Már napok óta esett, s a sáros utcákon járni is alig lehetett, legfeljebb gólyalábakon. A felnőttek kevésbé, de a gyerekhad annál jobban élvezte a bukdácsolást a furcsa járó eszközön. Lovas ember tűnt fel az úton, s a gyerekek izgatottan siettek elébe, már amennyire sietni engedte őket a gólyaláb. Borbála is kiszaladt a kapu elé, mikor meghallotta a zsivajgást. A lovas éppen feléje tartott.

- Te vagy-é György Borbála? – állt meg az asszony előtt, s az igenlő választ meghallva le is szállt a nyeregből.

- Rossz hírt hoztál? – szegezte neki a kérdést Borbála.

- Azt!

- Kerülj beljebb! Messziről jössz? Elfáradtál, megéheztél? – állt félre az útból, hogy a jövevény bemehessen a kapun – Kösd bé a lovat, aztán gyere a házba!

  A fiatalember nem szólt csak bólintott bozontos üstökével, s úgy tett, ahogy a ház asszonya mondta. Mire belépett a szobába, már terített asztal fogadta, rajta friss kenyér, abált szalonna, füstölt kolbász, s egy kicsi korsóban pálinka, egy nagyobbacskában bor. Csoda, hogy annyi rövid idő alatt, amíg a küldönc a lovát ellátta, az asszony ide teremtette mindezt az asztalra! Nem is kérette magát a küldönc, hanem miután illő módon bemutatkozott, derekasan nekilátott a falatozásnak.

- Szóval az András Márton fia, Márton vagy? – kezdte a beszélgetést Borbála, amint a fiatalember elverte az éhét – Apám testvérbátyjának a fia.

- Az volnék, a portánk ehejt van a dürückölő (ványoló) mellett.

- Tudom jól, hol van!

- Kemény asszony kegyelmed, Borbála néném! – szaladt ki a szó Márton száján.

- Mit beszélsz itt összevissza. Tudod jól, kemény az élet, kemény az ember is!

- Mondom, kemény asszony kegyelmed! Tudja, hogy hírt hoztam, rossz hírt, s egy szóval sem sürget.

- Márton, tudod, azt a mondást, hogy ideje van a hallgatásnak, az evésnek, és ideje van a beszédnek. No, most jött el az ideje a beszédnek. Beszélj, hát!

- György Mihály uram és István öcsém ott maradtak a csatatéren. Selbeg* határában nyugosznak. Kegyes parasztok földelték el őket. (-  Selbeg* - Szeben melletti Sellenberg nevű helyiség)

- Mondd el hogyan történt!

- Tudod, néném, hogy Zsigmond urunk lemondott a fejedelmi címről, és azt átruházta unokabátyjára, Andorás bíboros úrra, aki a lengyeleknél tartózkodott éppen. Hazatért, de nem tette szívesen.

- Mit tudsz te erről?

- Sokat! Andorás úr mellett teljesítettem. Nyargaló vitéz voltam. Hírvivő. Hiába kapta meg a fejedelemséget Zsigmond úrtól, és meg is választották, se őneki, se az uraknak nem tetszett. „Nem kell nekünk papfejedelem!” - mondogatták, és sokan átpártoltak a kocsmáros ivadékhoz*, akit Rudolf támogatott. Mihály vajda kiváltságokat ígért, a király pedig pénzt azoknak, akik a havasalföldi vajdához csatlakoznak. Sokan átmentek, a csíkiak mind. (- kocsmáros ivadék* - Mihály vajda anyja egy görög kocsmáros nő volt, apja pedig állítólag Pătrașcu cel Bun, Havasalföld uralkodója.)

 - A csatát mondd!

- Mihály vajda, a császár biztatására, és a sok elégedetlen székellyel megerősítve ránk jött. Három napon keresztül álltuk az ostromot. Micsoda csata volt! Aki elfáradt lebútt egy árokba, vagy bokor tövébe, s ha kicsit megpihent, folytatta a harcot. A havaselviek szedett-vedett parasztok voltak, rendes fegyvereik sem voltak, s hamar el is futtak. Csak hogy ott voltak a csíkiak. Székely, székely ellen dühösen, mint a megvadított anyamedve. Aztán háromnapi küzdelem után úgy kimerült mindenki, jobbról is balról is, mint aki állónap fát döntött a havason. Egyik se bírt a másikkal, s mind visszahúzódtunk - a vajda Brassó vastag falai mögé, mi pedig az Olt mellé.

- Igyál egy kortyot, mert kiszáradt a torkod! – töltött bort a kupába Borbála.

  A legény nem kérette magát, s jót húzott a kupából, majd megtörölve a száját az ujjasával, folytatta.

- Számba vettük a veszteségeinket. Sokan voltak, köztük Mihály uram, s István öcsém is. Indulni akartam, hogy frissen meghozzam a hírt, de az udvarhelyi kapitány, Székely Mózes uram parancsot adott és lóra kaptunk. A kapitány nagyon dühösen vágtára váltott, s mi utána. Végig az Olt mentén. Előbb nem értettem, mi történt, később mondta Mózes uram, hogy amíg mi a halottainkat, meg sérültjeinket lajstromoztuk Andorás úr néhány vitéz kíséretében Molduvába menekült. Mikor két nap után a Száda-patakához értünk, a kapitány elfogatott három ténfergő fegyverest.

- Elkéstél, uram! – vigyorgott az egyikük – Akit keresel a vadak martaléka!

- Miket beszélsz? – förmedt rá Mózes uram.

- Balázs hadnagy összecsapott a kísérőkkel, s mindet levágta, a papot is. Pedig csak fészéje volt neki es, meg az embereinek es. Gondóta a császár, meg a vajda majd megjutalmazza.

  Márton elhallgatott. Az esemény még most is nyomasztotta, nem tudta folytatni, csak ült, s rázta a fejét, mintha ki akarta volna rázni belőle az emlékeket. Borbála tudta a dolgát, s csurig töltötte a kupát, a küldönc mohón kapott utána, s egy hajtásra leöntötte a torkán.

- Köszönöm, nénémasszony! Most éppen erre volt szükségem. De mondom röviden tovább. Székely Mózes parancsára levágtak minden fegyverrel elfogott embert, s a környéket megtisztították Mihály vajda embereitől. A Balázs nevű hadnagyot és embereit kézre kerítették és velük is ugyan úgy végeztek, mint ők Andorás úrral. Nem mondom, megérdemelték, ezt a Balázs nevezetűt még az emberei is ördögnek szólították, olyan mokány ember volt. Sok csatát láttam, de ezt a bosszú szülte mészárlást, amíg élek nem felejtem el!

