Tojásfesték. Piros, zöld, vagy egyszerre több színt is tartalmazó csomagolás – ez tűnik föl először, ahogyan elhaladok a jól ismert bolt előtt. Közben persze még elmorzsolok egy könnycseppet az éppen bontás alatt álló piacért is, amely már sosem lesz olyan, amilyen volt. Komor betonkolosszus épül a helyére, amelynek parkosított teteje lészen (bizony, haladunk a korral – a kor előre, mi pedig hátrafelé, de jóvanazúgy). A szóban forgó bolt viszont időtlen idők óta ugyanolyan maradt, egy négyemeletes panelház földszintjén, sűrű lombok közé rejtve, barátságos kirakatával egyetemben, amelyben most éppen a tojásfestéken akadt meg tekintetem.

Húsvét. A tojásfestékről ez jut most eszembe. Illetve az, hogy éppen ma festettem néhány piros és zöld tojást, utóbbi még a szép, világos színű nadrágomon is maradandó emléket hagyott. Hát egye fene, azért mind igen szép lett, miután jóféle szalonnával is bedörgöltem őket. A locsolkodásnak azért már nincs meg a régi varázsa, mikor nagyapával végigjártuk az összes rokont és ismerőst. Ma már csak néhány helyre látogatok el, ahová szinte kötelező jelleggel elvárnak – közöttünk szólva, biztos vagyok benne, hogy a sértődött rokonokat senki sem szereti.

A locsolkodás szép hagyomány. Számos gyönyörű locsolóverset megtanultam az évek során, ezek többségét némi gondolkodás után ma is gond nélkül föl tudnám idézni. Kisgyermekként mindig izgalommal töltött el a várható tekintélyes mennyiségű tojásgyűjtemény (amelyből azután sokszor két hétre elegendő rakott krumplit is lehetett készíteni), a finom sütemények illata, és minden ami a húsvéthoz kapcsolódik. Álljunk meg egy szóra: miről is szól ez az ünnep? Nem a locsolkodásról, nem a süteményekről, nem a rengeteg tojásról, nem a húsvéti nyúlról, sem pedig az ilyenkor kicsit sem szokatlan részegségről. Nos, erre magam is csak fejem lágyának fokozatos benövésével egyidőben ébredtem rá. Az ünnep üzenetét manapság elhomályosítja a rohanás – mert valahová mindig rohanunk. Rohanunk dolgozni, bevásárolni, és húsvétra készülődvén is csak a folytonos sietség jellemzi az egész világot. A piacon tolongás, az üzletekben embertömeg, „most kell kenyeret venni, mert később nem lesz”.

Le kellene nyugodni, akár csak egyetlen pillanatra. Abbahagyni a fejvesztett rohangálást, és odafigyelni egymásra. Mert nem a kölnivíz, nem a finom húsvéti sonka, és nem a házi pálinka hozza meg az igazi boldogságot. Annak feltámadását ünnepeljük, aki mindezeket hírből sem ismerte. Ám mégis annyira tudott bennünket szeretni, hogy értünk életét is odaadta. Ki tudná ezt manapság megtenni? Ti odaadnátok az életetek valakiért, akit szerettek? Vagy egyáltalán van ilyen ember az életetekben? Az enyémben van. Igaz, nem öntözhetem meg illatos rózsavízzel, de adhatok helyette valamit, amit a rohanó világ nem adhat: békét, odafigyelést, néhány kedves szót. És tudom, hogy sokkal jobban örül majd ezeknek, mint bármi másnak.