Gyermekkori  emlékek

Nem  olyan  régen  fontos  intézni  valóm  volt  Nagyszalontán. Mondanom  sem  kell, nagy  izgalom  vett  rajtam  erõt, viszontlátni  ismét  a  szülõvárosomat. Mert  ugye  “ “Nagyszalonta  hires  város :” ott  születtem  Én, na  meg  Arany   János”.   Félretéve  a  viccet, szeretettel  gondolok  mindíg  szülõvárosomra, mert sok  gyermekkori  emlékek  füzõdnek  hozzá.

 Már  kétéves  voltam, mikor  szüleimmel  áttelepültünk  Magyarországra. Ugyanis  abban  az  idõben  Nagyszalonta  még  Romániához  tartozott. Arra  az  idõszakra  nagyon  halvány  emlékeim  vannak.  Arra  viszont  már  emlékszem, hogy  négyéves  létemre  nagyon  útáltam  Budapesten  lenni. 

Igy  aztán nagy  öröm  volt  számunkra,  mikor  a  “Bécsi  döntés” alapján  Magyarország  visszakapta  Erdélyt  és  Horthy  Miklós  bevonúlt  Nagyváradra.  Rögtön  utánna  mi  is  visszajöhettünk és  Váradon  találtuk  meg  állandó  lakhelyünket.

Szalonta  innen  már  közel  lévén  sürübben  hazalátogathattunk  a   nagyszü-leimhez,  rokonsághoz.  Én  minden  nyári  vakációmat  ott  töltöttem  a  nagyszüleimnél.  Most, hogy  elmentem  édsanyám  utáni  nagyszüleim  háza  elõtt,  összeszorúlt  a  szivem,  mert lebontották,  és  helyette  egy  Mini Market  lett  építve. Pedig   ott  volt  az  igazi  vakáció.

  Nagyapámnak   kovács  mesterember  lévén  volt  egy  kis  kovácsmühelye.  Oda  hozták  a  lovakat  patkólni,  a  szekerek  vasból  készült  részét  megjavítani,  vagy  újat  csinálni  helyettük,  és  minden  olyan  munkát  elvégezni,  ami  kovácsolt  vasat  igényel.

            Mindíg  ott  sürögtem- forogtam  a  mühelyben, figyeltem, hogy  izzik  a  vas, amit  sok  kalapácsütéssel  formálta  ki  patkó  alakra. Sokszor  felültettek  a  ló  hátára  amit  nagyon  élveztem. 

Egy  alkalommal  Hajdú  Pista  bácsi  hozta  a  lovát  patkolni.  Bevezette  az  udvarra, és  a  kötõfékkel  odakötötte az  erre  kialakított  helyre.  Természetesen  az  volt  számomra  a  fontos, hogy  felülhessek  a  paci  hátára.  Pista  bácsi  eleget  téve  kérésemnek  feldobott   rá  csak  úgy  a  szõrére, mert  nyereg  az  nem  volt  rajta.        Majd  felemelte  a  lónak  azt  a  lábát, amelyiket  meg  kell   patkólni.  Nagyapám  kissebb  alakítás  után  rászegezte  ugynevezett “patkószeggel”  a  ló  patájára.  A  munka   befejeztével  Pista  bácsi  kivezette  a  lovat  az  utcára  miközben  én  a  hátán  ültem. 

Ekkor  történt  számomra  egy  nagy  élmény,  ugyanis  Pista  bácsi  megkérdezte  tõlem: 

-       Szeretsz  e  lovagolni  kisöcsém ?

-       Szeretek  bizony, válaszoltam

-       Akkor  kapaszkodj  meg  jól  a  sörényébe,  mondta, és a  ló  farára  csapva

annyit  mondott  neki, hogy  “gyi  te  eredj  haza”

            Neki  sem  kellett  több,  egyet  nyerítve  elindúlt  velem  vágtába,  néhány  utcával  odébb  lévõ  házukhoz. Nagy  bajba  voltam, mert  így  még  nem  ültem  lovon. Se  nyereg,  se  gyeplõ, se  kantár  nem  volt.  Próbáltam  én  lassítani, de  az  nem  hallgatot  rám  csak  szágúldott  velem. Szorítottam is  a  sörényét  kegyetlenül,  mert  könnyen  lecsúzhattam  volna  róla. Az  utcai  járókelõk  csodálkozva  nézték  a  szágúldó  lovat  a  gyerekkel.

            Egyszer  csak  a  paci  megállt  egy  kapu  elõtt,  nagyot  nyerítve  jelezte  a  gazdaasszonynak,  hogy   hazaérkezett.  Megkönnyebbûlve  csúsztam  le  a  hátáról,

Miközben  Sárika  nényje  kinyitotta  a  kaput, beengedve a  lovat.

-       Hát  te  mit  keresel  itt ?  kérdezte  mosolyogva.

-       Hazahoztam  a  Csillagot,  feleltem, mert  így  hívták  a  lovat.

Azt  már  nem  mondtam,  hogy  õ  hozott   engem,  nem  pedig  én  õt.  Mindíg  csodálkoztam  azon,  hogy  milyen  okos  állat  a  ló.

            Sokszor  van  olyan  munka  a  kovácsmühelyben,  amit  nem  tud  egy  ember  elvégezni  egyedül,  kell  segítség  hozzá. Ilyen  például  a  szekér  kerekére  a  vasráf-  húzás.  Ezt  úgy  kell  elképzelni, hogy  lapos  vasból  elõre  készítenek  egy  olyan  nagy  gyürüt,  amilyen  nagy  a  szekér  kereke, és  ezt  szorossan  ráhúzzák  a  kerékre.  Érdekes  volt  számomra , mert  amikor  az  elõkészített  ráf  fellett  melegítve  a  megfelelõ  hõmérsékletre,  nagyapám  jelt  adva  a  kalapáccsal,  megkongatta  az  üllõt,  minek  hallattára  nagymamám  átszaladt  az  udvaron  a  mühelybe  segédkezni.  Igaz,  hogy  mindíg  volt  ott  egy  inas  is, mert  az  is  szükséges  egy  ilyen  müvelethez.

            Érdekes  látvány  egy  városi  gyermek  számára,  amikor   beteszik  a  vasat  a  tüzbe,  és  lábbal  müködõ  levegõfújtatóval  izzitják  fel  a  tüzet, a  vas  pedig  mikor  kiveszik  annyira  felhevül, hogy  szaknyelven  mondva “ hiccel”,  szikrákat  szór  mint  a  csillagszóró. Na  ilyenkor  alakúl  a  vas  a  kalapácsütések  hatására  olyan  alakúra, mint  amilyenre  kell. Innen  ered  az  a  népi  mondás  is  hogy  “ addig  üsd  a  vasat, amíg  meleg”.

            A  kíváncsiság  tovább  hajtott. Elmentem  az  édesapám  utáni  nagyszüleim  háza  elé.  Szerencsére  azt  még  nem  bontották  le.  De  már  idegenek  lakják. Oda  is  sok  szép  emlékek  füznek.

            A  tõszomszédságban  volt  egy  malom,  a  Szöllõsi  féle  daramalom. Ott  lakott  a  Sanyika  unokatestvérem,  egyben  játszótársam. Nagyon  sok  szép  és  kellemes  napokat  töltöttünk  el  együtt.

 Itt  volt  az  elsõ  jármüvezetési  élményem. Úgy  történt, hogy  az  édesapjának  volt  két garnitura  mezõgazdasági  gépe,( traktor, eke, cséplögép stb.) Egy  napon  kiment  mind  a két  traktor  az  ekékkel  szántani.  Természetesen  vittek minket  is, megigérve, hogy  ha  kiérünk  a  városból  a  földútra,  vezethetünk  mi  is. Nagy  izgalommal  vártam  a  pillanatot,  hogy  vezethessek.  Nemsokára  be  is  következett.  A  traktoros  beültetett  az  ölébe  és  én  nagy  boldogan  átvettem  a  kormányt. Ez  egy  olyan  élmény  volt  számomra,  ami  örökké  bennem  él.

