Gyolcs. Kimondom újra és újra. Mert jólesik. Mert íze van. Illata van. Mert idejét sem tudom, mikor mondtam ki utoljára.
Egy hétköznapi hír kapcsán hangzott el az „aratás” szó. Máskor is megtörténhetett ez, bizonyára számtalanszor. Most mégis más volt. Ez az egyetlen szó, mintegy varázsütésre, felnyitotta a múlt emlékeinek kincses ládáját. Éreztem a gyermekkori nyarak forró fuvallatát, a szúrós tarlót a talpam alatt, láttam a markomban kókadozó mezei virágok pompázó színeit és elmerültem az aratás idején frissen töltött szalmazsák – (az én Kisküküllő-menti falumban „surgyé”)- , ropogó puhaságában. A többi már szinte magától jött és jött …
Gyolcs ágynemű, gyolcs lepedő, gyolcs ing, gyolcs fehérnemű, gyolcs abrosz, nagyanyám sokat emlegetett singekben mért fehér gyolcs kelengyéje, mit maga szőtt … (Ősmagyar nyelvünkben „gyócs”.)
Természetes, tiszta, illatos, friss. Nyáron a nap melegétől, télen a fagyos hidegtől.
Annyi természetes hatást utánzó, megfogható és megfoghatatlan dolog vesz körül manapság bennünket. Elárasztanak az „annak látszó” anyagok, tárgyak, de ami még ennél is szomorúbb – az „annak látszó” emberi megnyilvánulások.
Szomjazzuk mindenben a természetest, az igazit, a tisztát, az őszintét. Vágyunk utána. Keressük, több-kevesebb szerencsével.
Hófehér, puha gyolcsba csavarom ezt a gondolatot az emlékekkel együtt és elteszem a többi „kincseim” közé.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz