"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Havasi levegő
A határok megnyitásának boldogságában történt, a kilencvenes évek elején, a metró mozgólépcsőjén, a váróban vagy éppen a kocsiban. Hazatérő, nem tékozló, inkább eltékozolt gyermekként járta az utcákat, oldalán (immár ott élő) lányunokájával, aki egyik ámulatból a másikba esve tanulta, hogy nem elég ott élni, be is kell lakni a Várost. Hazám nekem ez az ország, fővárosom Budapest, rikkantotta Kölpényi Károly, válltáskáját büszkén panyókára vetve. Gőze sincs, miként szabadították meg oly zseniálisan a pénztárcájától. Benne útlevele, kicsinyke forintosított pénzmagja.
Azt a kálváriát a nagykövetségen. Valakinek igazolnia kell, hogy ő Kölpényi Károly. Kit rángasson oda ebből a világvárosból, ki hinné el, abban a zavaros korszakban, hogy nem valami mást akar tőle, pl. nem beszervezni „óhajtja”, a Thököly utcai híres épületben? Végül a hivatalnok vágta ketté a csomót: hát ez a hölgy nem ismeri magát? De igen, hiszen az unokám. Nos, akkor a kisasszony szíveskedjék írni egy igazoló nyilatkozatot. Alulírott igazolom, hogy a meglopott személy az én édes nagytatám. Bizony Zsédinek köszönheti, hogy visszanyerhette identitását.
A további idegbaj ecsetelésétől, míg végre nagy nehezen hazajöhetett és újabb útlevélhez juthatott: – Szent Kristóf, az utazók védőszentje óvja a nyájas olvasótábort.
A kopott pénztárcát roppantul sajnálta. Szolid gyermek- és ifjúkora volt, az elsőt édesapja, a köztiszteletben álló kántortanító ajándékozta, amikor konfirmált. A másodikkal, amelyik a metrótolvaj karmai közé került, megboldogult felesége lepte meg, házasságuk negyvenedik évfordulóján. Mindig ott hordta a szíve fölött, a zakójában, kivéve budapesti tartózkodását, amikor biztonságosabbnak vélte, ha válltáskájába rejti. És lám, milyen ügyesen csórták ki belőle!...Persze, új tárcát vásárolt, formára hasonlót, éppúgy használhatót; de a szívét ez már nem nyerhette meg.
Következett a második „eset”, a lakónegyedi „epizód”. Akkor is a válltáska volt a bűnbak. Nyáron az ember nem hord zakót a város között. Kiflit kívánt a kakaós kávéhoz, beállt a rövid sorba a kenyeresnél. Amikor fizetni akar – sehol a bukszája. Megszégyenülten kullogott tova.
Napok teltek szürke bánatban. Majd szinte hajnali órán csörren a telefon. Kölpényi úr? Igen. Kölpényi Károly vagyok. Nem veszített el mostanában valamit? Jaj, dehogynem. No, ha ajtót nyit, pár perc alatt önnél vagyok az irataival.
És jött is. Egy lakótelepi liftkarbantartó. Ott találta a tárcát az aknában. – El sem képzeli, mi mindent hajítanak vagy ejtenek be oda. A tolvaj bizonyosságot akar: belátható időn belül ne kerüljön elő a bűnjel. Gyakran bukkanunk effélékre. Sőt cifrább dolgokra is.
Elfogadta a kávét, a pohárka kisüstit, jólesően nyugtázta a köszönő szavakat. De hallani sem akart hálapénzről, sőt a nevét sem árulta el. Amint érkezett, úgy távozott. Az iratok hiánytalanul mind megvoltak!
Kölpényi Károly pedig méla undorral hajította válltáskáját a park bokrai közé.
Ám akit a sors kárvallottnak pécézett ki, nincs szabadulása. Kölpényi gyakran fordult meg az anyaországban, veterán jogosítványa okán jegykedvezménnyel utazhatott, de ezúttal már Kerelőszentpál körül keresztbe tett két (nem diáknak látszó) fiatalember, akik a vonat folyosóján álldogáltak, és akkor léphettek akcióba, mikor Kölpényi, zakóját a feje fölötti fogason hagyva (augusztus végi fülledt reggelen) a vécére indult. Készséggel engedtek utat neki. Nemsokára sűrű sistergéssel fékezett a szerelvény, és a fickók értelemszerűen kámforrá váltak.
Ne csodálkozzon, korholta szelíden a kalauz. Miért utazik egyedül a vagonban? Most legalább egy tanúja volna, nyomra vezetné a szerveket. Sok a szarka, és nehéz elkapni őket. A csávók ebből élnek. Tudja mit? Marosludason lesz a gyors, azzal visszamehet, szólok a kollégámnak, hogy vegye pártfogásába. Ön panaszt tehet a rendőrségen.
Kölpényi tudta: ha bejelenti a lopást, egyéb sincs, csak a járkálás, a nyilatkozatok-deklarációk, végül bírságolás. Hagyja, kalauz úr, ne jelentsen semmit. Azok már régen kihajították a pénztárcámat, az irataimmal együtt, és ezen a nyílt mezőn semmi esély rá, hogy valaha is visszajussanak hozzám.
Csöndes beletörődéssel járta az újabb kálváriát. Mindenféle bizonylat, még a telekkönyvi hivataltól is, hogy ahol lakik, ott ő lakik, és nem más, aztán a kérvényezés az újabb személyiért. Fotózás, sorállás (nem annyira őrjítő, de nehéz kikerülni a csúcsidőket) – szerencsére a keresztlevele, nyugdíjszelvénye, egyebe megvan. A veteránok irodájában visszajáró ismerősként üdvözölték, készséggel állították ki újabb kiskönyvét.
Harmadszorra is fölvértezte magát vadonatúj személyivel Kölpényi Károly. Nyolcvanhat évesen ismét útra készült, dolgait rendezgette. Szeretett fiúunokája reklámügyben kocsikázik a moldáv köztársaság fővárosába, és a drága nagyapát egy kis kirándulásra invitálta. Nem járt még a „keleti fronton”; a háborúban, leventekorú lévén, puskaport sem szagolt, fogságba sem került. Gyermekes kíváncsisággal készült az újabb útra. Éppen átvágott a parkon, hogy indulás előtt megvásárolja reggeli lapjait, amikor csaknem belerúgott a pad mellett heverő férfi kistáskába. Mintha maga is tolvaj volna, titkon körülkémlelt: nincs-e a közelben a gazda, nem látja-e valaki arrajáró. Ebben az órában nem verik le egymást a járókelők. Óvatosan fölvette, majd utazószatyrába süllyesztette a talált tárgyat. Már elhagyták Gyergyót, Békás közelében jártak, amikor hátra kérezkedett, hogy egy kicsit szundítson. Szép lassan előhúzta a kistáskát, és leltározni kezdte: slusszkulcs, papírzsebkendő, többféle gyógyszer, két golyóstoll, cigaretta, öngyújtó. Semmi fontos, még bár egy utálatos zsebtelefon sem. Minden egyebet „magához vett”, aki őt megelőzte a lelésben vagy a tolvajlásban.
– Légy szíves, engedd le egy kicsit az ablakot – kérte unokáját. – Hadd szívjak egy kis havasi levegőt.
Egy óvatlan pillanatban kiejtette a kistáskát. Félszendergőben még ezt sóhajtotta: „Bocsásd meg, uram... Nem tudtam uralkodni az indulataimon. Intézhetted volna másképpen is. Egyszer az életben nekem is hagyhattak volna valamit. Legalább egy rongyos buszbérletet, amit nagylelkűen vissza tudtam volna juttatni a hálálkodó kárvallottnak...”
Szólj hozzá !
A kiálltás jogát....? - a "nagy romlás" árnyékában...
Mi ketten egymásközt lármázhatunk. A fütést rőzsével. Másra amúgy se fog telni. A lármafa forgácsaira szorulunk. A bükköt viszik a szarkák. És lehet nem is tarkák. A kiálltás jogát....?
...jajaj beee szép!!!!!...harminc éve nem hallottam:"csurdé "....
aztán: ...írtál négy sort és benne van egy ember élete vagy egy egész családé...beee jó lenne mindenkinek egy lármafa.Még faragóféjsze lenne , még vajegy kidőlt fa jes akadna vala ...de hol keressem a Csurdé Gégé-t ?? ...megírnád???...hátha münk es kapnánk tőle egy-egy fát...s akkor tük es és münk es vóna hol esszeordícccsunk....
Egyszer Gégé Csurdé faragott magának egy lármafát. Attól kezdve, hogy elkészült vele, többé nem volt viszálykodás a családban. Ha valamiért fölmérgelődött, csak kilépett az ajtón, és a fa alatt kiüvöltözte magát.
De karácsony közeledtével egyre hidegebb lett, többet kellett melegíteni, és elfogyott a tüzifája. Kiballagott a fejszével, még egyszer és utoljára jól kilármázta magát, aztán kivágta a lármafát, és darabokra hasogatta.
Azóta megint veszekedéstől hangos a Gégé Csurdé portája körül a világ.
mkajd=majd
Mondtam már nem egyszer oly kicsi e hazánk, hogy képtelen vagyok és időm is kevés megismerni. Nem is vágyom Majorkába. A függőkerteket láttam és áltam Bábel romjainál. Zuzott már de magasztosabb az Eiffel vaskombinácionál. Mindkettő elött összezavaradott a világ. A következő autós kiváncsiskodásunk Törcsvárra vezet. Remélem. A szoros kapujánál Domokos rád gondolok mkajd. Következö kávéra telyes felhozatallal vendégem vagy.
Mindeniketek felkeresheti Erdély még álló hagyatékait. A lelked ahogyan feltötődik amúgy fog görcsbe is csavarodni. Erre már kell a pálinka is és nóta a lármafák alatt.
Eddig csak Törcsvárról tudtam.
Tetszik a Szakács Endre hozzászólása.
Ki kalapot visel az tart is.
Karimája alól tisztábban lát.
Ki nem csak néz
Kicsidég sem gyaláznám
Akik mernek és nagyok
Csíholhatnak még a hamuból..
Az orszarvú talán jó felé dübörög
A sáskák ijedezve pusztítanak.
Még maradhat valami a Göncöl bölcsőjében
Míg a Tejuton elkocog.
Tölcsvárnál visszatér.
Annyira költői vagy, hogy képtelen vagyok megállapítani: dicsérsz-e, vagy csak egy kicsidég gyalázol...
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
PayPal segítségével
átutalással
nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB
Az adományozás adómentes.
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com. Működteti:
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz