Csak egy múló árnyék vagyok e világban,
ki a fénytől hol kisebb, s nagyobb múlásban.
Nem vagyok több mint fűszál alföldi réten,
s mint magányos fenyő hegynek tetejében.
Ha gondolatokat, szavakkal is szóltam,
elszállt, semmivé lett, lélektudatokban.
Küzdöttem, verekedtem, mindig hittem,
hogy nem hiába való múló létem.
Hittem, hogy tartozom egy nemzetemhez,
lelkemnek oly szerelmes véreimhez.
De ahogy lassan őszbe borul fejem,
sorsunknak reménytelenségét érzem.
Nem látom az embert, nem a vezetőt,
ki megvívná a nemzetnek a jövőt.
Én, gazdag múltú családhoz tartozom,
büszke, magamat magyarnak mondhatom.
Magyarként, székelyként élek és halok,
megfelelni itt Istennek akarok.
Vágyam és reményem magyarok között,
ítélni nem bír más így nemzet fölött,
szeretet, békesség Istennel, néppel.
Múlik az árnyék, elfogynak nappalok
várok, s míg kérek, most reményt adjatok.
Halljátok, híres rebellis magyarok,
én köztetek végre békét akarok.
Békét itthon, békét határokon túl,
ott ahol magyar könny patakokba hull.
02. 10. 2012