H A L   A   K É Z B E N .

        Felébredtem! Ez tény! Reggel van.

   „...Te jó ég, Istenem! Mit kerestem én az utcán markomban szorongatva egy nagydarab pikkelyes halat?...”

         Ültem az ágy szélén, kissé még kábán, ébredezve, próbáltam erőltetni az agyam. Igyekeztem nem nézni az ablakra, mert mint mondják, akkor elfelejted pillanatok alatt, hogy mit is álmodtál az éjszaka.

                                                                    X

         - „ Menj!”- hallottam, ahogy mondja felém fordulva, alig pislantva szemével.

         - „ Menj!” – mondta parancsolóan. Én, mint egy jól nevelt emberke felálltam a székről, szó nélkül átvettem a halat, jól a markomba szorítottam, nehogy kicsússzon, pedig már nem élt, nem ficánkolt. Mentem. Egyenesen ki az utcára. Emberek jöttek szembe. Éreztem, ahogy rám bámulnak, kezemben a hallal. Mentem. Talán suhantam, úgy éreztem nagyon könnyű vagyok, szinte lebegtem a járdán...mintha a Holdon lépkednék...Légies voltam. Könnyed, mint egy pihe.

    ...Mentem. Még a fülembe csengett parancsoló hangja:”Menj!”.Lelki szemeimben felvillant szigorú tekintete, amint felém fordult az imént...Mentem. A járókelők továbbra is csak rám bámultak. Közömbös volt az arcuk, érzelem nélküli, hideg.

                                                                     X

           ...Te jó Isten! Hogy kerülök én az utcára ezzel a hallal a kezemben? Két kézzel szorítom a markomban, pikkelyei még fényesen csillognak, ezek szerint is még friss. Fogom és megyek, de mintha kába volnék. Rám néznek a szembe jövők és közömbösen mennek tovább. Én meg csak viszem, viszem. Valahová.

           Rémlik, az imént még bent ültünk többen valahol egy nagy tágas helységben, a háttérben egy színpaddal, széthúzott függönnyel. Asztalok körül ültünk. Várakoztunk. Egyszer csak nyílt az ajtó, belibbent a Művésznő! Úgy ahogy szokott, fejedelmien, sőt hercegnői felsőbbrendű alig-mosollyal a szája szegletében, hűvösen, de méltóságteljesen. Igy szokott megjelenni a színpadon is amikor jelenése van. Igy ismertük meg sokan. Hetyke fejtartással, határozott léptekkel, erőt sugárzóan és szemében valami különös fénnyel. Magabiztosan. Elvégre akkortájt Ő volt a színház párttitkára. És ez hatalmat jelentett. Nem is akármilyent! Jött, megjelent és mindenki rá figyelt.

           Most is bevonult, úgy szokás szerint. Belépett hozzánk, egyenesen az én asztalomhoz telepedett le. A várakozók feje felett csak úgy átnézett. A nercbundáját hanyagul a székre dobta, fél kézzel hátrasimította homlokára előrecsúszott hajtincsét. Amint leült, valamit kihúzott a szatyrából.

         ....Volt úgy máskor is, hogy miután megjött, meglepte kis amatőr színjátszó csapatát valami aprósággal, sütivel, édességgel. Kedveskedni akart és tudott is. Ilyenkor nem illett visszautasítani. Nem tűrte az ellentmondást.

         Most ez a „valami”, amit előhúzott a szatyrából igazi meglepetést okozott! Talán némi szisszenet és halk, visszafogott kuncogás is felhangzott a teremben. A „valami” egy nagydarab pikkelyes hal volt! A csomagolópapírból kilógott a hal nagy feje, bágyadt, semmibe néző szemeivel és a farka színes, szúrós uszonyaival.

         Elővette és nyújtotta is felém:

„- Megkérjük Cilát, hogy szerezzen egy csomag margarint sütésre.” – szólt.

„- Menj, eredj!”- többet nem mondott. Csak ámultunk és bámultunk egymásra az asztalnál levők.

        Én voltam az a bizonyos Cila, becenevemen szólított, különben mindenkit tegezett.

„- Gyerekek!”- így szólított mindnyájunkat. Megtehette, Ő volt a nagy Díva, a főnök, a tanító, a rendezője, irányítója, vezetője lelkes amatőr színjátszó csapatunknak.

      ... Szaporázom lépteimet a hallal a kezemben és keresem, nézem a szembejövők tekintetét. Várom, hogy szóljon már valaki, kérdezzen, állítson meg, Döbbenetet várok, hogy mit keresek az utcán ebben az ínséges időben ezzel a nagydarab hallal, ami lehet márna, de lehet paduc is, vagy inkább ponty. Meg sem néztem alaposabban, amikor átvettem, csak most gondoltam rá, hogy miféle lehet. De ez most mellékes kérdés, csak szorítom a markomban és haladok valamerre. Nekem feladatom van...

 „- Menj!”- szólt és már el is fordult tőlem. Tudta kire kell bízni a margarin beszerzést ilyen nincstelen időben.

       Igen, akkoriban – igaz jó régen – még a megyei kereskedelmi főhatóságnál voltam valami főnök féle, aki előtt mindig megnyíltak a hátsó ajtók – gondolok vissza kába fejjel, és töröm magam, hogy tisztuljon a kép.

       ... Mi is volt? Hogy is volt? Na, meg hol? – kavarognak fejemben az emlékképek, még mindig a reggeli ágyon ülve...Előbb volt a hal a Művésznővel...aztán elküldött...én meg mentem az utcán kezemben a hallal.

        Te jó ég! Az események, az idősíkok valahol álmomban összecsúsztak, egymásba gabalyodtak! Tán így lehet, ez lehet, nem vitás. A beszerzéseim csak később jöttek az életemben. És egy másik városban...igen, hisz ez már Sepsiszentgyörgyön volt...De hogy jön ide a kolozsvári szinis-társaságunk, meg a Művésznő?...

        De mindkettő igaz volt!- erőltetem a fejem. Előbb voltak a szinis évek a kincses városban, míg a beszerzések, a hátsó ajtók csak később, már Sepsin, az Olt melletti városkában, a „Kondukátor” idejében, amikor bizonyos emberek, bizonyos helyekről majd mindent be tudtak szerezni...Ilyen időket éltünk!

      ...Rémlik, megyek az úton, nekem most margarint kell szereznem. Fogok is, szinte látom már magam előtt a nagydarab kicsomagolt margarint, amiért elküldött a Művésznő...Hoppá, miért épp margarinnal akarja süttetni a halat? Ez valami helyi sajátosság lehet, vagy kényszer? Akkoriban tán könnyebb volt margarinhoz jutni, mint sütőolajhoz. Jó az is a halsütésre...

        Igaz is- morfondírozom magamban, immár ébredezve az álomképekből, akkoriban a „Kárpátok géniusza”, „Csaó” mindent eladott az országból és üresen kongtak az üzletek Kolozsvárott és Sepsin is, ahogy az egész országban, meg valamiféle „tudományos, racionális” táplálkozásról zengedeztek  a pártelvtársak. Persze erről nem volt szabad beszélni, az üres üzletekről, de mindenki tudta mi a helyzet valójában. „Csitt, ne szólj szám! Meghallja valamelyik besúgó, meghallja a Szeku...aztán véged!” Néha azért ez-az, csurrant-cseppent valamicske a népnek. De csak a bennfentesek tudták, hogy mikor, hol, mit osztanak.

...Csodás idők! - fut át mindez pillanatok alatt az agyamon. Egy frászt! – gondolok tovább, nemhiába, fegyverek dörögtek, golyók röpködtek az országban a végén!

         ...Megyek a hallal az utcán, ismerős alakok mennek el mellettem és valami sugallatra csak intenek a fejükkel, hogy melyik raktár, melyik ajtó felé vegyem az irányt...Biztos sejtik, tudják, miért lóg a hal a kezemben...hát meg kell sütni, meg kell enni és ehhez valami kell. Most éppen egy darabka margarin. Ez itt most természetes...A puskagolyók, a fegyverropogás még távolabb vannak időben, majd csak később durrannak...

        Durrantak bizony és lőttek veszettül a szekusok és visszafele is az igazságkereső, megalázott polgárok Halottak, áldozatok is voltak, nem is kevés! Mi meg akkortájt Sepsin, jó néhányan, több ezren, a tévé előtt szorongva lestük, vártuk a fejleményeket. Vártuk, hogy vége legyen a rémálomnak. Vártuk, hogy békét hozzon a karácsonyi angyalka...Mindezt tudjuk, nem felejtjük!

                                                                       X

         Hja! Nekem meg fő a fejem. Mi van? Hol is vagyok most? Sepsin, Kolozsvárott, Pesten? Milyen ez a mostani életünk?

        ...Miért is van ez a hal a kezemben, miért caplatok az utcán lebegve...? Ez álomvilág? Időtorlódás? Események kuszasága, álom és valóság, lét és nemlét között?

          Valóság és abszurditás? 

        ...Van, akinek hal jut a szatyrába, van, akinek margarin, van, aki parancsol és van, aki csak lapit?! És van, aki bizony csupán élni szeretne emberségesen!

          Van, aki csak álmodik és van, aki kábán ébredezik.

...Abszurd döbbenet: hal, margarin, meg szinisek, hús vér emberek, akik álmodoztak majdani, nagy színpadi szerepekről, aztán egyszer csak berobban a valóság, a durva hétköznapok, a nincstelenség, a küzdelem.

        ...Betoppan a Díva, aki jön és hoz is valamit, adakozik, meglepetést okoz, vajon ki eszi meg a halat, üresek az üzletek, ...vajon így múlik el az életünk?

         Múlt és jelen...Abszurditás,meg valóság...

                                                                     X

         Annyi év után, seregnyi megtörtént jó és rossz után, néha elmereng az ember reggelente, ébredés után, hogy ni, csak mik jönnek elő a múltból. Néha elkap minket a gondolat sodrása, hol is vagyunk? Jó meleg pesti lakásban? Van úgy, hogy felriadunk hírtelen, melyik ágyban vagyunk, melyik lakásban, a kolozsváriban, a Sepsiében? Kivel? Melyik feleséggel? Egyedül?

Erdélyben, vagy Pesten? Otthon vagy itthon? Hol az otthon és hol vagyunk itthon? Erdélyben, vagy Magyarhonban, Sepsin, Kolozsvárott, Budapesten?

        Kik is vagyunk?

        A múlt foglyai?

       Jóságos ég! Ébren vagyok! Tudom, ki vagyok, tudom, hol vagyok! Tudom, nem felejtek!

Most már béke van!

       „...De mégis, te jó ég! Istenem! Hogy kerültem az utcára azzal a hallal a kezemben?!”

2014. Január.16.