HATHÁROM! 

                                                     A 60. évforduló tiszteletére.

                                                  - Mariánum – Kolozsvár. – XV.

       ...Puskás lő, gól! – ordította Péterke, miután néhány csel után sikerült bevágnia a labdát mellettem a kiskapuba. Ugrált örömében és szaladt vissza a többiekhez.

- Puskás Öcsi vagyok! – Puskás vagyok! – ordította tele torokból. Tán még az egyetem udvari tantermeibe is behallatszót üdvrivalgása.

        Én épp „Grosics” voltam a kapuban és éppen hogy becsúszott mellettem az a fránya labda. Ezen mérgelődtem egy darabig. Ment tovább a játék.

        1953 nyarán, aznap hétágra sütött a nap és mi, az ott lakó fiúk, a kolozsvári Mariánum udvarán, a pályán fociztunk. Iskolai szünet volt már javában, és mi minden percét kihasználtuk. Az összes udvari srác, kicsik és nagyok, kint voltunk ilyenkor, mert aznapra focimeccset beszéltünk meg, A szomszéd házakból is voltak fiúk, szokás szerint befogadtuk őket többnyire ellenfélként.

        A Mariánum udvarán, a pályán remekül lehetett focizni. Kibetonozott pálya volt, amit hol teniszpályának, hol tornaversenyekre, tornabemutatókra használtak korábban, mi meg gyakrabban kispályás focira és simán lehetett biciklizni is körbe-körbe, vagy éppen rövid futóversenyt tartani. Míg télen, ez volt a környék legjobb korcsolyapályája, többnyire az egyetemista diákok használták és az udvarbeliek, de bejöhettek mások is. A pályát két-három arasszal mélyebbre süllyesztették az udvar szintjétől és ezért lehetett télen feltölteni vízzel.

        Jó kis játszóhely volt akkoriban nekünk. Köszönhetően az apácáknak! Korábban az övékké volt a Mariánum, 1948.-ig. A kezdetektől, 1911-től a római katolikus Miasszonyunk rend iskolanővérei tanítottak itten, az államosításig, amíg meg nem szüntették az apácarendet.

 Régi krónikákból tudjuk, hogy a világháború előtti korszakban az egyik legmodernebb erdélyi iskolaépület volt és Kolozsvár első vasbeton épülete.(De erről később még ejtünk szót

bővebben is).

        ...Mérgelődtem, hogy Péternek sikerült mellettem begurítani a labdát! Az udvarbeli fiúk közül nekem volt a legjobb reflexem lábbal és igaz, nem is nagyon bírtam akkoriban a futást sokáig, inkább én voltam a „Grosics”. Néha azért én is beálltam, loholtam a labda után a fiúkkal együtt. Addig, míg meg nem látott néhanapján és beszólt Édesanyám a pálya széléről:

       - Kisfiam, ne szaladgálj annyit, megint megizzasztod magad! Beteg leszel ismét – mondta. Ez is előfordult akkoriban kiskoromban. Ezért is inkább beálltam a kapuba, jó volt ez nekem, így is élveztem a focit. A fiúk majd minden meccs előtt szinte összevesztek, vitatkoztak, hogy ki legyen a „Puskás”, a nagy csatár, vagy „Kocsis” a jól fejelő, meg ki szélső és ki hátvéd. Mindig kialakult a felállás „Bozsik”-ként, Hidegkuti”-ként. Mindenkinek jutott egy név, egy szerep.

        Alig voltunk 9-10 évesek, de már mindegyikünk kívülről fújta a magyar válogatott, a későbbi Aranycsapat névsorát! Egymás szavába vágva soroltuk a neveket: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Loránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II. László, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc. Persze a mi játékainkban mindenki Puskás akart lenni!

        Péter és Feri is jól cseleztek a pályán, de a leggyorsabb a kis Sanyika volt,- „Sanyi, Sanyi sapka, tejbe főtt a laska!”- próbálták csúfolni, kiabáltak utána kívülről mások. De ő mit sem törődve, gyorsan fordult, eszes volt, no és a kisebbik bátyja, Pócsi volt a „csúcsfej”, aki nálunk 5-6 évvel idősebb volt és magasabb is, mint mi. Néha amikor kedve kerekedett beállt közénk játszani. Ő aztán gyorsan eldöntötte, hogy ki mi legyen, széleken, vagy hátvédként hol játszón.

        Máskor mindig Péter szava döntött, vezérként fogadtuk el, erős volt, határozott és nem lehetett vele vitatkozni. Különben mi ketten óvodáskorunktól ismertük egymást, korábban is egy udvaron laktunk. Szüleink egyetemi alkalmazásban álltak, akárcsak később Feri apja, aki apám távozása, elhunyta után, az ő helyét foglalta el. Így kerültünk mi össze a Mariánumba, mi hárman egykorúak voltunk. Ebben az épületben több szolgálati lakás is volt és mindenhol gyerekek is egy-kettő, vagy három, kisebbek-nagyobbak .Így jócskán kitelt nálunk egy féltucatnyi  focicsapatnyi fiú is.

        Néhanapján amikor a szomszéd házakból is átjöttek fiúk a mi udvarunkba, olykor már a sok bámészkodókból még „Szepesi”-re is tellett..Ő volt, aki a pálya széléről hangosan „rádiósan” közvetítette a meccset, sokunk nagy megelégedésére, főleg amikor mi, udvarbeliek nyertünk a szomszéd fiúk ellen:

         - „Grosics” kirúgja a labdát, „Bozsikhoz” kerül, majd laposan „Hidegkutihoz” gurítja, aki laposan tovább „Budainak”, „Budai” laposan beadja „Puskásnak”, robog „Kocsis” is, de ő nem éri el, aztán mégis valahogy laposan „Puskás” elé pöcköli, „Puskás” lő, gól! –ordítja tele torokból - Kedves hallgatóim óriási gól volt! Csak úgy rezgett a bokor a kapu mögött! – itt a díszcserjére mondta, ami tényleg a pálya túlsó oldalán sorjázott.

         - Gól, gól, gól! – hangzott több szájból is, és a csapattársak nagyosan megveregették a góllövő fejét, vállát. – Hajrá „Puskás öcsi”!

         Ment tovább a játék, majdnem sötétedésig, mígnem szüleink be nem hívtak minket a pályáról. Ilyenféleképpen zajlott nálunk a Mariánum udvarán a nagy meccs! Elég gyakorta, mert szerettünk focizni, küzdeni. Nagynak éreztük magunkat gyerekként mások neve alatt futkorászva, foci közben.

          Korábban ott az udvaron, még aprócska óvodás korunkban láttuk a nagyoktól, az egyetemista fiúktól, hogy ők miképpen fociztak, cseleztek, passzoltak egymásnak és micsoda üdvrivalgás volt egy-egy gól után. Akkor tanultuk meg, hogy mi a „fault”, a szabadrúgás, a „taccsdobás”, mi a kezezés, a les, meg a „mandiner” és ki hol játszik csatárként, szélsőként.

Persze máshonnan is tanultunk. Iskolai tornaórák keretében a suliban, vagy hétvégeken, amikor elengedtek szüleink a moziba, már ha volt rá pénz, és a mozi híradókban feltűntek a nagy, híressé vált labdarúgóink Puskásék, Kocsis, Hidegkuti és Grosics kifutásait, tigrisugrásait csodáltuk. Még néha kijártunk gyerekként, s ha nem volt pénzünk-besurrantunk valahogy a kolozsvári Stadionba is, a Sétatéren túlra, hogy lássuk az akkori foci összecsapásokat.

         Abban az időben, az ötvenes évek elején, a Mariánumban lakóknak, nem mindenkinek volt rádiója. Nekünk sem. De valamikor a háború idején volt. Édesanyám elmondása szerint Édesapám vette még a „magyar időben”, amikor a Jókai utcában laktak, de bejöttek az oroszok és szó nélkül elvitték!

         Péteréknél gyakran együtt ültünk az apjával és az ő barátaival, hallgatva a focimeccs-közvetítéseket. Akkor a Szepesi György nevét is hamar megtanultuk, és ahogy ő közvetített, szinte magunk előtt láttuk a pályát, és magunk elé képzeltük az egész játékot, az eseményeket, a válogatott mérkőzéseit. Élmény volt őt hallgatni!

         Az egyetem kapusszobájába, ahova minket-gyerekeket beengedtek, néha végignézhettük az akkori Magyarország-i sportújságot, vagy napilapot, ahol láttuk a magyar csapat arcképeit.

