„Hát, ami igaz, igaz! Elmehetnék …” – gondolta magában fejét súrolgatva Matyi. Kati, a felesége, reggel óta rajta köszörülte a nyelvét.
„Te gyáva, te élhetetlen! Egyszer csinálhatnál valamit, amivel nekem segíthetnél, te mulya! Csak odamész, makogsz valami húsvéti versfélét és megöntözöd őket. (Erdélyben a húsvéti locsolás - öntözés.) Aztán ne sajnáld a kölnit! Hallottad? De ne csak a séfát (főnökasszonyt), hanem az anyósát is, mert az is ott lakik. Légy egy cseppet kedves, hátha jobban elnéz nekem egy-két reggeli késést. Neked meg mibe kerül? Semmibe. Tán még meg is kínálnak valamivel. Na, látod, még te jársz jól, te mamlasz! Szedd már össze magad és lódulj! Súrold le jól a lábadat, amikor belépsz és a poharat nehogy egyszerre hajtsd fel, rendes szokásod szerint. Csak módjával, úgy urason.”
Matyi, tessék-lássék módon, de készülődni kezdett. Még a beretva sem csúszott úgy, mint máskor.
„Az áldóját az asszonyának! Megeszi az életemet ez a Kati! Sírba tesz időnap előtt a szájával. Hogy tört volna el mindkét lábam, amikor elindultam megkérni. Még hogy én tapossak neki utat a séfájánál. Tudja jól, hogy nem szeretem, ki nem állhatom. Aztán még kedves is legyek. Na de üsse kő, kibírom!”
Beletörődését egy mély sóhajtással nyugtázta. Elégedetten nézett végig magán a tükörben. Végig simította szép fényes, fekete haját, hetyke bajuszát. Napbarnított arca frissen, illatosan csillogott. A polcról levette az asszony kölnivizes üvegét és a belső zsebébe süllyesztette, miközben még egyszer utoljára jól eső érzéssel végigmérte magát.
„Jól tartom magamat, hála Istennek! Tán még különb asszonyt is szerezhetnék, … ha mernék.”
Nehezen fogyott az út a lába alatt. Kényszeredetten bandukolt a megadott cím felé. Hát, itt volna.
„Na, adjon Isten kellemes ünnepeket! Hát szabad - é öntözni, merthogy el ne hervadjanak ezek a szép virágszálak? (Urambocsá’, be csúf mindkettő!)”
„Zölderdőben jártam, kék ibolyát láttam … ”
Már a versike kezdetekor elővette a kölnivizes üveget a belső zsebéből, majd befejeztével jól meg locsolta az asszonynépséget, ahol csak érte. A mamának még a fersing alá is tett egy vicces, tétova mozdulatot. Hol nagyobb a hervadás, ott bővebb a locsolás – gondolta.
Leültették, kínálgatták. Eszébe jutott Kati intelme: aztán csak módjával a poharat! Hát alig tart a pohár fele táján, amikor kikerekedett szemei kétségbeesetten kezdtek egyik asszonyról a másikra cikázni.
„Szent Isten! Ezeket mi a fene lelte? Olyan fényesek, olyan olajosak, mint a besütött hús azon forrón.” Francba az intelemmel. Sietve felhajtotta a maradék bort, majd némi köszönet félét makogva úgy hagyta el a házat, mint akinek főben járó bűnnel felérő mulasztás van a rovásán. Megszaporázta lépteit hazafelé, de kíváncsisága, no meg balsejtelme nem engedte kivárni azt. Óvatosan elővette ismét belső zsebéből az üveget, majd földbe gyökerezett lábbal silabizálta az üvegen levő írást: „Hajolaj”.
„Az áldóját, mit csináltam! Na most segíts meg, te mennyekben lakozó mindenható!”
2018.03.23.