Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Havasi levegő
Havasi levegő
A határok megnyitásának boldogságában történt, a kilencvenes évek elején, a metró mozgólépcsőjén, a váróban vagy éppen a kocsiban. Hazatérő, nem tékozló, inkább eltékozolt gyermekként járta az utcákat, oldalán (immár ott élő) lányunokájával, aki egyik ámulatból a másikba esve tanulta, hogy nem elég ott élni, be is kell lakni a Várost. Hazám nekem ez az ország, fővárosom Budapest, rikkantotta Kölpényi Károly, válltáskáját büszkén panyókára vetve. Gőze sincs, miként szabadították meg oly zseniálisan a pénztárcájától. Benne útlevele, kicsinyke forintosított pénzmagja.
Azt a kálváriát a nagykövetségen. Valakinek igazolnia kell, hogy ő Kölpényi Károly. Kit rángasson oda ebből a világvárosból, ki hinné el, abban a zavaros korszakban, hogy nem valami mást akar tőle, pl. nem beszervezni „óhajtja”, a Thököly utcai híres épületben? Végül a hivatalnok vágta ketté a csomót: hát ez a hölgy nem ismeri magát? De igen, hiszen az unokám. Nos, akkor a kisasszony szíveskedjék írni egy igazoló nyilatkozatot. Alulírott igazolom, hogy a meglopott személy az én édes nagytatám. Bizony Zsédinek köszönheti, hogy visszanyerhette identitását.
A további idegbaj ecsetelésétől, míg végre nagy nehezen hazajöhetett és újabb útlevélhez juthatott: – Szent Kristóf, az utazók védőszentje óvja a nyájas olvasótábort.
A kopott pénztárcát roppantul sajnálta. Szolid gyermek- és ifjúkora volt, az elsőt édesapja, a köztiszteletben álló kántortanító ajándékozta, amikor konfirmált. A másodikkal, amelyik a metrótolvaj karmai közé került, megboldogult felesége lepte meg, házasságuk negyvenedik évfordulóján. Mindig ott hordta a szíve fölött, a zakójában, kivéve budapesti tartózkodását, amikor biztonságosabbnak vélte, ha válltáskájába rejti. És lám, milyen ügyesen csórták ki belőle!...Persze, új tárcát vásárolt, formára hasonlót, éppúgy használhatót; de a szívét ez már nem nyerhette meg.
Következett a második „eset”, a lakónegyedi „epizód”. Akkor is a válltáska volt a bűnbak. Nyáron az ember nem hord zakót a város között. Kiflit kívánt a kakaós kávéhoz, beállt a rövid sorba a kenyeresnél. Amikor fizetni akar – sehol a bukszája. Megszégyenülten kullogott tova.
Napok teltek szürke bánatban. Majd szinte hajnali órán csörren a telefon. Kölpényi úr? Igen. Kölpényi Károly vagyok. Nem veszített el mostanában valamit? Jaj, dehogynem. No, ha ajtót nyit, pár perc alatt önnél vagyok az irataival.
És jött is. Egy lakótelepi liftkarbantartó. Ott találta a tárcát az aknában. – El sem képzeli, mi mindent hajítanak vagy ejtenek be oda. A tolvaj bizonyosságot akar: belátható időn belül ne kerüljön elő a bűnjel. Gyakran bukkanunk effélékre. Sőt cifrább dolgokra is.
Elfogadta a kávét, a pohárka kisüstit, jólesően nyugtázta a köszönő szavakat. De hallani sem akart hálapénzről, sőt a nevét sem árulta el. Amint érkezett, úgy távozott. Az iratok hiánytalanul mind megvoltak!
Kölpényi Károly pedig méla undorral hajította válltáskáját a park bokrai közé.
Ám akit a sors kárvallottnak pécézett ki, nincs szabadulása. Kölpényi gyakran fordult meg az anyaországban, veterán jogosítványa okán jegykedvezménnyel utazhatott, de ezúttal már Kerelőszentpál körül keresztbe tett két (nem diáknak látszó) fiatalember, akik a vonat folyosóján álldogáltak, és akkor léphettek akcióba, mikor Kölpényi, zakóját a feje fölötti fogason hagyva (augusztus végi fülledt reggelen) a vécére indult. Készséggel engedtek utat neki. Nemsokára sűrű sistergéssel fékezett a szerelvény, és a fickók értelemszerűen kámforrá váltak.
Ne csodálkozzon, korholta szelíden a kalauz. Miért utazik egyedül a vagonban? Most legalább egy tanúja volna, nyomra vezetné a szerveket. Sok a szarka, és nehéz elkapni őket. A csávók ebből élnek. Tudja mit? Marosludason lesz a gyors, azzal visszamehet, szólok a kollégámnak, hogy vegye pártfogásába. Ön panaszt tehet a rendőrségen.
