Mostan mindenféle szóvivők beszélnek a televíziókban, meséli Mézes Fábián, akinek a reumáját Tanzániáig röpítették a méhek.

– Eltűnődve sok mindenfélén, eszembe jut, hogy hát a gyermek-, sőt az ifjúkorom, de még a derék-korom is csupa-csupa szóvivői eseménysorozat. Az emberiség történetét nem is lehet felfogni másképp, csak mint a szó hozom-viszemének a végtelennek tűnő szappanoperáját.

Kezdetben vala az Ige. De ki vitte-hozta azt a címzetteknek? Erről szól a szent Biblia. Meg arról, hogy a Teremtő mindenfajta jóakarata ellenére az ember mint eredendő sárkányfogvetemény, sosem fogadott szót az Ég s a Föld világán senkinek.

Az ember úgy ment s megy a saját esze után, mintha Lucifer vezérelné. Lucifernek mi az adószedőt mondtuk, azóta is úgy képzelem az ördögöt, hogy félvékás a táskája és guvadtak a szemei, folyton csuklik, mert senki sem meri jól nyakon vágni.

Elemista koromban, még alig értettem valamit a pázsintos tavaszból, az egyik negyedikes legényke átküldött Szabó Piroskához.

– Mondd meg neki, hogy ha megmutatja, kap egy pánkót, és én is megmutatom neki.

Piroska kikelt a képéből, rám is paskolt, de később mégis létrejött a tranzakció; persze kifelejtettek belőle.

Évekkel később sem jöttem rá. Csak  mondták, hogy locsog, mint a Szabó Piri micsodája.

Lógóba járván, az elemi iskolában nem kellett tanulnom, ugyanis mindent jobban tudtam, mint a “rendes” tanulók. Olyan gyönyörű tanítónénink volt, hogy amikor a réten megcsípte egy darázs vagy méh, engem sötétedésig nem leletett hazaordibálni, el akartam pusztítani az egész vadvilágot.

Azt mondja egyik estén Drusza, a bálnaszagú traktorista:

– Kislegény, mondd meg a tanító néninek, hogy szentületkor nyissa ki az ablakot, mert béadok valamit.

Én hülye, megmondtam!

Az ablakkal szemben ücsörögtünk négyen a borostyánfán, én, és akiket még beavattam: Csuri, Muri, Jenő és Jani; de hiába meresztettük a szemünket, annyit láttunk csak, hogy a tanítóküsasszony elhúzza a firhangot ls elfújja a lámpát.

Ekkor Csuri csuklott egy nagyot, és mind lehuppantunk a fáról.

Mit adhatott bé neki Drusza, máig foglalkoztat.

Nagyon gyenge szóvivő voltam akkor is, amikor az anyámnak üzent egy néni. Úgy volt, hogy mindenkihez elmegyünk kántálni, csak két házhoz nem. Az egyik a tulajdon apám, vele a mostohaanyám, haragban álltunk, odahaza nem is hívták másként az apámat, mint így: a Gazda, és ezt azért, mert a két nagynénje neki ígérte a birtokot, valami húsz hektárnyi televény termőföldet, ha otthagyja az anyámat, és a mostohaanyámat veszi feleségül (aki szintén hoz valami kis földecskét a házhoz); de miután a válás megtörtént, a nénék feledték az ígéretet. Mérgében az apám lábuknál fogva szekereztette végig őket csóré fenékkel, a jéggé fagyott udvaron; óbégatásuk felhallatszott a parókiáig, a fiatal, tapasztalatlan pap meg akarta kondíttatni a harangokat…

De persze így sem íratták az apám nevére a birtokot…

A másik házat azért kellett kerülnöm, mert ott lakott egy néni, aki befalja a pucukámat, és aztán nem tudok házasodni, és gyermekem sem lehet.

Soha!

Kellett volna az a pár lej, ezért aztán győzött a szükség: mégis elmentem kántálni a pucafaló Mancikához. Olyan kövér volt, hogy az arcát később lerajzoltam, és Mezei tanító bácsi azt mondta, na ilyen egy igazi erdélyi hörcsög –, elénekeltem a tornácon a Krisztus urunkat, adott két babancot, és amikor elköszöntem, nyomatékosan hozzátette: – Nyúúú! Nőjön nagyot anyádnak a füle!

Évek teltek el, míg megértettem, hogy az urát féltette az édesanyámtól.

Voltam olyan szóvivő is, hogy majdnem kiheréltek. Utólag belátom: magam voltam a baj okozója. Belázasodtam, s az anyám kölcsön kérte Bori nénéméktől a lázmérőt. Mi csak hőmérőnek mondtuk.

Az anyám tartozott Bori nénéméknek száz lejjel. Akkoriban nagy pénz volt. Most sem kicsi.

Úgy adja a hőmérőt, kötötte ki Biri nénám, ha melléje teszi az anyám a tartozást.

Mit tehetett volna, hazaballagott, addig én a kis kézi málédarálót babrálgattam –, s a lepedő alól elékerítette a ritka akalmakra tartogatott százas bankót.

Remegő kézzel tette ki az asztalra.

Én mint szóvivő nem vittem s nem is hoztam semmit.

A két asszony olyan jó hangulatba jött a százlejes láttán: Bori ángyó azért, hogy megvan a pénz, nem veszett kárba, az anyám pedig azért, hogy végre megtudhatja, van-e lázam, mehetünk-e haza, vagy be kell fogatni a szekérbe, és indulás Tájel doktorhoz, nyolc vagy tíz kilométer, mindég a kocsistól függ...

S hogy már le van-é feküdve a doktor bácsi.

Átlépegettek a konyhába, szaglott, hogy pálinkázgatnak némileg egy kicsit. Addig kell, míg a férfiak nincsenek otthon, mert amikor megérkeznek, az övék a világ.

Izgatott a hőmérő a hónom alatt. Előbb csak forgatgattam, aztán kivettem, nézegettem, ejja-hujja, mennyit mutat? Vissza-visszatettem, végül kinyitottam a kályha ajtaját, és odatartottam az izzó tűzhányó eleibe...

Hadd lám, bírja-e a Dózsa kínját.

Máig tartja a haragot a két nemzetség, mert ezt az egy szóvivőséget soha, felnőtt koromban sem mertem felvállalni. Mindenki átsétált immár közülük a hevítő vonalon, odaát valószínűleg régen megbékéltek; csak én cidrizek, valahányszor egy-egy fehér köpenyes, fityulás lédi be kíván nyúlni a hónom alá...

Felnőtt korom szóvivőségeiről pedig, ha lehet, nem szívesen beszélek veletek, úgyis mindétig ingyen koptatom a számat, sóhajtotta Mézes Fábián; pedig arra is kíváncsiak lettünk volna, hogy mit keresnek Tanzániában a reumahajtó zümmögők, és ha tényleg elmúlt afájása, miért ráng úgy az egyik lába, mintha le akarná kaszálni vele a másikat.