Gyerekkorban játszó-, öregkorban hű társ

Az ember társas lény, mindig szüksége van valakire, aki mellette van és vigasz nyújt, vagy örömben részesíti. Aki mindig türelmesen végighallgatja, igazat ad neki, hallgat ha csendre van szüksége, megérzi, ha nincs valami rendben, aki egy nehéz nap után, csaholva vár rá a kapuban/ajtóban, s odaadással, de nem megalázkodással megnyalogatja a kezét. Igen az ember legjobb barátjáról, a hű társról, a kutyáról van szó.

A kutya nem a múlt hét óta az ember legjobb barátja. Körülbelül tizenötezer éve szelídítette meg a kutyát az ember. Vagy inkább az embert szelídítette meg a kutya? Ez a kérdés számomra mindig megválaszolatlan marad. De inkább a kutyára szavazok.

A kutya őse és mostani legközelebbi rokona a farkas. A farkasok falkában élnek, együtt vadásznak, együtt védik meg a területeiket, együtt keresnek menedéket, megvédik egymást, közösen nevelik fel a kölyköket. Szervezett kis társadalmuk van, hierarchikus szinttel, meg miegymással. Egy magányos farkas, nagyon ritkán képes hosszú időn keresztül átvészelni a különböző viszontagságokat.

Ezt a specifikus tulajdonságot megfigyelhetjük a kutyáknál is. Minden kutyának szüksége van társra, akivel játszhat, kergetőzhet, akire számíthat. Ezeket tudva, nincs helye a csodálkozásnak, azzal kapcsolatban, hogy mért talált egymásra az ember és a kutya, hogy az ember miért tartja a kutyát legjobb barátjaként számon, és, hogy egy kutya miért képes az embert „falkatagként” elfogadni. Azért mert mindegyiknek szüksége van a másikra.

Minden kutya-ember kapcsolat más és más. A gyermekember még játszótársként kezeli, ezt a kedves állatot, akivel lehet kergetőzni, akit lehet kényeztetni, lehet mászkálni, bóklászni vele, akinek lehet cibálni a farkát, húzogatni a füleit. Kérdés, hogy ezt a kutya, hogyan és mért tűri. Egyszerű, mert a kutya –ahogy a mondás is tartja-, részeg embert s gyereket nem bánt, egy másik ok pedig az, hogy elfogadja a gyereket társként,s ő is játszótársként tekint a gyerekre.

Vannak olyanok is, akik csak házőrzőként tartanak kutyát, hogy értékeiket biztonságban tudják. Érdekes az, hogy a kutya nem gazdaként fogadja el azt az embert aki a „gazdája”, hanem egy csapattársként, a rábízott feladatot pedig, úgy végzi mintha azt a falkája érdekében tenné, mintha az lenne az ő feladata a csapatban. Ugyanez a helyzet a szánhúzó és vadászkutyákkal, ők a feladatukat, a csoport fenntartásáért végzik el, azért húzzák utolsó csepp erejükkel is a szánt, mert a falkának az a jó, azért hajtják a vadat, mert az eredménye a csoportban pozitív lesz. Mindeközben az embert ugyanolyan tagjaként tekintik a falkának, mint egy bármilyen más kutyát. Amíg az ember öntelten azt gondolja: „milyen jó kutyám van, hallgat rám,jól szelídítettem, jó az idomítási technikám”. A kutya pedig csak a csapata érdekében tesz bármit is, aminek az ember is tagja.

Idősebb korában az ember, főleg ha egyedül marad, gyakran folyamodik ahhoz, hogy kutyát tartson, azért, hogy mégse érezze magát olyan egyedül.

Ott, ahol most lakom, a szomszéd tömbházban él egy idős bácsi, akit mindennap látok a kutyájával sétálni. A basset hound, szerintem legalább olyan idős kutyaévekben, mint a „gazdája”. Minden nap kétszer végigjárják ugyanazt az útvonalat, minden alaklommal a kutyus megszagolja ugyanazt a fát, kukát, minden alakommal elidőz ugyanazokon a helyeken, s eközben a bácsika végig beszél hozzá, mintha csak egy emberrel beszélne, aki válaszol neki, szólítgatja, bevárja, sietteti, a kutya pedig csendesen bandukol végig a megszokott úton. A bácsi a kutyáját „falkatagnak” nyilván ította, egyenrangúnak sajátmagával, nem kezeli alsóbbrendűnek, hanem „emberként” viselkedik vele. Ez fordítva is igaz, hisz a kutyus ezt már az első közös percüktől megtette.

Úgy gondolom, hogy ez az igazi kutya-ember barátság, ahol az egyik fél nincs magasabb szinten mint a másik, hanem egyenrangúak a kettejük között létrejött kapcsolatban. Az biztos, hogy amíg ember van a Földön, addig kutya is lesz, hisz mi nem tudunk meglenni e kedves jószág nélkül. Azt viszont jegyezzük meg, hogy a kutya soha nem szabad, hogy alárendeltje legyen az embernek, mindig egyenlő félként kell kezelnünk őt, mert különben annak ellenére, hogy a kutya a mi legjobb barátunk marad, attól még lehet, hogy mi nem leszünk az ő legjobb barátai.