Az  itteni  nagyapámnak  kerékgyártó  mühelye  volt,  ahol  a  szekerek  faalkatrészeit  dolgozta  ki. Úgymond  “ fából   vaskarikát”. Elnéztem  milyen  nehéz  körülmények  között  dolgozott, mert  abban  az  idõben  nem  voltak  még  famegmun-

káló  gépek. Még  ma  is  elõttem  van,  amikor   kézzel  gyalulta   a  fát,  úgy   göndörödtek   kifele  a  faforgácsok  a  gyalu  alól. Nagyon  tettszettek  a kézi

szerszámai, mindennek  megvolt  a  maga  helye.

            Itt  történt   egy  sajnálatos   balesetem. Nagyapám  elvolt  foglalva  a  munkájával,  és  mivel  unatkoztam   kértem,  hogy  adja  ide  az  egyik  vonókést,  ami  fel  volt  akasztva  a  falra,  hogy  faraghassak  én  is.(Megjegyzem  kb. ötéves  lehettem)

-       Szó  sem  lehet  róla,  mondta  nagyapám,

-         még  elvágod  a  kezed.

Én  persze  nem  nyugodtam  bele,  és  mikor  nem  látta,  egy  kis  pálcával  addig  piszkáltam  a  vonókést,  míg  az  egyik   leesett.  Igen  ám  de  úgy  esett  le,  hogy a  bal  kezem  három  ujjának  elsõ  izületét  levágta,  olyan  módon,  hogy  csak  a  bõr  tartotta,  olyan  éles  volt..

            A  szörnyü  visitásra  odarohant  aki  csak  tudott, majd  ölbe  kapva  szaladtak  velem  az  orvoshoz. Az  orvos  lefertõtlenítette,  visszapászítgatta  a  három  kis  ujjvégeket,  majd  bekötözte  a  kezemet,  anélkül,  hogy  pálcikát  tett  volna  az  ujjaim  közzé  merevitésként. 

            Mikor  a  kötést  levették  róla,  akkor  láttuk, hogy  az  ujjaim  ferdén  forrtak  össze.  A  szüleim  nagyon  elvoltak  keseredve.  Elvittek  Kolozsvárra  egy  klinikára,  ahol  mindegyik  ujjomat  eltörték,  és  szakszerüen  merevitõk  közzé  bekötözték.

Szerencsére  sikeres  volt  a  beavatkozás, mert  ujjaimat  tudtam  mozgatni.  Olyan  jól, hogy  édesanyám  még  zongorázni  is  taníttatott,  annak  ellenére, hogy  négy  évig  egyedül  nevelt, mert  édesapám  oroszfogságban  volt.

A  téli  vakációkat  is  Szalontán  töltöttem. Nagy  élményeim  közzé  tartoztak  a  disznóvágások.  Ezt  korán  hajnalban  kezdték,  mire  én  felkeltem, már  perzselték  a  disznót.  Szalmával  jól  betakarták  és  alágyújtottak,  majd  vasvillával  úgy  forgatták  a  szalma  parazsát, hogy  az  egész  disznó  egyenletesen  legyen  barnára  megpirítva. Még  most  is  az  orromban  van  a  perzselt  disznóbõr  szaga.

Ilyen  emlékek  kavarodtak  bennem,  amikor  kiértem  a  temetõbe  a  nagyszüleim  sirjához  néhány  szál  virággal.   

Mikor  a  Városháza  elé  értem, (mert  tulajdoképen azért  mentem  Szalontára) visszazökkentem  a  jelenbe, de  azért  jó volt  ujra  átélni  egy  néhány  gyermekkori  emléket.

                                                                   Kenéz  Gyula

                                                            Nagyvárad  2012. Okt. 28.