisz csak mímel, utánoz, imitál. Nem önmagát adja, hanem egy hazug képet és ezzel megtéveszt másokat is. Úgy tesz mintha eredendően jót tenne, közben mégiscsak csal. Az igazságot hazugsággal leplezi. Vagy  fordítva még durvább: a hazugságot igazságnak állítja be... A képmutatóknak pedig sokszor szemébe mondta Jézus: olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, belül tele vagytok rothadással...

Ha elharapódzik a sunyiság, ha mindig csak megúszni akartunk, ha  a dolgoknak folyton csak a könnyebbik oldalát keressük, és kibújunk a felelősség alól, ha csak az a fontos, hogy sajnáltassuk magunkat, vagy előnyt kovácsoljunk abból, hogy a másik jóhiszeműségét kihasználtuk, sőt azzal visszaéltünk, akkor hol van a lelkiismeret? El lehet ugyan altatni, ki lehet magyarázni, de benn, mélyen tudom, hogy ez hazugság volt. Istent azonban nem lehet átverni sem önsajnálattal, sem látszólagos jócselekedetekkel. Ő átlát rajtunk. S azt szeretné, ha mi is áttetszőek lennénk. Hogy a gondolat-szó-tett passzoljon egymáshoz. Akkor sírjak, ha valóban indokolt, akkor örüljek, amikor tényleg okom van rá. Ne trükközzek, csak azért, hogy  a látszatot fenntartsam, hiszen  a tükör úgysem hazudik. Istennek akarjak tetszeni, ne az embereknek...

A brazil focista esete pont azt példázza, hogy a bizalommal, az egyértelmű szeretettel, a segítségnyjtással, a jóhiszeműséggel való visszaélés társadalmi méretű sebeket ejthet. Emiatt inog meg a tekintélytisztelet. Emiatt válik mindenki gyanakvóvá, emiatt nem tudunk nyugodt szívvel örülni sem a magunk, sem mások sikerének. Mert ha felkorbácsoljuk a bennünk lappangó rosszindulatot, hátsó szándékot, becsvágyat, akkor nemcsak a ’fair play’, a tiszta játék értelme kérdőjeleződik meg, hanem egymással való kommunikációnk is hazug, becstelen lesz. Csoda-e, hogy politikai, gazdasági téren mily gyakran keressük a mögöttes összeesküvés-elméleteket?

A sátán a hazugság atyja. Állandóan bővíti a hazugság, az álszenteskedés, a mímelés, a megjátszás repertoárját. Ránk terelődik a figyelem, még a videóbíró is elhiszi, hogy tényleg megrúgtak, tényleg nagyon fáj. Aztán röhög a markába, hogya másik így kapott egy sárgát... Az ilyen áron szerzett dicsőség hamar megkeseredik. És az utókor nem a szép játékra fog emlékezni, hanem arra, micsoda színészi teljesítményt nyújtott ez a sportember, majdnem kigurult a pályáról.

Neymar és a hozzá hasonló focisták művi vonaglásai erkölcsi  érzékünket is tesztelik. Hiszen az ilyen látszat szenvelgések legalább annyit ártanak a szép játéknak, a sport tisztaságának, mint a durvaság, vagy a pénz.

Egyfajta társadalmi lakmuszpapír ez: alázat nélkül szánalmas, nevetséges bohóccá válik még az is, aki úgy érzi, ennyi pénzért már több mindent megengedhet magának.

Pedig kár lenne érte, s a fociért is.

sp