Ebben az évben korán köszöntött be a tavasz. A hó is hamar elolvadt, amit valahogy nem is bántam, hisz a fából készült szánkómat eltörtem egy szöktetés közben az Akasztófa dombon, korcsolyázni meg nem tudtam, sí léceim még nem voltak, maradt a hógolyózás meg a hóember készítése.

Az utóbbi téli játéknak édesanyám soha se is örvendett, mert mindég elázva állítottam be a házba.

         A föld fagya még nem jött fel. A sár is nagyon barátságos volt, könnyen ragadt a cipőre, de nehezen akart megválni tőle. A napnak már foga volt, és oda gyűltünk össze gyerekekül a napsütötte melegebb kert, vagy házfal részéhez, ahol már fölszáradt a sár. A pénzezés, kora tavasztól, késő őszig tartott, aminek csak az első hó lehullása vetett véget. A pénzezést e napszárított kis foltok felkutatásával, annak birtokba vételével bonyolítottuk le. E játék az óvodás korosztály meg az elemisek között volt nagy dívatba, ebben az időben. Nem csak délutánonként, hanem az iskolába szüneteken is pénzeztünk, elbújva az épület oldalsó részéhez, hogy a tanító nénik ne lássanak.

         Nem úgy szüleim, mert mikor pénzezni kérezkedtem, szívesen engedtek el, csak az adott órára haza kellett érnem. Tudták, hogy nem mászok, fára, nem csatangolok el és a testi épségem is biztonságba van.

          Ehhez a játékhoz régi fémpénzek kellettek, amelyeket otthon szedtünk össze, vagy a rokonoktól, ismerősöktől kunyeráltuk el. A pénzezés abból állt, hogy kiszámoltuk, hogy ki üt előre, másodiknak, harmadiknak, esetleg negyediknek, de többen soha se játszódtunk egyszerre, mert akkor unalmassá vált a játék. A kiszámolás az án - tán-té - nusz – szo – ra – ka – dé - musz, a - la ba - la bim - bam - bum rigmusára történt. Aki előre esett ki, az ütötte a pénzét elsőként a fal oldalához, vagy a kerítés deszkájához, amit ő választott ki, ez attól függött, hogy milyen pénzei voltak, falon vagy kerítésen ugrottak messzebbre. Ez volt az előnye az első ütőnek, de a hátránya annál több, mert a következő ütő, már kimérhette, akár csak az azt következők is, főleg ha a pénzét nem ütötte el jó messzire. Az utolsó kieső volt a legjobb helyzetbe, mert az előtte ütők valamelyik pénzét nagy eséjel ki üthette, elnyerhette.

          A játékot kizárólag csak fiuk űzték, a lányok többnyire szurkoltak, az ügyesebb, vagy a kiválasztott, szimpatikus fiúnak.

          A játékot a kiszámolt első kiesője kezdte. Egyik pénzét a falhoz ütötte, akképpen, hogy az, minél távolabb essen le a földre, majd következett a második ütő, aki igyekezett úgy ütni a falhoz a pénzérméjét, hogy az, a földön lévő pénzhez minél közelebb kerüljön. A cél, hogy a pénzt olyan közel üsse a másikhoz, hogy azt arasszal ki tudja mérni. Ha ez sikerül akkor a földön lévő pénz érmét elnyerte, ha nem tudta kimérni, akkor üthetett a harmadik játékos. Itt már nagy esélye lehet a harmadik játékosnak, mert ha úgy esett érméje, hogy a földön fekvő két érme közé került, vagy gurult oly kedvezően, hogy mindkét érmét ki araszolta a soros ütő, akkor egy ütéssel két érmét nyert, mondván:

   - Kimérve mind a kettő, adjatok egy-egy piculát.

 Ha ez nem történt meg, akkor maradt az érméje ahová esett és jöhetett a következő ütő szerencsét próbálni.

         Nekem, igen csak nagy volt az araszom, és ez a természeti adottságom sokszor váratlan pénzérme nyereséghez jutatott. Az első látásra nem voltak oly közel az érmék egyik a másikhoz, hogy ki lehetett volna őket araszolni, de én megpróbáltam, és addig-addig nyújtottam, erőltettem a ki mérést, hogy sokszor én se hittem a szememnek, amikor mindkét pénz érme széle felbillent, vagy egyszerre megmozdult, és így sikeresen kiaraszolt ütés meg hozta a nyereményt.      

      A nyertes üthetett még egyet, a földön lévő pénzérmék elnyerésére kíséretet téve. Ha nem került nyerő helyzetbe akkor, a következő ütő állt be a játszmába.

         Az utolsó ütő után, következett az első ütő, aki a pénzérméjét a földről föl vette, és megint beállt a játékba. Nagy célzási ceremóniákat mímeltünk, és remélve ütöttük piculánkat a falhoz, hogy nyerni fogunk. Igen, ám de előfordult az is, amikor a fal üreges volt, vagy a kerítés nem sima és a pénz érme ahelyett, hogy messze pattanjon, leesett szinte közvetlen közel a falhoz, vagy a kerítéshez. Ilyenkor, az ütő „bűzt” jelentett, ami abból állt, hogy a lábfejét a fal és a földön fekvő pénzérme közé tette, és ha a pénzérme a cipő talpa alá került egy kicsit is, akkor a játékos a pénzét felvehette, ez kiesést jelentette, de a pénzérméje meg maradt, és várta, hogy újra sorra kerüljön az ütéssel. Ha meg a cipőjénél is 1mm nagyobb volt a távolság, az érme a földön maradt az ütő nagy bánatára. A soron lévő játékos kaján mosojal, biztosra menve, vagy nagy reménykedések közepette, kiválasztotta a legnagyobb pénzérméjét. Megköpködte azt, hogy szerencsét hozzon, és szertartásosan többször is mímelte az ütést, így a feszültséget fokozva, sőt képletesen a földön lévő pénzt le is borította a pénzével, előre vetítve szándékát, és ilyenkor lélegzet visszafojtva, meg egy kis irigység közepette kíváncsian vártuk, lestük, az ütés eredményét.

        Ilyenkor, az izgalomtól, vagy a nagy magabiztosságtól telítve, a nagyreményű el bal kezeskedheti a lehetőséget és ő maga „bűzt” üt, mert nem ütötte eléggé erősen oda a pénzét a falhoz, és ki esik a játékból egy fordulóra, vagy oly szerencsés, hogy kiaraszolhatja a bűz közelébe esett érmét, amit így megtarthat magának.

       Viszont van ennél jobb nyerési lehetőség. Ha koccot ad, az-az a két pénzérme összeütközik halhatóan, átgurul rajta, vagy borítja a földön lévő pénzérmét az általa falhoz ütött pénzérmével, részlegesen, vagy teljesen. Ha teljesen borította, akkor 30 darab pénzérmét nyert, a borított pénzérme tulajdonosától, vagy ha részelegesen borított,  ¾, fél, ¼ , alkudozni lehetett, a teljes borítás 30 darabos pénzérméhez viszonyítva. A kocnál egy pénzérme jár, és ha közel esik, és ki lehet araszolni, akkor „koc, kimérve kettő” az-az két pénzérmét nyert az ügyeskedő.

        Hátrányom a „bűz” mérésbe volt, mert nagyon kicsi volt a lábfejem, és az általam ütött pénzérme a faltól, deszkától közel esett, ekkor a cipőm orrát a falhoz tettem és megnéztük az érme, hol van. Ha a cipőm talpa eltakarta, vagy hozzá ért a sarka akkor fölvettem a pénzt, ami meg maradt nekem, és vártam, hogy újra sorra kerüljek az ütéssel. Ha a cipőm sarka nem ért hozzá a pénzemhez, akkor ott maradt és emiatt sokszor, részleges vagy teljes borítást kaptam, ritkán úsztam meg koccal, s ekkor csappant a nyereségem pénzérmének darabszáma, de ezt soha se is bántam, mert így a játék tovább tartott.

       Kitapasztaltam, hogy melyik pénzérme ugrik jobban, a fán, kövön meg a falon. Ezeket külön-külön tartottam. Azon pénzérméket, amelyeket a nyerőknek szántam azokat meg megint külön tartottam. A csűrdöngölő, amelyik a szokottnál is nagyobb pénzérme volt, az, külön becsbe volt tartva, és csak a „bűz” közelébe leesett pénzérmék kiütésére, vagy borítására használtam.

       Igen nagy sikerem volt a kezdők, vagy olyan pénzezőknél, akik nem ismerték az araszom nagyságát, meg a pénzeim ütőképességeit.

       Mondhatom, hogy a régi pénzgyűjteményem kezdő alapját a pénzezésnek köszönhetem, hisz olyan nap nem volt, hogy ne nyertem volna újabb és újabb darabokat, amelyeket kezdetben egy rossz harisnyaszárba gyűjtöttem, majd kis dobozkákba osztályozva országonként raktam el egy szép nagy faragott dobozba.

       Mikor már nagyobb lettem, akkor régi pénzérméket cseréltem jelvényekért, kitüntetésekért, amelyek majd lassan visszakerültek hozzám a pénzezésnek köszönhetően. Elemi iskolás koromba, már szép bélyeg, képes levelezőlap, régi pénz, jelvény és kitüntetés gyűjteményem volt.

     Mások is kezdték gyűjteni a bélyegeket, régi pénz érméket, jelvényeket, amelyeket majd cserélgetni kezdtünk egymás között, kinek mi tetszett meg, ki mit cserélt el alapon. A cserék megejtése nagy alkudozások közepette történt. S ha az óhajtott vagy kiszemelt darabot el tudtam sikeresen cserélni, akkor aznap velem madarat lehetett volna fogatni, oly boldog voltam.

        Ekkor még nem gondoltam és nem is sejtettem, hogy ezek a különféle pénz érmék, amelyek oly sok örömet szereztek számomra, akár csak a közel 30 év alatt gyűjtött, csere - berélt pénz érmék, amelyek az évek teltével, egy szép numizmatikai gyűjteményé alakultak át, a sok apró örömök mellet, nagy boldogságot is okoznak, a gyűjtemény többszöri kiállításával. Viszont évek elteltével, egy adott napon, nagyon megkeserítik életem, és kellemetlenségek sorozatát zúdította rám és családomra, de ez egy másik történet része.

      U. i. Már sok éven keresztül nem láttam a gyerekeket pénzezni. Kifogyott a régi pénz? Nem, nem hiszem, mert mindég újabb, és újabbak kerülnek, erről az utánpótlásról a gazdasági élet és a politika gondoskodik, csak a játékok neme változik. Tehát akkor ez is a múlt gyermekkori játékok egyikének számítana, gondolom én. Esetleg ha valaki az olvasók közül még látott pénzező gyerekeket játszani, kérem, írja meg nekem, hogy akkor a fenti megjegyzésem töröljem, hisz nem álja a helyét.

Kézdivásárhely

2014 III 16                                                                                        Beke Ernő