         1952-ben zajlott a Helsinki olimpia és mi már gyerekként lelkesedtünk a fociért. Köztudott, akkor lett a magyar válogatott olimpiai bajnok! Ez aztán jócskán rátett a Puskásék ismertségére, népszerűségére a mi kolozsvári udvari-baráti társaságunkban is.

          - Puskás lő, gól! – ismételgettük gyakran, és csodáltuk őket, Grosicsot, Hidegkutit, Kocsist, Bozsikot, meg a többieket. Számunkra ők voltak, akiket utánozni akartunk.

           1952-53.-ban már tudtuk, értesültünk, hogy az olimpia után nem talált legyőzőre az akkori magyar válogatott. Arról is elég hamar értesültünk, hogy lesz egy nagy meccs az angol válogatottal, akik odahaza 90 év óta veretlenek voltak. És most oda készül a magyar válogatott megmérkőzni velük. Nagy találgatások kezdődtek köztünk is, hogy most mi lesz? Ki a jobb?

           Elérkezett a mérkőzés napja. Késő őszbe fordult az idő, 1953. november 25.-étjeleztek a naptárak. Az akkori Bolyai Egyetemen, a Mariánum épületében tanuló diákok között is sok rajongója, érdeklődője volt a focinak. Ezért a diákságnak, az előzetes ígéretek szerint, az egyetem egyik helységébe beállítottak egy nagy rádiót a mérkőzés idejére. Ezt mi udvarbeliek is örömmel fogadtuk, hogy közösen szurkolhatjuk végig a mérkőzést.

           Én magam is ott hallgattam, szorongtam végig azt a felejthetetlen meccset.,amelyet később maguk az angolok az évszázad mérkőzésének neveztek el!

          A helység! Az a bizonyos helység! Ahova a rádiót tették, azt bizony évekkel korábban alkalmam volt megismerni, látni eredeti állapotában. Számomra emlékezetes, döbbenetes élmény volt, már az is, ahogy oda kerültem!

          Öt évesen, 1948 őszén egy szép napsütéses nap, Édesapám kézen fogott és a régi, korábbi, a Sétatér melletti Arany János utcai egyetemi szolgálati lakásunkból magával vitt megnézni az új otthonunkat, ahova őt gondnoknak kinevezték, a Horea úti Mariánumba. Ezt az épületet államosítással elvették a katolikus egyháztól és ugyanakkor megszüntették az ott tevékenykedő apácarendet is. Így alakult át a Mariánum Bolyai egyetemmé! Ez is egy hosszabb történet, amelyet bizonyára sokan ismernek.

         Azon az emlékezetes napsütötte őszi napon, egy főapáca fogadta és vezette körbe az épületben Édesapámat. Számomra furcsa öltözékben, fekete köpenyben, ruhafélében volt, csak az arca látszódott ki. Addig nem láttam közelről apácát. Később, utólag elmagyarázta Édesapám, hogy kicsodák és mi a helyzet velük. Sok mindent csak később értettem meg.

         Míg ők ketten végigjárták az épületet, engem egy másik kedves arcú, fiatalabb apáca kézen fogott és elvitt az épület egyik végében levő helységben. Nem tudtam hova megyünk, ő csak annyit mondott, hogy valami szépet fogok látni! Benyitottunk és én nagyon elámultam!  Emlékeim szerint meg is szeppentem. Valami olyat láttam, mint addig soha.

        - Ez a mi kápolnánk – mondta az apáca – mi itt imádkozunk.

Bámultam az aranyozott boltíves falakat, az egyik oldalt magasan kis ablakokkal, körbe-körbe szentképek voltak a falakon, rengeteg virágot is láttam és mindenhol csillogó, ragyogó gyertyatartók, némelyikben gyertya is pislákolt, térdeplők sorban egymás mögött. Mi egy oldalsó ajtón léptünk be, hűvös, homályosnak tűnt először. Aztán bennebb vitt az apáca, helység túlsó végén, középen egy emelvényszerű díszes valami állt, középpontban összekulcsolt kezű szobrocska nézett le ránk, egy kis rekeszfélét is láttam és elmondta a kedves apáca, hogy ez egy oltár és az ajtócskával lezárt rekeszben vannak az aranyozott kelyhek és keresztek. A szobor pedig Szűz Mária szobra. Az oltár két oldalán hatalmas gyertyák voltak, de akkor nem égtek.

        Különös hangulata volt a kápolnának. Úgy éreztem akkor ott, hogy ez valami csodás hely és alig mertem moccanni az apáca mellett. Megszeppenésem oka az is volt, hogy ilyent még addig nem láttam. A templomba ahova vasárnaponként addig a szüleim elvittek, ott nem voltak díszes falak, gyertyatartók, díszitések, szentképek. Az unitárius templomban ilyesmiket nem láttam.

       Ez volt az első felejthetetlen találkozásom ezzel a helységgel! Mély nyomot hagyott bennem. Már csak azért is, mivel idővel sok minden változott az épületben körülöttünk. Főleg  miútán az apácákat kiköltöztették a Mariánumból. Az akkori idők szokása szerint gyorsan történtek a változások.

        Akkor már nem az én apám volt az épületgondnok. Eltávozott. Ki a Házsongárdi temetőbe.

        Az a bizonyos csodás hely, a kápolna idővel nagyon átalakult. Mi, az ott lakó gyerekek csak azt láttuk, hogy egy idő után az apácák eltüntek, elköltöztek az épületből. Nagy jövés-menés volt költöztetéskor. A változások korát éltük. Akkor gyerekfejjel nem értettük miért történnek ezek.

         Egy akkori változásról, „A” döbbenetről szólnék Mondhatni gyalázat történt. Ugyanis az akkori idők döntéshozói a Mariánum fentebb említett kápolnáját felszámolták. Megtették, mert akkor ilyen szelek fújtak az ötvenes években. De hogyan és mi módon? Tömören: megcsúfolva! Egy nap azt láthattuk, hogy épp az oltár helyének egykori falán egy nagy lyuk tátong és ablakot vágtak oda! A szentképeket valakik elvitték, eltüntették. Csak az aranyozott boltíves falak emlékeztettek a régi időkre és csak a díszes fafaragásos udvari bejárat maradt meg.

         A másik döbbenet később jött. Már 9-10 éves lehettem. Ebből a lecsupaszított hajdani kápolnából „Vörös sarkot” csináltak! A kommunista propaganda kiemelt helysége lett: Lenin és Sztálin mellszobrokkal díszitve. A falakra mozgalmi jelszavakat, az akkori román pártvezetők képeit aggatták ki. Az összes polcot telepakolták piros kötésű propaganda könyvekkel, Szovjetunióról szóló kiadványokkal.

         Nahát! Ebbe a helységbe állították be azt a rádiót, ahol a londoni 1953-as angol-magyar mérkőzést lehetett hallgatni! November 25-én gyorsan megtelt a terem. Mi udvarbeli fiúk korábban lefoglaltuk helyeinket a rádióhoz legközelebbi sorban. Sok ott lévő diák nem tudta, hogy ott ahol a zsúfolásig megtelt helységben szorongtunk és újjongtunk, lelkesedtünk minden magyar gólnál, ott bizony valamikor áhítat volt, katolikus kápolnaként létezett.!..Oltár is létezett ott és rózsafüzért mormoltak egykori apácák...

        A „hathármat” ott hallgattuk végig és a nagyokkal együtt kiabáltunk az angoloknak lőtt minden gólnál.,csak amúgy visszhangzott az űdrivalgásunk szinte az egész épületben,az akkor „Vörös sarok”-nak nevezett helységben .

         Az évszázad mérkőzésnek kikiáltott meccset Puskásék ragyogó,világraszóló játékkal megnyerték. Az Aranycsapat 6-3-as diadala bekerült a sport világtörténelmébe. Az addig odahaza 90 évig veretlen angolokat a magyar csapat legyőzte. Egy addigi mítoszt romboltak le. Jobbak voltak az angoloknál, amit a sportszerű angolok is megtapsoltak, elismertek.

         Ez volt, ilyen volt az 1950-es évek eleje a Mariánumban.

A meccs után mi, udvarbeli fiúk kirohantunk az udvarra és örömünkben nyargalásztunk, futottunk egy kört a pályán, szinte kórusban világgá kiabáltuk:

      „Puskás lő, gól!”...”Puskás lő, gól!”

     2013. November.