Kölpényi tudta: ha bejelenti a lopást, egyéb sincs, csak a járkálás, a nyilatkozatok-deklarációk, végül bírságolás. Hagyja, kalauz úr, ne jelentsen semmit. Azok már régen kihajították a pénztárcámat, az irataimmal együtt, és ezen a nyílt mezőn semmi esély rá, hogy valaha is visszajussanak hozzám.
Csöndes beletörődéssel járta az újabb kálváriát. Mindenféle bizonylat, még a telekkönyvi hivataltól is, hogy ahol lakik, ott ő lakik, és nem más, aztán a kérvényezés az újabb személyiért. Fotózás, sorállás (nem annyira őrjítő, de nehéz kikerülni a csúcsidőket) – szerencsére a keresztlevele, nyugdíjszelvénye, egyebe megvan. A veteránok irodájában visszajáró ismerősként üdvözölték, készséggel állították ki újabb kiskönyvét.
Harmadszorra is fölvértezte magát vadonatúj személyivel Kölpényi Károly. Nyolcvanhat évesen ismét útra készült, dolgait rendezgette. Szeretett fiúunokája reklámügyben kocsikázik a moldáv köztársaság fővárosába, és a drága nagyapát egy kis kirándulásra invitálta. Nem járt még a „keleti fronton”; a háborúban, leventekorú lévén, puskaport sem szagolt, fogságba sem került. Gyermekes kíváncsisággal készült az újabb útra. Éppen átvágott a parkon, hogy indulás előtt megvásárolja reggeli lapjait, amikor csaknem belerúgott a pad mellett heverő férfi kistáskába. Mintha maga is tolvaj volna, titkon körülkémlelt: nincs-e a közelben a gazda, nem látja-e valaki arrajáró. Ebben az órában nem verik le egymást a járókelők. Óvatosan fölvette, majd utazószatyrába süllyesztette a talált tárgyat. Már elhagyták Gyergyót, Békás közelében jártak, amikor hátra kérezkedett, hogy egy kicsit szundítson. Szép lassan előhúzta a kistáskát, és leltározni kezdte: slusszkulcs, papírzsebkendő, többféle gyógyszer, két golyóstoll, cigaretta, öngyújtó. Semmi fontos, még bár egy utálatos zsebtelefon sem. Minden egyebet „magához vett”, aki őt megelőzte a lelésben vagy a tolvajlásban.
– Légy szíves, engedd le egy kicsit az ablakot – kérte unokáját. – Hadd szívjak egy kis havasi levegőt.
Egy óvatlan pillanatban kiejtette a kistáskát. Félszendergőben még ezt sóhajtotta: „Bocsásd meg, uram... Nem tudtam uralkodni az indulataimon. Intézhetted volna másképpen is. Egyszer az életben nekem is hagyhattak volna valamit. Legalább egy rongyos buszbérletet, amit nagylelkűen vissza tudtam volna juttatni a hálálkodó kárvallottnak...”
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Kenesei Aurélia Október 16, 2012, 2:37pm
-
...igen kintről nézek haza...hosszú-hosszú évek óta...amikor még szélszínű volt az ég. Azt is tudom, hogy Domokos közel. Csak az ezer és valahány km választ el, lelkemben mindig otthon vagyok. Odaragadt a talpam a földhöz, belerágta magát az otthoni szó a lelkembe....s ha azt mondom Neked mint mindig mindenkinek, hogy sok év után is a lapító nekem lapító, a pityóka pityóka maradt s ha szép egyenes fenyőt látok , szemem sarkában megjelenik " édesanyám könnye"...Örvendek, hogy Bölönig vitt az utad...akkor rád is rád ragadhatott az "én földem" pora. ...Na!...innen vagy Te "szívem rokona"....innen értem meg amit írsz s hogy a soraiddal mindig üzensz...ide is és oda is...aztán esment egy kézfogás....innen...
-
Hozzászólt Szaka'cs Endre Október 16, 2012, 9:18am
-
..dölött, döglött lene, de ember az Isten szeme elött van. .. dölött marad.
-
-
Domokosnak. Ez más.
Nagyapáim
Nagyapáim minden reggel
Lehajtott fejjel
Felnéztek az égre.
Ők látták a fordulo barázdát
Benne a kalászt
A vért.
Tapostak golyotól elcsiklott
Lovakon
Dölött katonákon.
Lábuk alatt virágszírmokkal.
