Az nap februárhoz méltóan korán sötétedett, s mégis szokatlan nyüzsgés támadt az egyre homályosuló, estébe forduló délután’. A művelődési ház előtt emberek gyülekeztünk - a falu magyar anyanyelvű lakosainak zöme: kicsik, nagyok, öregek, fiatalok egyformán. Én is családilag feleségemmel, s négy gyermekemmel. Megtelt a tér le egészen a Küküllő partjáig. Mindenkinek gyertya volt a kezében és egy könyv. Magyar nyelvű könyv.

Néhány percnyi várakozás után csendben elindult a menet.

Ezt a „gyertyás, könyves” felvonulást, néma tüntetést Sütő András kezdeményezte, itt nálunk pedig Bartos Miklós iskolaigazgató szervezte, és ő is állt a menet élére. Lassan haladtunk, négyes sorokban, s úgy elnyúlt a menet, hogy az eleje már a híd túlsó végén járt, míg az utolsó sorok még a Kultúrház előttről éppen indultak.

Az emberekben nem volt semmi indulat, csak imádságos vágy, hogy őriződjön meg a könyv, a betű, az iskola, s az anyanyelv. Hogy ez világítson, mint a meggyújtott gyertya lángja a fenyegető sötétségben – az elvakul gyűlölet, a maradiság és hitetlenség sötétjében.

Így világított eleink nagyjainak fénye is évszázadokon át, s nem hiába.

Ezekről a pislákoló apró fényekről felrémlik előttem Vörösmarty Mihály verse:

„S midőn setét lesz a világ
És minden tűz kiég,
A honfiszívben fennmarad
Egy élő szikra még.”

…

„Oh honfi, őrizd e tüzet
S ne félj, ha vész borul:
E szikra fényt ad és hevet
S ég olthatatlanul.”

Szép fegyelmezett rendben haladtunk, csendesen beszélgetve, s szívünket áthatotta az együvé tartozás érzése. Nem másoknak, nem a hatalom korifeusainak akartunk üzenni, hanem saját magunknak. Magunkat akartuk megerősíteni az akarásban, hogy megmaradunk. Fenyegethet bármilyen kilátástalan körülmény, megmaradunk!

Nem hangzottak el sem beszédek, sem jelmondatok, zászlók sem lobogtak, csak a lelkekben lobogott a remény…

A falu központjában elterülő park volt a menetelésünk célja, ahol elhelyeztük a kis fénycsirákat, másoknak is világoljanak. Útközben, a járdákról nézték a menetelést a többségi társadalom helybeli lakosai. Tartottunk tőle, hogy megzavarják a békés vonulást valamilyen provokációval, vagy agresszióval, de néhány fanyalgó megjegyzésen kívül más kellemetlenség nem esett.

Elértünk rendben az iskolaépületekkel körülvett parkba, s elmondtuk egy Miatyánkot, majd az égő gyertyákat körbe-körbe leraktuk.

Másnap tudtuk meg, hogy Erdély minden kisebb-nagyobb helyiségében, városában, ahol magyarok élnek, ugyanígy lezajlott ez a néma tüntetés. Utána visszamentünk a Kultúrházba, ahol a díszteremben elhelyezkedve vártunk néhány szót a tüntetés szervezőitől, és Sütő András üzenetét. Mindezt megelőzően azonban az előttünk ülő Dabóczi Sándor bácsi összejövetelünk korelnöke felállt és így szólt:

- Testvéreim, több mint negyven év után szabadon és félelem nélkül énekeljük el a Székely Himnuszt!

És szabadon, félelem nélkül felszárnyalt a dal, s a szemekben gyémántként csillogtak a meghatottság könnycseppjei

Ez éppen 23 évvel ezelőtt történt, de azoknak a gyertyáknak aprócska fénye most is itt lobog mindannyiunk szívében…

***

Utóhangként szeretnék megemlékezni Bartos Miklós (1949-2012) tanár úrról, aki akkor élére állt ennek az „gyertyás, könyves” menetnek. Történelem szakos tanár lévén megírta Erdőszentgyörgy monográfiáját, néprajzkutatással is mélyrehatóan foglalkozott, melynek nyoma kötetekben, szakfolyóiratokban megtalálható. Büszke vagyok rá, hogy barátja lehettem.

 Bige Szabolcs Csaba

2013. február 10