  Ezek után már nem volt mit mondani. Márton el is búcsúzott, még máshová is volt hír vinni valója, meg a szülői ház is várta.

  Borbála szemére sokáig nem jött álom, mindegyre a hallottakon gondolkozott, s saját életén. Nem sok öröm jutott neki osztályrészül eddigelé, ezután pedig még annyi sem. Egyedül maradt férfi segítség nélkül a gazdasággal, családdal, árván maradt gyermekeivel, s a kötelességekkel.

- Az a fenyő is ott fenn egyedül áll, hiába tépi a vihar, mégis zöldell – gondolta végül, s ezzel álomba is szenderült.

  Nehéz évek következtek. Az állandó háborúk kimerítettétek a tartalékokat, ráadásul a munkaképes férfiak nagy része, vagy hadakozott valahol, vagy elesett, jobb esetben megsebesült. Borbála mégis rátermetten vezette a gazdaságot, még gyarapította is

 

  Éppen zabaratni készültek, a tíz kaszás, és a marokszedő asszonyok-lányok készen álltak, a lovakat is befogták, s vidám nótaszóval fordultak ki a nagyútra:

„Tegnap jártam zabaratni, ma megyek kötözni.
Elvesztettem a babámat, megyek megkeresni.”

  Kezdték a leányok, a legények válaszoltak rá:

„Már minálunk a barátok facipőben járnak.
Azok élnek jó világot, akik együtt hálnak.
Lám én szegény árva fejem, csak egyedül hálok,
Akármerre tapogatok, csak falat találok.”

 

  Borbála a kapuból nézett utánuk és megelégedve gondolt a várható termésre, a szorgalmas emberekre. Visszafordult a ház felé, mikor három lovas tűnt fel az úton, ahol most kanyarodtak az aratásra igyekvők a hegynek, a zabföldek irányba. Az asszonynak rossz érzése támadt, ami rövidesen be is igazolódott. A lovasok tétovázás nélkül a ház élé érkeztek, és a még nyitott kapun besorjáztak az udvarra. Vezetőjük le se szállva a lóról, már kezdte is a mondókáját.

- A György portán vagyunk-é? – kezdte.

- Ott! – csattant Borbála hangja – S engedélyt kértetetek-é, hogy béjöjjetek?

- A Fejedelem Önagysága nevében vagyunk itt. Nem kell engedélyt kérnünk.

- Beszéljetek!

- A fejedelem Őnagysága üzeni, hogy mivel a György porta férfiember nélkül maradt, te vagy György Borbála ennek a családnak és gazdaságnak kötelezettséggel és jogokkal bíró vezetője a fiúsítás szokásjoga szerént. Ebben az értelemben köteles vagy egy lovas katonát egy gyalog csatlóssal és egy szolgával egyetemben kiállítani. Gondoskodsz megfelelő fegyverzetről, ruházatról és tíznapi élelemről.

- Most, amikor öl meg a munka a gazdaságban, amikor itt van zabaratás, a juhnyírás…

- Állj, állj! Tudjuk mi a dolgotok, s azt is, hogy mindig siránkoztok! Öt nap alatt legyetek kész, ha nem akarod, hogy a vagyonodat elvegye a fejedelmi fiskus! Öt nap múlva itt vagyok, s a faluból a többivel együtt indulunk Zsigmond úr táborába. Végeztem! Még sok portát kell ma felkeresnem.

  Ezzel kiugrattak az udvarról, s elporoztak az úton. Borbála meg ott maradt megkövülten. Aztán megrázta magát, s indult összeszedni a szükségeseket…

 

  Alig telt el néhány hét, talán két fertály hónap, s elkezdődtek a súlyosabb csatározások. Változó sikerrel. A falu közelében is jelentek meg fegyveresek, de mind ismeretlenek. Nem lehetett tudni kihez tartoztak, ha egyáltalán tartoztak valahova, vagy csak saját szakállukra csatangoltak, s oda húzódtak, ahol nagyobb zsákmányt reméltek. Lehettek akár rablóbandák is. Ha ilyeneket észleltek, bezárták a kapukat, s eleresztették a komondorokat. Néha menekülők érkeztek, meg sebesültek. Ezeket, bár bizalmatlanul, de befogadták, s ahogy tudták – emberségből – segítették.

- Meneküljetek! – hallatszott a kiáltás és rohanó emberek futottak végig a falu hosszú utcáján.

  A harangot is félreverték. Az emberek gerendákkal torlaszolták el a kapukat. Az asszonyokat, gyerekeket, és a lábasjószágot a hátsó kapun át az erdőbe menekítették.

- Gyerünk, gyerünk! – noszogatta Borbála is az embereit.

  Mire a fegyveresek berobogtak egyetlen ember sem maradt a házakban, csak néhány ijedt tyúk szaladgált az udvarokon. Egy kisebb csapat volt, de nem állt meg, hanem robogott tovább. A falusiak, s köztük Borbála is a hegyoldalról, a fák közül nézték.

- Ezeket üldözik! – jegyezte meg egy vénember.

- Honnan tudja apó? – kérdezte az asszony.

- Még tyúkot sem akartak lopni, úgy siettek tova – válaszolt az öreg.

  Igaza is lett, mert kisvártatva egy másik fegyveres csoport érkezett. Ezek is tovább vágtattak. Látszott, az előbbieket üldözik. Rövidesen harci zaj hallatszott – ordítások, parancsszavak, jajgatás, lovak nyerítése, fegyvercsattogás. A falu emberei izgatottan várták búvóhelyükön a harc kimenetelét. Bár tudták, akármelyik csapat győz, visszajönnek összeszedni, rabolni, amit érnek. Eddig mindig így történt. Most is a harc csitultjával egy csoport lovas visszajött a faluba.

- Menj le, Sebők! – szolt Borbála – Nyisd ki a kaput, s engedd be őket. Sebesültet hoznak.

- Igyekszem! – kiáltott vissza futtában a legényke.

  Három lovas sorjázott be a kapun az udvarra. Egyikük bizony nagyon rossz állapotban. Alig ült a lovon, s a másik kettő támogatta óvatosan két oldalról. Le is csúszott, ahogy megálltak. Lefektették a földre Sebők segítségével. Közben Borbála is leereszkedett a hegyről két másik asszony kíséretében.

- Kik vagytok? – fordult a lovasokhoz.

- Orosz Péter kapitány úr csapatához tartozunk.

- Vigyétek be az első házba, te meg Sebők menj szaporán, kerítsd elő Máriskó nénét, jöjjön, mert súlyos sebesült van a házban.

  Kisvártatva meg is érkezett Máriskó – sovány, töpörödött, feketeruhás asszony. Serény mozdulatai elárulták, hogy sokkal fiatalabb, mint ahogy kinézete és híre szerint kellene lennie.

Belépve a szobába, ahová a sebesültet lefektették, már kiabálni is kezdett sipítozó magas hangon.

- Vetkőztessétek le már, szájtátik! Mit akartok a köpenyét, vagy a csizmáját kenegessem gyógyírral? Ti pedig – fordult a két katona felé – ne tátsátok itt a szátokat! Menjetek a konyhába, szítsátok fel a tüzet és melegítsetek vizet egy nagy kondérban. Gyerünk!

- Nem vesztegeted az idődet, Máriskó! – szólott Borbála.

- Csak utamban vannak itt. Különben kik ezek? – kérdezte szinte normális hangon.

- Báthory seregéhez tartoznak – válaszolta, de nem mutatta, hogy észrevette volna a vajákos asszony hangjának változását.

  A forró vizet meghozták a legények, s a többi teendőt ráhagyták Máriskóra.

- Ki ez a szerencsétlen sebesült? – kérdezte, ahogy elhagyták a helyiséget – Nem ismerős a gúnyája se, s a fegyverei sem.

- Jó szemed van Borbála asszony! – lepődött meg a katonák közül a fiatalabb.

- Nem ismersz te még engem, öcsémuram, aki vagy!

- Gazsi vagyok. Szekeres Gáspár. De mindenki csak úgy szólít Gazsi, a lókupec.

- Valóban az vagy?

- Apám lókereskedő, s így rám ragasztották ezt a nevet, meg aztán értek is a lovakhoz.

- De még mennyire! – kiáltott fel a másik legény.

- Mit beszélsz?

- Tudom, amit tudok! Boszorkányság van a dologban. A legmakacsabb, kapálózó, szökdöső lóhoz is oda mér menni, s fülibe sugdos valamit, s az állat megnyugszik. Így igaz!

- Nagy okos vagy! Láttad már?

- Beszélik.

- S mit sugdosol a ló fülébe? – kérdezte mosolyogva Borbála.

- Azt mondom neki, hogy „ülj helyt, mert tüzes toplót dugok a farkad alá!” Ettől mindig megcsillapodik – magyarázta vigyorogva Gazsi.

- Beszélj csak, beszélj! – morgolódott a másik – Öl a csúfság, mi? De tudom én, hogy boszorkányság van a dologban…

- Nem is olyan nagy baj ez, így legalább elhiszik az emberek – motyogta maga elé Borbála.

- Emberek! – kiáltott fel aztán – Mi itt csak beszélünk, s enni még nem adtunk nektek.

- Hé, Kati néni! Éhesek a vendégeink!

  A falatozás után egy-egy cipóval és jókora oldalassal felszerelve keltek útra, hogy visszatérjenek társaikhoz, a csapatukhoz a sebesültet a háziak gondjára bízva.

- Van remény? – kérdezte Máriskót a háziasszony.

- Túléli az ártatlan. Marha erős szervezete van! De a bal lába kurtább marad, s a válla sem lészen rendes. Nem tud összeforrni a csont, nagy vágást kapott! Csatában nem látod többet! Legfentebb az ekeszarvánál.

- Most alszik?

- Két napig fog. Ha ébred, bort adjatok neki! Most elmegyek, de holnap visszajövök.

  Ezennel olyan hirtelen eltűnt, mintha a szél fújta volna el. Közben visszaszállingóztak, azok is, akik az erdőbe menekültek, az állatokat is behajtották. Az élet visszazökkent a rendes kerékvágásába. Másnap ígéretéhez híven a javasasszony megjelent éppen olyan hirtelen, mint ahogy előző nap eltűnt. Egyszerre csak ott volt Borbála előtt.

- Jöttem lássam, rendesen vigyázzák-e a szolgák a beteget! – kiáltotta rikácsolva, hogy zenget tőle a ház.

  Bement a sebesülthöz, majd sipítozó hangon meleg vízért szalasztotta a leányt, aki bent volt.

Miután a sebeket kimosta, újra elment, azzal, hogy naponta jön, ameddig kell. Ha rosszul lenne a sebesült, küldjenek érte.

- Csak, ha kell!- rikácsolta.

  Így ment ez hetekig. A sebesült lassan javult, ráadásul nem értették a beszédét, s ő se nagyon a háziakét, de tanulékonynak bizonyult az idegen, mert hamarosan már szót értett a házbeliekkel. Ebben sokat segített Máriskó. Rendesen jött naponta aztán is, hogy már a sebesülések nem is igényelték volna. Órákig képes volt türelmesen beszélgetni vele, tanítva mindenre, ami a ház, a falu életében fontosnak látszott.

- Jól megérted magad a betegünkkel! – szólott egyik nap Borbála.

- Sajnálom az embert – válaszolta Máriskó -, idegen ezen a vidéken, s rokkant lesz egész életére. Legalább beszélni tudjon velünk.

- Igazad van, hátha valami hasznát vesszük. Elég keménykötésűnek látom.

- Ha majd jobban tud lépegetni, elvinném magamhoz. Kell egy férfi a házban, s falubeli egy sem jőne hozzám.

  Borbála meglepődött. Nem is kicsit!

- Neked kell ember?

- Mit gondolsz hány tavaszt értem?

- Százat biztos.

- Ne beszély bolondokat! – kacagott fel szokott vijjogó hangján Máriskó – Tizenhetet! Vagy ezeret! Hihihi!!!

- Egyiket sem hiszem!

- Na, akkor figyelmezz rám!

   Ezzel leült a kemence melletti lócára és mesélni kezdett.