Egyik volt Doberdoban
Császár katonája
Másik éhen gyalog
Amerikaiknál Dániában.
Nagyapáim…
Minden nap meséltek
Nem azt mire emlékeztek.
Nagyapáim magukat eltemették
Kiss Pista mellé
A mocskos csendbe.
Mert féltek.
Mert ők minden nap féltek.
Kacagva is .
-
-
Érzem Aurélia kintről nézel haza. Domokos közel.
Messziről a sasmadár lehet fekete vészmadár.
A lármafa, fény az éjben, füst a bércen az éber strázsáknak a gáton.
.....
Földed kalászából ,
A kenyérért.
A nem mindennapiért!
Õsök honját adtuk .
Adjuk... !
....
A szó az szabad, a kezed bilincsben a lábad békjóban. Csak apró tán a lépésed, észre sem veszed
"Fényesebb a láncnál...
Jobban ékesíti a kart."
"... a jóra vágyni..
tenni tenni kell" minden nap a tegnap hitében a holnapért. Bízván gyermekeinkben, amiként elinditottuk az utra.
A nyári székelyfordulonkon jártunk Bölönben. Szemeinkkel átöleltük Farkast, a vártemplomot. Lelestünk Barcaságon át Tömösig. Nagy vihar volt arra felé. (Ez tényleg.)
-
-
Szaka'cs Endréhez!...mint otthon nálunk a székely földek felett a sas repül, olyan magasröptű a nekem írt válaszod. Ahogy láttam és bámultam a nagy madár röptét, úgy a Te írásod is...megértettem. A vaskandallóban elég minden, akár a lármafa is, mi kemény fából faragtattunk...de a lármafa akkor miből is faragtatik??? A merészségünk megvan, hiszen kérdezünk s még felelünk is, s ha magamban beszélek úgy suttogok, hogy értsed...és nem félve.Hogy forgácsolódunk van igazságod benne, de annál "keményebb" fából faragtak bennünket ,hogy elégnénk " egy-egy szalmaláng iramán". Mondanám Neked "szívem rokona"...én is tudom hogy a nagy "romlás" nem a Hargitán kerestetik , s ha veszekedéstől hangos a lármafa nélküli udvarunk mint a Csurdé udvara...hadd legyen...hallja meg a világ...és értse meg!!!
-
-
Szaka'cs Endréhez ! ...mint a sas röpte a székely föld fölött, olyan magasröptű az írásod. Ahogy láttam és csodáltam a nagy madarat ..úgy értem amit nekem írtál. A vaskandalló megégeti a lármafát, mi faragtattunk kemény fából...akkor a lármafa miből is faragtatik??? Aztán mondanám én Neked kedves "szívem rokona" a merészségünk nem enyészett el... s ha magamba beszélek, úgy suttogok, hogy megértsd...és nem félve.Forgácsolódunk és égünk de látod...itt-ott összeakadunk...s ha veszekedéstől hangos a lármafa nélküli udvar...hát legyen hangos!!!!...hadd hallja a világ...vagyunk!...s hogy kétszer írtad!...nekem tetszik...jobb kétszer mint soha...
-
Hozzászólt Bölöni Domokos Október 15, 2012, 7:47pm
-
Andrew! Ne kapjak e-mailt, ha még egyszer kétszer írod ugyanazt!
-
-
Auréliához. Az egyszerüsítés kedvért a lármafát ha vaskandaló hasába tűzeljük el annyi mint nagyhatású villanyégöt fekete dobozba zárva müködteted. Faragtattunk kemény fából de merésszségünk elenyészett. Magadba beszélsz azt is félve. Mi magunk forgácsolódunk és elégünk egy, egy szalmaláng iramán. A "nagy romlás" nem a Hargitán kerestetik. András bácsi sem a kőbe látta. A kővet is féltette. Mi azonoslunk a lentiekkel.
-
-
Auréliához. Az egszerüsítés kedvért a lármafát ha vaskandaló hasába tűzeljük el annyi mint nagyhatású villanyégöt fekete dobozba zárva müködteted. Faragtattunk kemény fából de merésszségünk elenyészett. Magadba beszélsz azt is félve. Mi magunk forgácsolódunk és elégünk egy, egy szalmaláng iramán. A "nagy romlás" nem a Hargitán kerestetik. András bácsi sem a kőbe látta. A kővet is féltette. Mi azonoslunk a lentiekkel.
-
-
Hallod-e Szaka'cs Endre!....hát a lármafa milyen fából faragtatik???...s a kiáltáshoz milyen jog kéretik??? s lehet-e a lármafa forgácsainál fűtőzni ????...írd meg no....hogy tudjam én es...
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz