Varga Mihály 1923. június 12-én született Marossárpatakon. Leventekatonaként vonult be, és vett részt a II. világháborúban. 1945 tavaszán a szövetségesek fogságába esett, néhány hétig egy hadifogoly táborban sínylődött, majd aláírt a francia idegenlégiónak, hogy az éhhalált elkerülje. Öt évet töltött afrikai területen, mint légiós, aztán Magyarországon telepedett le. Felesége halála után (2003-ban), úgy döntött, hogy visszatér szülőfalujában, Marossárpatakra. Ez meg is történt, csakhogy időközben megtudta, hogy az állami szervek nem akarják elismerni román állampolgárságát. Sokáig, havonta járt pecsételni a határon túlra, ami egyáltalán nem volt könnyű egy nyolcvanon felüli öregembernek, attól függetlenül, hogy Mihály bácsi kitűnő egészségnek örvend. Aztán, két évvel hazatérése után, visszakapta román állampolgárságát, amiről nem mondott le külföldi tartózkodásának idején.
Mihály bácsi jelenleg testvére leányánál, Magyarosi Erzsébetnél lakik, ahol egy új lakrész az egykori légiós otthona. Felejthetetlen élményt jelentett számomra végighallgatni kalandjait, viszontagságos életét. Remélem, hogy Önök is nagy érdeklődéssel olvassák végig a marossárpataki legionárius visszaemlékezéseit.

Rövid visszatekintés a háborúban és az idegenlégióban töltött időszakra

A behívómon az állt, hogy 1944. szeptember 17-én jelentkeznem kell a Marosvásárhelyi Hadkiegészítő Parancsnokságon. Mivel gépkocsivezető engedéllyel rendelkeztem, nemsokára továbbvittek Székesfehérvárra, ahol kiképzést kaptunk, felkészítettek a háborúra. Közben a németek bevonultak Magyarországra és alakulatunkat kiképzésre vitték német földre. A németek azt állították, hogy a földalatti kiképzőbázisuk lehetővé teszi a megfelelő felkészülést. De ennek fele sem volt igaz, mert még laktanya sem volt azon a helyen ahová vittek. Nem nagyon volt ahol meghúzódjunk, legtöbbször a takarmányrépa földek voltak a szállásaink. A kiképzés gyorsan megtörtént, majd bevetettek az angol-amerikai csapatok ellen, Rocklitzban. Bevetésünk nevetségessé vált, amikor megtudtuk, hogy minden fegyver-nemet és aknát megszabotáltak vezetőink. Persze nem mindegyik, csak egyesek. Például harcközben vettük csak észre, hogy a páncélökölnek és a kézigránátnak nincs gyutacsa. Azt hiszem a németek mindent azzal a céllal szerveztek meg, hogy minket a magyar honvédeket fogságba küldjenek. Máig sem értem egészen, hogy mi történhetett… Egy hidat kellett felrobbantanunk, de az aláaknázást csak színlelték a németek. Miközben hiába vártuk, hogy robbanjon a híd, átjött az ellenség és néhány óra alatt fogságba esett mindenki. 1945 tavaszán történt…
A szövetséges erők Rocklitzban átadták a foglyokat a franciáknak. Gabonaszállító teherhajókon vittek Marseillesbe, ahol egy fogolytáborba kerültünk. Nagyon mostoha körülmények között tengettük napjainkat. Sokat éheztünk, alaposan megromlott fizikai erőnlétünk. Június 10-én francia tisztek érkeztek a lágerbe. Közölték, hogy aki ki akar jutni a fogolytáborból, jelentkezhetik a francia idegenlégióba. Hogyne akartunk volna kiszabadulni a lágerből, mindenki szeretett volna normálisan enni kapni, szükség esetén megfelelő orvosi ellátásban részesülni, hogy még egyszer viszontláthassa otthonát, szeretteit. Két nappal 22. születésnapom előtt kerültem a légióba. Miután aláírtunk, öt éves szolgálatra, nem hivatalosan Algériába vittek, Sidi Belabes-be, ahol másfél hónapot töltöttünk. Jogosítványomnak köszönhetően sofőr lettem és Usdába vezényeltek kiképzésre, páncélkocsik vezetésére. A kiképzés befejeztével sikeresen vizsgáztam, páncélkocsik vezetésével bíztak meg. Innen egy Mascara nevű városba vittek, ahol csend- és rendfenntartók voltunk. Az arabok nagyon emberségesen viselkedtek, itt nyoma sem volt a háborúnak. Gyönyörű asszonyaik voltak, lábukon annyi karmantyút viseltek ahányszor férjhez voltak menve. Az arabok általában hét feleséget tartanak, adják-veszik a nőket, nagyon sok a gyermek a családokban. Kambodzsában is megfordultam, ahol meglepett a lakosság műveltsége. Szokásaikat csak kezdetben furcsállottuk, aztán megszoktuk. A sárgák mindenevők, bogarakat, rágcsálókat is esznek.
Két év után a híres Pastor nevezetű hajóval, amely teljes hadifelszerelést szállított, Vietnamba vittek. A Pastor egy hét emeletes luxushajó volt, a Titanic egykori nagy vetélytársa, amit a háború idején átalakítottak hadihajóvá. Vietnamban kellett elválnom Székely Gyurka falumbelitől, mert szétosztottak bennünket. Többet nem találkoztunk…
A Szajgon vidéki Sholonban kerültem, ahol rendfenntartással bízták meg századunkat. A kivonult amerikaiakat váltottuk fel, akik tönkretették az országot. A vietnamiak hamar befogadtak, de nem tűrték a gazembereket. A légiósok között is akadtak ilyenek, akik ártatlan embereket mészároltak le, nőket erőszakoltak meg. Ezek nem úszták meg büntetés nélkül… Vietnamban tiszti főszakács voltam, szabadidőben nem szűkölködtem, így volt időm idegen nyelveket tanulni, olvasni. A vezérezredesemnek nagyon ízlett a főztem, így a teljes háztartást rám bízta. Mostam, vasaltam, takarítottam, bevásároltam. Vietnami barátaimmal jártam be Szajgonba, moziba és színházba, a pus-pus-nak nevezett háromkerekű biciklivel. Itt majdnem megnősültem, mert szerelmes lettem egy gimnazista lányba, akinek néhány hónapig udvaroltam. Közben rájöttem, hogy a barátnőm bátyja partizán parancsnok volt, de ezt csak röviddel le-
szerelésem előtt tudtam meg. Ellenőrzéskor nem voltak nála a szükséges iratok, letartóztatták volna, de én kimentettem a bajból. Kambodzsában is átjártunk ellenőrzésre, de közvetlen harcba nem keveredtünk itt sem. A mi feladatunk a béke megőrzése, fenntartása volt, nem a háború, a harc. Az öt év lejárta után visszavittek Marseillesbe.

A francia idegenlégió rövid bemutatása (ahogy Varga Mihály látta)

A francia légió nem más, mint egy nemzetközi család, amelyben számtalan nemzet képviselve van. Ezek csodálatos módon összetartanak, segítik egymást. A légiósok is olyan emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a civilek. Ők is szeretnek mulatni, szórakozni, kedvelik a szép lányokat, de a légióban hamar lesújt a szigor. De talán ez így is van a rendjén, mivel bűnözők is szép számban akadtak közöttük. Afrikában, ha egy arab panaszt tett a parancsnokságon, előfordult, hogy büntetőtáborba került a légiós. Itt 50 kg-os homokzsákokkal gyakorlatoztak a fiúk, futtában táplálkoztak. Valóságos izomemberekké váltak a büntetettek !
Kezdetben kemény kiképzést kaptunk. Azt hiszem, nekem szerencsém volt azzal, hogy nagyon jó leventekiképzést kaptam, megfelelően elsajátítottam a fegyverrel való ütemes tisztelgést. Ezt nagyon értékelték a légiós tisztek. Rövid idő alatt megkedvelt a századosom, így nem ment rosszul sorom.
Zsoldot kaptunk, de nem sokat. Nem mondhatni, hogy kuporgattam a pénzt, de nem is szórtam. Szombat déltől hétfő reggelig szabadok voltunk, kimenőt kaptunk. Kedveltek a tisztek, mert finomakat főztem, így mindig adtak zsebpénzt, ha szórakozni mentem. Mindeniknek elpanaszoltam, hogy nincs pénzem, a lányokat nem tudom szórakozni vinni. Olyan összegeket sikerült összegyűjteni, hogy felét sem tudtam elkölteni. Gyűjtögetni kezdtem a pénzt. Titkos tervem volt, hogy itthon cséplőgépet vásároljak majd...
Az ellátás kifogástalan volt, naponta fél liter vörösbort kaptunk és 10 szál cigarettát. Mindennap meleg vízzel zuhanyoztunk. A tisztek és a legénység között szoros, baráti kapcsolat alakult ki. A homoszexualitás igen elterjedt volt a légiósok körében.
A sivatagban is megfordultam, ahol sok arabot láttam a homoktengerrel küszködni. Oázistól oázisig csak karavánnal lehetett eljutni. A homokvihar néha embereket temetett be. Nem könnyű az ottaniak élete…

Leszerelés volt, a hazatérés elmaradt…

Az öt év lejárta után szabad emberek lettünk. Én nem voltam itthon szabadságon, mert hosszú és körülményes lett volna a hazajövetelem. Nagyon vártam tehát, hogy viszontlássam szüleimet, barátaimat, a rokonságot. Levelet küldtem ugyan és kaptam is tőlük, de nem ismertem az otthoni politikai helyzetet. Franciaországból Bécsbe kerültem, ahol felkerestem a román konzulátust, hogy bejelentsem hazatérési szándékomat. Ausztriáig problémamentesen utaztam, de mivel ott véget ért a „Nyugat”, onnan már hivatalos papírokra volt szükség. Elmondtam a konzulnak, hogy hadifogolyként kerültem a légióba, ahol letöltöttem öt éves szolgálati időmet, és közöltem, hogy haza szeretnék menni Romániába, Marossárpatakra. A konzul megcsóválta a fejét, majd azt mondta, hogy nekem elment az eszem. Romániába akar menni, ahol halnak éhen az emberek ?! -mondta. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a magyar nagykövetségre is, amit meg is tettem. Ott ellenőrizték személyi adataimat, hogy magyar katona voltam-e. Rendben találtak mindent. Aztán megkérdezték, hogy van-e ismerősöm Magyarországon. Elmeséltem, hogy három éve leveleződöm a kaposvári Vörös Ilonkával, akit elvennék feleségül. Igazat mondtam.
Néhány napot még Bécsben maradtam, mert tetszett az ottani élet, pénzben nem szűkölködtem. A lányok körülrajongtak, a nyakamon csüngtek, én pedig lépre mentem. Vagy aknára léptem ? Nem lényeges, az viszont nagy gondot jelentett, hogy egy éjszaka leütöttek, és elvették a pénzzel teli kézitáskámat.
Üres zsebbel érkeztem meg Kaposvárra, hogy megkeressem az említett lányt. Odaérve megtudtam, hogy nem Ilonka, hanem az édesanyja írta nekem a leveleket, azt remélve, hogy megjelenésemmel talán megszabadulhat a vejétől, akit nagyon utált. De én nem akartam házasságtörést, s három idegen gyermeket. Inkább továbbálltam. Pénz nélkül és csalódással a szívemben… Nemsokára megismertem későbbi feleségemet és egy hét múlva már össze is házasodtunk. Szerettük egymást, hosszú időn át éltünk békességben. Magyarországon elég könnyen álláshoz jutottam. Lakatosként kezdtem, majd hegesztőként folytattam. Különböző tartályokat készítettem és javítottam, saját részemre egy mákcséplőgépet is összeállítottam, amire büszke vagyok.
Marossárpatakra hat év után jöttem haza először, motorkerékpárral. Később évente 2-3 alkalommal is hazalátogattunk. Gyermekünk sajnos nem született, így a feleségem halála után úgy döntöttem, hogy hátralevő napjaimat, éveimet (?) Marossárpatakon töltöm. Azt hittem a visszatérés nem ütközik akadályokba, de tévedtem. Már hónapokkal érkezésem előtt jeleztem a román hatóságoknak, hogy szeretnék végleg hazajönni, de egyelőre még nem kaptam vissza azt a román állampolgárságot, amiről nem mondtam le soha…Havonta járok, 81 éves fejjel, a határon túlra pecsételni. Nevetséges, hogy itt nálunk minden olyan nehezen megy (Sz.m. amikor a beszélgetés készült, még nem volt megoldódva az ügy - később rendeződött)
Viszontagságos életem volt, nehézségek egész sora állta utamat, de Istennek hála, sikerült jó egészségben megérni ezt a kort. Az itthoni jó nevelésnek hasznát vettem a légióban is. Afrikában is nagy szeretettel gondoltam vissza Szántó István tanító úrra, aki leventeoktatóm volt és sokat tanultam tőle. Örülök, hogy végre hazajöhettem. Az én igazi otthonom Sárpatakon van…

Lejegyezte: Berekméri Edmond (2004)

Varga Mihály levele a Vörös Zászlóban
A második világháború után a kelet-európai propaganda szigorúan elítélte a francia imperialisták által létrehozott és kisebb nemzetek ellen harcoló légiót. Varga Mihály egyik szüleihez írt levele 1948-ban a mai Népújság elődjében, a Vörös Zászlóban is megjelent Idegenlégióba hurcolt székely hadifoglyokat is harcba kergették a francia imperialisták az indonézek ellen címmel, amelyben a cikk szerzője kissé elferdíti a valóságot. Mint a fenti sorokból kiderült, Mihály bácsit nem kergették a harcba, hanem rendfenntartás volt a feladatuk Afrikában. Persze ez nem azt jelenti, hogy más légionárusok nem harcoltak az afrikai gyarmatokon. A levélből megtudhatjuk a marossárpataki legény fogságba esésének körülményeit, valamint azt is, hogy századját, az Indiai-óceánon át Szajgon felé vezényelték. A levél 1946. december 30-án íródott.