- A vajákos mesterség anyáról leányra száll nálunk. Amióta erre a tájra jöttünk volna, már rég azelőtt is így volt. A leánygyermekek az anyjuktól kapják a tudást, már zsenge korukban. Az első szülött leány lesz a mesterség folytatója. A többi – már, ha van – elkerül a vidékről mihelyt felnől. A fiúk pedig tíz éves koruktól elszegődnek valamelyik pásztorhoz, gazdához, mesteremberhez szolgalegénynek, s többé haza sem jőnek. Így éltünk, mióta átkeltünk a hágókon, s még azelőtt is. Sokan boszorkányoknak hittek bennünket, pedig nincs abban semmi boszorkányság, amit teszünk, csak ismerjük a fákat, a füveket, a földet, a vizeket, az állatokat, az embereket. Tudjuk, mi mire való. Az emberek, ha megmondjuk nekik a valót, nem hiszik, a jó tanácsokat se. Ezért kell másképp beszélni, ezért kell ijesztegetni őket, kiabálni, rikoltozni, táncolni, és azt mondani, hogy a szellemek üzennek rajtunk keresztül. Így van, ez az igazság! Én is ellestem anyám minden tudományát, megtanultam utánozni a hangját, a mozdulatait. Anyám hagyta, sőt titokban örvendezett is, mennyire jól csinálom. Néha megengedte, hogy én álljak szóba a segítséget keresővel. Egy nap aztán megtörtént a szerencsétlenség, amit anyám már rég emlegetett. „Nem jó háború ez” – mondogatta – „Rablás az egész. Rablóbandák háborúja!” Tavasszal, ahogy a hó eltakarodott az észkos lejtőkről is, elindult zsenge füveket keresni. Amit ilyenkor kell gyűjteni. A májvirágot, papsajtot, pulykafűt, földiepét, pappszakált, meg kakukkvirágot és körömfüvet. Én távolról követtem lopózkodva, nem akartam, hogy meglásson. Csípős volt a reggel, s magamra terítettem egy meleg hárászkendőt. Anyámon a szokásos fekete köpeny volt, mely beburkolta feje tetejétől a talpáig. Hajladozva haladt egyre magasabbra, kereste a gyógyfüveket. Nem figyelt fel az erdőből kirajzó fegyveresekre. Egyikük megpillantotta a feketébe öltözött alakot, valamit kiáltott a többiek felé, s azok megtorpantak, majd ijedten vissza futottak a fák védelmébe. A bokor mögül, ahol lapultam jól láttam a képükön a rettenetet. Az utolsó fegyveres mielőtt eltűnt volna a sűrűben megfordult és nyílvesszőt röpített a számukra félelmet keltő alak felé, majd ő is eltűnt. Célba talált a vessző, s anyám feljajdulva elterült a földön. Odarohantam hozzá, de már alig élt. „Vedd át. Vedd át” – ismételgette halkan. A kosár felé nyúltam, melyben ott lapultak a már megszedett gyógyfüvek. „Nem a kosarat, a helyemet!” – suttogta rekedten, s elcsendesedett. Ott temettem el azon a helyen, ahol megölték, és attól fogva én vagyok Máriskó, a javasasszony. Csak te tudod a titkomat!

- Nálam jó helyen van. De mi van a férfiakkal? Apádról nem beszéltél.

- Apám elesett egy csetepatéban a betörő rácokkal. Különben mifelénk, te is tudod asszonyom, a férfiak rövid életűek. Jönnek, mennek, s ha maradnak is, nincs türelmük hosszasan megülni. Hamar utoléri őket a mehetnék, a vándorélet láza. Nagyanyám mesélte, hogy ő hármat eltemetett, kettő pedig megszökött mellőle. Pedig nem kellett soha annyit gürcölniök, mint a többi falusi embernek.

- Senkinek sem könnyű az élete ezekben a háborús időkben. Nézz meg csak engem. Itt állok suhogó egyedül. Ember még a közelben sincs, legfennebb olyan, aki csak majd lesz. Közben meg jönnek a fosztogatók, a fegyveresek, tatárok, kontyosok, zsoldosok. Ha nem menekülünk el idejében a hegyre, minden jószágunkat elhajtják, s még jó, ha nem égetik fel a házainkat!

- Látod, ez mind engem is sújt, s még a helybeli papok, barátok is üldöznek. Átkot szórnak rám.

  Másnap Máriskó egy lovat vezetett be az udvarra. Két süldő legényke közreműködésével felsegítették a félig gyógyult sebesültet a hátára. A szelíd kanca olyan ügyesen lefeküdt a gazdája parancsszavára, mintha tudta volna, hogy betegembert kell a hátára vennie.

- Még anyám tanította be, mikor kisgyerekkoromban nem tudtam rendesen felülni a hátára – jegyezte meg Máriskó látva többiek csodálkozó tekintetét.

  A ló lassan, óvatosan felállt, a sebesült elmosolyodott és megveregette az állat nyakát, Máriskó pedig a kötőféknél foga elindult velük. Borbála fejcsóválva nézett utánuk. Mikor behozták a súlyos beteg katonát, nem hitte, hogy még valaha lóra fog ülni. Még így se, mint most.

  Ez a katona, aki Simon néven nevezte magát, mikor kissé jobba lett, elmesélte, milyen kalandos úton jutott idáig, eddig a székely portáig. Fiatalkorában hajóinasnak állt, mint kortársai legtöbbje. A hajón ismerkedett meg a hasonlókorú Márton és Dalton nevűekkel. Nehéz évek következtek számukra, de a barátságuk kibírhatóvá tette. Jóban-rosszban összetartottak. Egyszer összetűztek a kapitánnyal, s az kitette őket a francia partokon. Ott kóboroltak a part közelébe, hátha feltűnik egy hajó, s újra elszegődhetnek. Addig fegyverrel szereztek maguknak élelmet, s háltak ahol érték. Hónapokig folytatták ezt az életet, mikor is beálltak zsoldos katonának egy várgrófhoz. Több évet töltöttek a vikomt szolgálatában, de a tenger hívásának nem tudtak ellenállni és újra hajóra szálltak. Tengerészként beutazták az északi vizeket épp úgy, mint a forró afrikai partok környékét. A sors kiszámíthatatlan fordulata újra francia földre vetette őket, s már, mint tapasztalt katonák gyorsan rangot kaptak a seregben a vikomt közbenjárására, aki örült visszatértjüknek.

  Hármójuk közül Márton volt a vezér, Simon az izomerő, és Dalton a ravasz róka. Simoni nem csak vezetésre termett katona volt, hanem bátor, okos, olvasott ember is, aki magabiztosan mozgott a legelőkelőbbek körében is. Nem hiába fogadták el vezetőjüknek. A vikomt bizalmába fogadta, s vele együtt két társát is. Bécsbe is együtt mentek, ahol a francia felajánlotta katonai segítségét a császárnak a török elleni háborúban.

  A tárgyalások alatt egy jelenlevő angol főtiszt arról panaszkodott, hogy katonái bennrekedtek a törökök által körülvett várban és nincs mód velük kapcsolatba lépni és segítséget nyújtani nekik.

- Hányan vannak a honfitársaink? – kérdezte ekkor Márton.

- Mikor elváltam tőlük, harmincan voltak – válaszolta a főtiszt.

- Kiszabadítjuk őket! – kiáltott fel lelkesen Dalton, s a másik kettő rábólintott.

- És mégis hogyan?

- Hát, ugye ott angolok vannak, és minden angol tengerész, még ha nem is hajózik. Igaz?

- Igaz, igaz! De mi köze ennek a kiszabadításukhoz?

  Mikor elmondta a ravasz tervet Dalton, mindannyian egyetértettek vele. Néhány nap múlva a vegyes: német, angol, francia csapat útnak indult, hogy csatlakozzon a törökkel szemben álló sereghez.

  - Nézd uram! – kiáltott az egyik francia lovag – Ezek a mi vendégeink, az angolok azt hiszik ünnepség a háború.

- Miért gondolod, Jean?

- Figyeld csak ott a dombtetőt! Zászlókat lobogtatnak, s játszanak velük, mint az éretlen gyerekek, ahelyett hogy gyülekeznének és megostromolnák a várat.

- Várd ki a végét! Azt parancsolták, ne támadjunk, csak vigyázzuk a kapukat. Pihenjünk most, aztán meglátjuk mi lesz.

  Meg is látták, mert este fáklyákat lobogtattak fenn a dombon, s a várban is fáklyákat gyújtottak fenn a fal tetején.

- Jean fiam, látod, amit én is látok? A várbeliek onnan válaszolnak ezeknek. Valamit jelentenek a lobogtatások. Csak tudnám, hogy mit?

- Uram, uram! Ezek tengerész jelek! Láttam ilyeneket, mikor áteveztünk a Csatornán. A ködben fáklyajelekkel értekeztek egymással a hajósok.

- Biztos most értesítik egymást a holnapi támadásról.

  A másnapi sikeres ütközet után a vikomt több ezer emberével felajánlotta szolgálatait Erdély Fejedelmének. Így került a három angol az erdélyi hadi események sűrűjébe. Sorsuk nem alakult szerencsésen – Márton, bár kitüntették bátorságáért és hűségéért végül tatár fogságba esett és eladták rabszolgának. Dalton súlyosan megsebesült, mikor a lovát kilőtték alóla, s nem is élte túl sebesülését. Simon pedig ide került.

  Így mesélte mindezt szóról szóra a sebesült katona esténként, a gyógyulás hosszú napjai alatt.

 

  Nehezen telt el a tél, hisz alig maradt betevőjük a fosztogatók miatt. Alig annyi, hogy tavasszal elvessék. Állatállományuk is erősen megcsappant. Ami lábasjószágot felhajtottak a havasba, az is megsínylette a hosszú, zimankós telet. De legalább az megmaradt.

  A várt tavasz sem hozott enyhülést – felújultak a harcok, a betörések. Nem volt más választás, el kellett hagyniuk a falut! Messze bent a szurdok mélyén tudtak egy barlangról. Borbála három legényke kíséretében megkereste, megnézte, s látta, jó vizű patak folyik át rajta, olyan mély és magas boltozatú, hogy a falu minden lakosa jól elfér benne. Mikor ez embereknek elmondta, mind egyetértett, hogy odahurcolkodnak, berendezkednek. A fiatalabbak a faluban maradnak megművelni a földet, de az öregeket, s apró gyermekeket előre felköltöztették.

  Hogy ellenség, vagy rablóbandák meg ne lephessék őket, a hegygerincen körben, ahonnan be lehetett látni az utakat egy-egy fenyőoszlopot állítottak. Az oszlop felső részét bekötözték szurkos szalmával, s egy szalmafonatot engedtek le attól a földig. Egy őr ügyelte éjjel-nappal, s ha vész közelgett a fonatot meggyújtotta. A faluban tudták, mit jelent a megjelenő füst, vagy éjszaka a láng fénye. Erre a jelre felkerekedtek és elrejtőztek az előkészített barlangban. A vész elmúltával visszaszállingóztak, s kezdtek a faluban mindent előröl a martalócok pusztítása után. A gabonát is csak az eldugottabb völgyekben tudták megmenteni. Egyedül a havasra felvitt lábasjószág volt biztonságban. Már amennyire! Azokat a dúvadaktól kellett védeni, de az kisebb bajt jelentett, mint az emberi vadak pusztítása.

  Legnehezebben a tavasz telt, hiszen a tél felemésztette az élelmiszer tartalékokat, s vetőmagról is gondoskodni kellett.

  A hadakozók kimerültek, de a nép legyengült, leszegényedett. A szép szabad élet odalett. Hiába volt minden küzdelem, nélkülözés, vérontás, se Zsigmond, se a vajda nem tartotta be az ígéreteit és ráadásul ott volt Basta is, aki nem ígért csak követelt és elvett mindent. Terményt, jószágot, s mindent, ami mozdítható. Borbálának szerencséje volt, mert a hadba küldöttek épen hazakerültek, több lett a munkáskéz, de növekedtek a terhek. A faluban máshol is, a legtöbb helyen így volt, de ott ahonnan kiveszett a férfinép, mert odapusztult vagy, mert elcsángált, ott tönkre ment, ebek harmincadjára került a gazdaság. Ezeket aztán jó esetben a rokonok osztották szét egymás között, de ha ez nem sikerült, az új urak, a bárók tulajdonába került, mint a fejedelem ajándéka.

  Nem régi dolog volt ez a bárókkal. Ilyent eddigelé nem ismertek ezen a földön. Csak szabad székelyt.

 

  A küzdelemmel teli évek lassan teltek felettük, s a bajok csak sokasodtak. Az emberi tunyaság, oktalanság pedig még növelte is azt, amit a sors rájuk mért.

