Anna nagyon vidám volt és – ezt akkor még fel se fogta -, boldog. Éppen a egyetemi felvételiztető terem ajtaján lépett ki, és majd beleszédült annyira megdicsérték. Azt mondta – mint ahogy azt később megtudta – az egyetem réme, hogy ilyen széleskörű tudással, ilyen folyékony és könnyed német beszéddel még nem lépte át egyetlen magyar sem ennek a felvételiztető teremnek a küszöbét. Visszatekintve lefaragunk ennek az éléből, hiszen könnyen mondhatta, évekig vissza volt szorítva a német nyelvoktatás az egyetemen. Magyarok alig mertek jelentkezni, azt a pár helyet úgyis elkapkodták a szászok.

Könnyűnek érezte magát, szinte repült. A többiek odaözönlöttek köré: hányas, hányas? Tízes. Pár negyedéves is ott kóválygott a csapat körül, megdöbbentek:

-          Hát te táltos vagy! - mondta egyikük, ebből rögtön tudhattad, hogy székely.

-          Ez az ember még a szászoknak sem szokott tízest adni. Mit húztál?

-          A Faust-ot – mondta hirtelen, rövid és hangsúlyos á-val, ahogy az németes, aztán elszégyellte magát, de még benne volt a svungban.

-          Idéztél is?

-          Igen. Úgy tűnt unják, s abbahagytam, de megkérdezték, hogy csak ennyi? Akkor mondtam tovább. Utána nevettek, hogy nem kevesellték az idézetet, de látták, hogy unalmamban sokkal több sort lejegyeztem a papírra.

-          És a nyelvtan?

-          Egy iszonyúan összetett mondatot kaptam azzal, hogy mindenféle lehetséges szempontból elemezzem. Jól betojtam, hogy sose jutok a végére, csak írtam, írtam, s a végén nem engedték elmondani.

-          Mi az, hogy nem engedték?

-           Addig hagyták elmondani: többszörösen összetett névszói állítmány. Pedig az összes mondanivaló leírtam.

-          Hinnye! - pördült meg egy negyedéves a sarka körül - Te ezt sajnálod? Máskor iszkiri kifele ilyenkor, mert sose                          tudhatod, hogy a többibe bele lehet-e kötni!

Egyik lány mind németül beszélt hozzá, neki németül válaszolt, de némi idegen hangsúlyt vélt felfedezni a beszédében.

-          Német vagy?

-          Nem.

-          Akkor mit mind beszélsz itt németül?

-          Miért ne? Nehezedre esik? – kérdezett vissza. Ezzel már ott is volt az irigykedés egy porszeme, de ő elütötte azzal:

-          Igazad van, a nyáron úgyse lesz kivel beszélgetni.

Magyarból is jól vizsgázott, az összesített felvételi eredménynél végül csak két fiú és egy lány előzte meg.  Addigra összekovácsolódott a felvételiző csapat, mindenki örült mindenki más eredményének, még a tanárok is, vigasztalták a kiesőket, hogy majd jövőre. Az anyja mondta is neki otthon: ez lesz az utolsó gondtalan nyarad. Az egész nyarat azzal a sikerélménnyel élvezheted, hogy te vagy az első az országban azon tizenöt magyar ifjú ember közül, akiket felvettek német szakra. Soha többet ilyen nem lesz. Ebben is igaza volt. Úgy általában igyekezett degradálni a lánya felé érkező dicséreteket, ha azt mondták, hogy ő a falu legszebb lánya, rögtön talált egyet, aki sokkal szebb, ha azt mondták, hogy ő táncol a legügyesebben, azonnal megnevezett valaki mást, aki hitelesebb a csárdásban (de a keringőre sehogy se talált jobbat), ha a ruháját dicsérték, azt mondta: ó csak egy kis reszliből készült. S egyáltalán minden alkalmat megragadott arra, hogy elvegye az erejét a szavaknak, nehogy a lánya fejébe szálljon a dicsőség.

                Otthon nem sokáig maradt, amúgy is egy-egy kisvárosban vagy éppen nagyvárosban volt nyaranta, hol egyik, hol másik nagynéninél. Most azonban egyéb miatt vált sürgőssé. Egyik délután hívogató jött, karján a szokásos szőttes kendővel. (Vajon kitől kérte kölcsön a volt osztályfőnöke? Neki biztosan nincs.)

-          „Jöjjenek a lagziba! Kést, kanalat hozzanak, hogy éhen ne haljanak. Ha jönnek, lesznek, ha hoznak, esznek!” –fejezte be viccesen. 

Meghívta az egész családot egy lakodalomba, a mamát külön, szakácsnénak, közelebbről a tésztasütő asszonyok főnökének. 

-          Köszönjük, ha megyünk, ott leszünk - mondta anyám, s amint a hívogató kihúzta a lábát a kapun, egyszerre szóltak. Az anyja ezt:

-          Elmehetsz Szilágycsehbe. A lány meg ezt:

-          Elmegyek Szilágycsehbe.

                A lakodalom ugyanis a gyerekkori szerelméé volt. Ez olyan gyerekkori szerelem volt, ami tizenkilenc éves koráig tartott. Akkor hirtelen vége lett. Ő éppen egy sváb családnál gyakorolta a német nyelvet, a fiú már az egyetemen tanult, nemigen leveleztek, hiszen minden vakációban együtt lehettek, addig meg tanulni kell.  A fiú anyja írta meg neki a tényállást, miután felutazott Kolozsvárra és megmondta a leendő menyének, hogy hagyja békén a fiát, mert van neki otthon egy komoly szerelme, s annak ő a kisujjáig se ér fel. Ő nő létére úgy ítélte, hogy így becsületes, ha az elhatározást közlik a másik féllel, a férfiak valamiért nem törődnek az ilyesmivel. Fölöslegesnek tartják. Anna azonnal tudta: a fiúnak gyereke lesz, másképp őt soha el nem hagyta volna. De a gyerekért igen. Neki bevallotta, amikor ő még csak tizenhat éves volt, s egyben Anna eltökéltségét is tudni akarta, hogy ő nem fogja a gyerekét hagyni apa nélkül felnőni, mert ismeri, hogy milyen az. Ezt mind tudták: az oszit elhagyta a férje kisgyerekestől, mert a háború ideje alatt egy lövedékszilánk szétroncsolta a fél arcát. A férj ezzel nem tudott megbarátkozni. Talán ezért is volt a szobájában egy életnagyságú kép még sértetlen korából. Gyönyörű volt rajta.

                Anna akkor nagyon elszomorodott, és elmélázott azon is, hogy ki mindenkit elkergetett maga mellől, akik szerelmet esküdtek, igértek, kedvében jártak, ostromolták virággal szép szóval, mégis azoknak lett igazuk, akik azt mondták:

-          Ha elmegy, elveszett a számodra, ne várj rá!

A német pótmamája vigasztalta. Vigasztalásul egész délután, s még pár napig, német népdalokat énekelgettek az elhagyott szerelmesekről. Csodálták is Anna népdalismeretét később Németország- és Ausztriaszerte. Mit tudhatták ők, hogy miből fakadt.