Így történt, hogy mikor egy harmadfű csikót akartak betörni, baleset történt. A még hámhoz, nyereghez nem szokott félvad csikót a nagy gazdasági udvar közepén egy jól bevert karóhoz kötötték hosszú, 8-10 öles pányvával. Így elfutni nem tudott, csupán körbe-körbe járni. Lőrinc, a lovászlegény pedig egy ostornyéllel a kézben hajtotta, futtatta. Közben tanítgatta, mikor kell megállni, indulni, futni. „Galopp, lépés, állj!” – parancsszavak hallatszottak és sűrű ostorpattogás. Mikor a ló már fáradni kezdett és a parancsszavaknak is engedelmeskedett, Lőrinc felpattant a hátára. A csikó megriadva két lábra állt, majd hirtelen irányt változtatva keresztben átvágott a körön. Az istráng azonban nem engedte, a pányva megfeszült, a ló nagyot rándult, s elbukott, Lőrinc lerepült a hátáról egyenesen az istálló falának, s kificamodott, törött karral elterült a földön.

  A szolgák a lovat felállították és bekötötték az istállóba, a jászolhoz, s szénát vetettek elé. Lőrincet is felemelték, bevitték az istálló sarkában leterített szénára, s elküldtek Máriskóért, a javasasszonyért. Kisvártatva meg is érkezett, s az udvaron felhangzott szokásos sipítozó hangja.

- Mi a szösz, már lovagolni se tudnak a mai legények? Híj, bezzeg az öregapja nem ült volna fel a rosszul betanított csikóra nyereg nélkül! Na, hol van az a híres lovas?

  Megmutatták neki ott az istálló sarkában. Csöndben ült a legény, még nyögni sem mert, ahogy meghallotta a vajákos asszony hangját. Jobban félt tőle, mint a csikótól, amelyik levetette a hátáról. Máriskó, ahogy meglátta a pórul járt lovászlegényt, mindjárt utasításokat kezdett osztogatni, ahogy el is várták tőle.

- Hozz gyorsan egy meszely fenyővizet! – kiáltott rá egy ott lézengő szolgagyerekre.

- Te meg menj a konyhába, de íziben! Főzzék meg ezt teának két kupa borban! - utasított egy másikat, s a kezébe nyomott egy kis vászonzacskót.

  Kért még egy hosszú törölközőt, istrángnak való kötelet, meg két markos legényt segítségnek.

  Máriskó azzal kezdte a gyógyítást, hogy jól megitatta pálinkával Lőrincet, majd a hosszú törölközővel szorosan körbe tekerte a mellkasát, de úgy, hogy az épen maradt karját is oda rögzítette. Aztán újra fenyővizet adott neki, meg a közben elkészült teafőzetből is jó adaggal. Volt abban a teában mindenféle nyugtató, kábító, ami ilyenkor kell. Komlótoboz, pipacsvirág, macskagyökér, nádrafű, Szent János fű, meg még ki tudja mi minden. Az erős pálinka, meg a kábító főzet megtették a hatásukat – Lőrinc elaludt. Máriskó csak ezt várta. Az istráng kötéllel szorosan megkötötte a karját a törés felett, s szólott a segítségül hívott legényeknek, hogy tartsák átkarolva keményen a sebesültet, ő pedig kezdte húzni, csavarni a kificamodott kart. Lőrinc nyögött, jajgatott, vergődött, de erősen fogták. Egyszerre egy roppanással helyre ugrott a válla, s ezzel hirtelen meg is nyugodott. Újabb adag pálinkát, meg teát kapott, hogy tovább aludjon, mert a java még ezután következett – a törött csontok összeillesztése. 

  A javasasszony finom, de erőteljes mozdulatokkal helyre rakta a törött végeket, s szoros kötéssel rögzítette a sérült kart. Az épet pedig kiszabadította a törölköző szorításából.

- Erre már nincs szükség! – mondta – Két holdtöltéig a törött karról a gyolcskötést ne vegyétek le! – toldta még hozzá, s a holmiját összeszedve indult kifelé.

  A ló felhúzta az ínyét és kirúgott. Máriskót fejen találta, kirepült az ajtón és elterült az udvaron. Nem mozdult többet.

  A kert végében temették el.

- Simon, ott az a régi nyári konyha, ki lehet javítani, s költözzetek bé oda kicsi Sarolttal – mondta Borbála egy héttel a temetés után.

  Máriskó halálával elveszítették minden támaszukat. Birtok nem maradt utána, csak a számukra ismeretlen rendeltetésű gyógyfüvek, porrátört gyökerek, kérgek, meg egyebek. Nem tudtak mihez kezdeni, mert hiába volt két erős karja, s kitartása a munkában, az éhkopp várt rá is és öt éves kicsi leánykájára is, ha nem kerül számára kenyéradó gazda.

- Sokkal tartozom Máriskónak, annyiszor segített, emberen, állaton, ha baj volt, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek a hátramaradottakért – folytatta Borbála. – Meg nekem is jól jön az erős férfikar itt a gazdaságban.

  Az üresen maradt kunyhót lassan elemésztette az elhagyottság, udvarát felverte a gaz, teteje beomlott, s egy idő múlva már nyoma sem maradt. Így enyészett el a Máriskó mestersége is. Nem maradt követője, s a közel-távolban sem volt senki, aki a javasasszonyi, vajákosi tudást magának mondatta volna.

 

  Egy időre könnyebbedtek valamivel a falu gondjai, hogy Báthory urunk a hajdúkat megzabolázta. A székelyeket is jobban megtűrte elődeinél, a törököt távol tartotta, s a császárt is engedményekre kényszerítette.

  Borbála gyermekei közül csak két leányka: Matild és Virág, s egy tíz év körüli fiúcska, Jákó maradtak életben. A harcokban odaveszett Istvánon kívül a láz is elvitt két gyermeket még elébb. Borbála féltő gonddal vigyázta ezt a hármat. A lányokkal nem is volt semmi gond. Már nyiladozott nőiességük, de fiatalemberek nem forgolódtak még körülöttük. Igaz nem is nagyon akadtak, mert vagy rokkantak voltak a felnőtt férfiak, mint Simon, vagy gyermekek, mint Jákó. Vele azonban nem volt könnyű dolga az anyjának. Állandóan az erdőt járta a barátaival. Fosztogatták a madárfészkeket, hurokkal fogták el a nyulakat, s más gyanútlan állatokat.

  Elkalandoztak a barlanghoz is, ahova vész esetén menekült a falu, de az ott tartózkodó őrök elzavarták őket. A lármafákhoz is megpróbáltak közel menni, de ott sem volt sikerük.

 - Gyertek, menjünk fel a pásztorokhoz! – szólott Jákó.

Úgy tűnt ő a vezére a csapatnak.

- Messze van! – nyűgölődött Döme, a kilenc esztendős szomszéd gyerek.

- Igazad van! Megyünk reggel. De jókor! Mikor hajtják ki a csordát legyetek itt a forrásnál, s hozzatok valami falnivalót is.

- Te Jákó, mi az ott? – mutatott ijedten Döme a fák közzé -. Medveeee! Fussunk!

- Psszt! Maradj csöndben, s kushadjatok le! – szólt rá a gyerekekre Jákó.

  Lapultak hát a bokor tövén remegve, vajon mi okozza a zajt, zörgést arrébb az erdőben? Hamarosan megtudták – egy ember, éppen a kacskakezű. Így hívták a gyerekek Simont, a béna karja miatt. Vállán fonott kosár lógott, s hogy a gyerekeket meglátta, vidáman intett feléjük.

- Hát, ti?

- Csak itt, né! – válaszolták egyszerre.

- Nézzétek, mit találtam! Tinóru gombát.

- Tinótrotty, tinótrotty! – kiabáltak a gyerekek megfeledkezve előbbi ijedtségükről.

- Mit hitványkodtok ti itt az erdőszélen?

- Mennénk ki az esztenára, de már késő az idő.

- Minek akartok felmenni a hegyre?

- Hogy együnk friss ordát!

- Nos, figyeljetek ide! Holnap nekem is fel kell mennem a bácshoz. Szekérrel megyek, de egyedül veszélyes az út, kísérőkre lenne szükségem.

- Megyünk mi kísérőnek! – kiáltott fel hirtelen ötlettől indítatva Jákó.

- Bátor szó! De tudsz-é bottal verekedni, s nyilad van-é?

- Háát…

- De legalább a merszetekkel nincs baj, ahogy látom. Találkozhatunk farkassal, bár nem hiszem, rőzseszedő vénasszonnyal, bár az nem veszélyes, de a legnagyobb gond a kuvaszokkal lesz. Hozzatok magatokkal jó husángokat. Azt mindenekfelett tisztelik.

- Jövünk! – kiáltották lelkesen.

  Másnap valóban csatlakoztak a két öreg ló vontatta szekér kíséretéhez. Szinte tízen gyűltek össze a szokatlan kaland reményében. Mindenik hozott magával egy-egy jó fütyköst, meg a konyhából „kölcsönzött” húsvágó bárdot vagy kést. Simon számba vette a csapatát, s megengedte, hogy felcsimpaszkodjanak a szekérre, ameddig sík a vidék. A meredek kezdetén aztán leparancsolta a társaságot. Itt az erdő is sűrűbb lett. Simon megmagyarázta, milyen fontos, hogy közel maradjanak egymáshoz. Látó és halló távolságnyira. Aztán faragtatott velük hegyes lándzsaszerű karókat, amivel szúrni is, meg dobni is lehet. Miután jó adagot kapaszkodtak, megálltak pihenni. Ezt az alkalmat arra használta, hogy tanítani kezdje ifjú társait, miként használják a furkós botot, meg a hegyes karókat.

- Ügyesek vagytok! – dicsérte őket.

- Tanítasz minket később is? – kérdezte a pöttöm Döme.

- Akarjátok?

- Igeeen! Igeeen!

- Akkor most induljunk, hogy délig érjünk fel az esztenához. Útközben megbeszéljük.

  Kint a hegyen, a havasi legelőn dühös kuvaszok fogadták őket. Mind felkucorodtak a szekérbe, s onnan döfködtek a kutyák felé, azok meg acsarkodtak, ahogy a torkukon kifért. A lovakkal nem törődtek, csak a szekéren ülőket riogatták hangosan, s ahogy lassan poroszkálva az esztenához közeledtek, furkós botját lóbálva elébük jött a bács. A kutyák elsomfordáltak, átadták a vendégfogadást a gazdának.

  A ház előtt a bács felesége várt rájuk, s már kínálta is a juhászok különleges csemegéjét, a zsendicét. Jákó a társaival nekiestek az ételnek.

- Lassan a testtel! – szólt rájuk a kacskakezű. – Megbánjátok a mohóságot. Egyetek közben a puliszkából is. Soha nem érünk vissza a faluba, annyit guggoltok majd a bokrok alatt.

  A gyerekek nevettek, de megszívlelték a tanácsot.

- Ha elvertétek az éheteket, kicsit heverjetek le az árnyékba, aztán jön a további gyakorlás.

- A botvívást? – kérdezte megint csak az apró Döme.

- Megtudod idejében! Én most lemegyek a forráshoz, amíg odaleszek, pihenjetek aztán…

  Nem folytatta a mondatot, hanem elügetett a forrás irányába. A fák árnyékából visszanézve figyelte a gyerekeket, de megnyugodva látta, hogy utasítása szerint pihennek.

- Gyere csak ide! – szólott a pakulárhoz, aki éppen ott csellengett az erdőszélen.

- Mit akarsz, uram? – szólott és sunyi képpel körülnézett.

- Gyere közelebb, ne kelljen kiabálnom és nem akarom, hogy ott a fészer alatt heverésző gyermeket meghallják, miről beszélünk.

- Itt vagyok! – lépett közelebb a pakulár.

- Jártak-é idegenek mostanában a bácsnál?

- Kire gondolsz, uram?

- Idegenekre, te ördögfattya!

- Hát idegenek azok nem.

- Mások?

- Mások. Komák, sógorok.

- Nyegrúj is, a fekete bács?

- Az nem, csak Petruc.

- A sógor? Mit akart?

- Sajtot vitt, meg két levágott jerkét.

- Mit mondott?

- Mondta, hogy nem errefelé portyáznak. Átmennek Molduvába.

- Jól van. Menj vissza az állatokhoz, ne hogy baj legyen!

  Ezzel lehajolt a forráshoz, jót húzott a friss hideg vízből, s a kulacsot is megtöltötte. Indult vissza a gyerekekhez.

  Nyegrúj, akit a fekete bács néven is tiszteltek a háborúk menekültjeit felpártolva félig szabadságharcos, félig rabló csapatot állított össze. Úgy kezdődött, hogy először csak befogadott néhány menekültet. Szállást adott nekik, s ételt, ezért aztán cserébe segítettek megvédeni nyájat a vadak és rablók ellen. A tél beálltakor úgy vitte le őket is a faluba, mint rokonokat, sógorokat. Így maradt a csapat tagjain a sógor név. Mindenki csak így emlegette őket.

- Mi újság van itt a hegyen? – lépett oda Simon a fészer árnyékában heverésző bácshoz.

- Mi lenne? Rég nem esett, száraz a fű.

- Hát, Negrújról mi hír?

- Nem mondta el a pakulár?

- Valami igen, de nem sokat.

- Akkor, nincs is sok…

- Mondd már, mit izent? Tudnom kell, hogy vigyázhassak ezekre! – intett a gyerekek felé.

- Kűggyé fel két embört ide, vigyázni!

- Azt, minek?

- Hásze tudod, ki vót ű ehejt? Most sönki nem véd meg a csellengő szegénylegényöktől.

- Szólok a faluban, hogy jöjjön fel két, három markos legény. Ha még van ilyen… Sánta, béna még akadna, de épkézláb ember alig.

- Csak győjjenek!

- Hé, emberek! – kiáltott rá a gyerekekre, akiket elbágyasztott a hosszú gyaloglás és a havasi levegő.

- Mi van? Mi van?

- Indulunk le azon. Ma nem lesz nyílfaragás.

- Simon bátyó, nem erről volt szó! – háborgott Jákó.

- Jó okom van, hogy igyekezzünk. Mire lehalad a nap, otthon kell lennünk!

  A gyerekek nem kérdeztek többet semmit, látták a kacskakezű arcán, hogy komoly dologról lehet szó, s egymás között pusmogva megindultak lefelé. Jól közel húzódtak egymáshoz, mint a riadt juhok. Gyorsan haladtak a hegyről lefelé vezető ösvényen. Már a falu határában jártak, mikor Jákó elébe állt Simonnak.

- Most, mielőtt szétszóródnánk, s ki-ki hazamenne, mondd el nekünk, hogy mi baj történt, miért jöttünk le a hegyről ilyen lóhalálában?

- Halljátok hát! Nyegrúj, akit a fekete bács néven is tisztelnek, itt ütötte volt fel a tanyáját a havason. Nem rabolt, nem harácsolt, csak kért, és cserében védelmet ígért. A hegyi falvak, tanyák, esztenák eltartották mind a harminc emberével együtt. A szegénylegényeket, rablókat, katonaszökevényeket messze űzte a környékről. Most azonban átment Molduvába, mert ott újból harcok folynak a tatárkán seregei ellen, akik nagy veszedelmet hoztak az országra. Nyegrujt Bogdán vajda hívta, hogy állna be hozzá az embereivel, s hogy útközben még gyűjtsön további katonának való férfit maga köré.

- Miért rossz ez nekünk? – okvetetlenkedett Jákó.

- Mert vissza szálingóznak a csellengő szegénylegények. Ezért kell nekem is erősítést küldenem fel holnap a bácsnak. Megértettétek?

- Akkor többet nem mehetünk az erdőbe játszani?

- Csak ha felnőtt is van veletek!

- Simon bátyó, te kijössz velünk? És tanítasz még bottal verekedni?

- Holnap nem, de utána minden nap gyakoroljuk a verekedést, ahogy ti mondjátok. Én inkább harcra nevelésnek nevezném.

  Ezzel aztán mindenki hazasietett, hogy még vacsorát is kapjanak otthon, ne csak nyaklevest.

  Egy ideig nem történt semmi különös, de úgy két hét múlva híre jött, hogy egy tanyát megtámadtak valamilyen haramiák. A benne lakók elmenekültek, de miután a rablók mindent összeszedtek, ami mozdítható, s a jószágot is elhajtották, az épületekre csóvát vetetettek. Minden földig égett.

  A falut nem érte baj, messze volt a tanya, de az emberek féltek, s megerősítették a védelmet, amennyire lehetett. Egyik nap aztán hajnalban fellángolt a jelzőtűz a falu feletti hegyen. Az őr lélekszakadva rohant be a faluba.

- Csík felől jőnek a zsiványok! – kiáltotta, ahogy az első házakat elérte.

- Hányan vannak? Jól láttad őket? Gyalog jönnek? – záporoztak a kérdések.

  Az emberek nem rettentek meg a hírre, hanem gyorsan bezárták, eltorlaszolták a kapukat, elengedték a kuvaszokat, és kaszát, kapát, fejszét ragadva kimentek a faluvégére fogadnia váratlan látogatókat. Elkeseredett düh feszült mindenkiben!

- Nem viszik el szárazon, ha ide merészkednek!

  A merész, bátor védekezésnek meg lett az eredménye – a zsiványok, amikor látták, hogy nem boldogulnak, sőt életveszélybe kerültek, gyorsan elmenekültek. Ennek a csetepaténak a híre elterjedt a környéken, és a többi csellengő szegénylegénynek is a fülébe jutott. Ettől kezdve elkerülték a falunak még a környékét is.

 

 Újabb évek teltek. Gábor úr rendet teremtett az országban, s ez a mindennapokban is éreztette hatását. Nem száguldoztak zsákmányolni, rabolni vágyó fegyveres csapatok, s még a kisebb rablóbandákat is elüldözte. A fejedelem állandó sereget tartott, a katonáit pedig megbecsülte, megfizette, és azokat, akik a harcban kitűntek birtokkal is megajándékozta. Így jutott birtokhoz a szomszéd határban Jákó, miután bátran végig verekedte a csatákat, és négy év után a fejedelem őnagysága hazabocsátotta. Jó hasznát vette a Simon tanításainak, aki megtanította mindenféle fegyver használatára, amit csak egy lovas vagy gyalogos katona a kezébe keríthet. Aztán meg is becsülte magát, mert egy év sem telt és strázsamesterré léptette elő a generális.

- Édesanyám! – lépett Borbála elé szabadulása utáni napok egyikén Jákó.

- Csak nincs valami baj? – rettent meg a sokat látott, sokat megélt asszony.

- Nincs, nincs - mosolyodott el a férfivá érett ifjú ember -. Hogy is lenne, mikor végre itthon vagyok, és kicsi birtokot is kaptam a nagyságos fejedelemtől. Armálist is hozza!

- Mondd akkor, mi akarsz?

- Be türelmetlen kegyed! Üljön le ide a padra, s én elsorolom, miről akarok édesanyámmal beszélni.

- Nagy feneket kerítesz a dolognak!

- Mert nagydolog, amiről szólok.

- Szólj hát!

- Megkérem magát édesanyám, György Borbála, menjen el Simonhoz, és kérje meg nekem Saroltot. Szeretném feleségül venni!