Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Havasi levegő
Havasi levegő
A határok megnyitásának boldogságában történt, a kilencvenes évek elején, a metró mozgólépcsőjén, a váróban vagy éppen a kocsiban. Hazatérő, nem tékozló, inkább eltékozolt gyermekként járta az utcákat, oldalán (immár ott élő) lányunokájával, aki egyik ámulatból a másikba esve tanulta, hogy nem elég ott élni, be is kell lakni a Várost. Hazám nekem ez az ország, fővárosom Budapest, rikkantotta Kölpényi Károly, válltáskáját büszkén panyókára vetve. Gőze sincs, miként szabadították meg oly zseniálisan a pénztárcájától. Benne útlevele, kicsinyke forintosított pénzmagja.
Azt a kálváriát a nagykövetségen. Valakinek igazolnia kell, hogy ő Kölpényi Károly. Kit rángasson oda ebből a világvárosból, ki hinné el, abban a zavaros korszakban, hogy nem valami mást akar tőle, pl. nem beszervezni „óhajtja”, a Thököly utcai híres épületben? Végül a hivatalnok vágta ketté a csomót: hát ez a hölgy nem ismeri magát? De igen, hiszen az unokám. Nos, akkor a kisasszony szíveskedjék írni egy igazoló nyilatkozatot. Alulírott igazolom, hogy a meglopott személy az én édes nagytatám. Bizony Zsédinek köszönheti, hogy visszanyerhette identitását.
A további idegbaj ecsetelésétől, míg végre nagy nehezen hazajöhetett és újabb útlevélhez juthatott: – Szent Kristóf, az utazók védőszentje óvja a nyájas olvasótábort.
A kopott pénztárcát roppantul sajnálta. Szolid gyermek- és ifjúkora volt, az elsőt édesapja, a köztiszteletben álló kántortanító ajándékozta, amikor konfirmált. A másodikkal, amelyik a metrótolvaj karmai közé került, megboldogult felesége lepte meg, házasságuk negyvenedik évfordulóján. Mindig ott hordta a szíve fölött, a zakójában, kivéve budapesti tartózkodását, amikor biztonságosabbnak vélte, ha válltáskájába rejti. És lám, milyen ügyesen csórták ki belőle!...Persze, új tárcát vásárolt, formára hasonlót, éppúgy használhatót; de a szívét ez már nem nyerhette meg.
Következett a második „eset”, a lakónegyedi „epizód”. Akkor is a válltáska volt a bűnbak. Nyáron az ember nem hord zakót a város között. Kiflit kívánt a kakaós kávéhoz, beállt a rövid sorba a kenyeresnél. Amikor fizetni akar – sehol a bukszája. Megszégyenülten kullogott tova.
Napok teltek szürke bánatban. Majd szinte hajnali órán csörren a telefon. Kölpényi úr? Igen. Kölpényi Károly vagyok. Nem veszített el mostanában valamit? Jaj, dehogynem. No, ha ajtót nyit, pár perc alatt önnél vagyok az irataival.
És jött is. Egy lakótelepi liftkarbantartó. Ott találta a tárcát az aknában. – El sem képzeli, mi mindent hajítanak vagy ejtenek be oda. A tolvaj bizonyosságot akar: belátható időn belül ne kerüljön elő a bűnjel. Gyakran bukkanunk effélékre. Sőt cifrább dolgokra is.
Elfogadta a kávét, a pohárka kisüstit, jólesően nyugtázta a köszönő szavakat. De hallani sem akart hálapénzről, sőt a nevét sem árulta el. Amint érkezett, úgy távozott. Az iratok hiánytalanul mind megvoltak!
Kölpényi Károly pedig méla undorral hajította válltáskáját a park bokrai közé.
Ám akit a sors kárvallottnak pécézett ki, nincs szabadulása. Kölpényi gyakran fordult meg az anyaországban, veterán jogosítványa okán jegykedvezménnyel utazhatott, de ezúttal már Kerelőszentpál körül keresztbe tett két (nem diáknak látszó) fiatalember, akik a vonat folyosóján álldogáltak, és akkor léphettek akcióba, mikor Kölpényi, zakóját a feje fölötti fogason hagyva (augusztus végi fülledt reggelen) a vécére indult. Készséggel engedtek utat neki. Nemsokára sűrű sistergéssel fékezett a szerelvény, és a fickók értelemszerűen kámforrá váltak.
Ne csodálkozzon, korholta szelíden a kalauz. Miért utazik egyedül a vagonban? Most legalább egy tanúja volna, nyomra vezetné a szerveket. Sok a szarka, és nehéz elkapni őket. A csávók ebből élnek. Tudja mit? Marosludason lesz a gyors, azzal visszamehet, szólok a kollégámnak, hogy vegye pártfogásába. Ön panaszt tehet a rendőrségen.
Kölpényi tudta: ha bejelenti a lopást, egyéb sincs, csak a járkálás, a nyilatkozatok-deklarációk, végül bírságolás. Hagyja, kalauz úr, ne jelentsen semmit. Azok már régen kihajították a pénztárcámat, az irataimmal együtt, és ezen a nyílt mezőn semmi esély rá, hogy valaha is visszajussanak hozzám.
Csöndes beletörődéssel járta az újabb kálváriát. Mindenféle bizonylat, még a telekkönyvi hivataltól is, hogy ahol lakik, ott ő lakik, és nem más, aztán a kérvényezés az újabb személyiért. Fotózás, sorállás (nem annyira őrjítő, de nehéz kikerülni a csúcsidőket) – szerencsére a keresztlevele, nyugdíjszelvénye, egyebe megvan. A veteránok irodájában visszajáró ismerősként üdvözölték, készséggel állították ki újabb kiskönyvét.
Harmadszorra is fölvértezte magát vadonatúj személyivel Kölpényi Károly. Nyolcvanhat évesen ismét útra készült, dolgait rendezgette. Szeretett fiúunokája reklámügyben kocsikázik a moldáv köztársaság fővárosába, és a drága nagyapát egy kis kirándulásra invitálta. Nem járt még a „keleti fronton”; a háborúban, leventekorú lévén, puskaport sem szagolt, fogságba sem került. Gyermekes kíváncsisággal készült az újabb útra. Éppen átvágott a parkon, hogy indulás előtt megvásárolja reggeli lapjait, amikor csaknem belerúgott a pad mellett heverő férfi kistáskába. Mintha maga is tolvaj volna, titkon körülkémlelt: nincs-e a közelben a gazda, nem látja-e valaki arrajáró. Ebben az órában nem verik le egymást a járókelők. Óvatosan fölvette, majd utazószatyrába süllyesztette a talált tárgyat. Már elhagyták Gyergyót, Békás közelében jártak, amikor hátra kérezkedett, hogy egy kicsit szundítson. Szép lassan előhúzta a kistáskát, és leltározni kezdte: slusszkulcs, papírzsebkendő, többféle gyógyszer, két golyóstoll, cigaretta, öngyújtó. Semmi fontos, még bár egy utálatos zsebtelefon sem. Minden egyebet „magához vett”, aki őt megelőzte a lelésben vagy a tolvajlásban.
– Légy szíves, engedd le egy kicsit az ablakot – kérte unokáját. – Hadd szívjak egy kis havasi levegőt.
Egy óvatlan pillanatban kiejtette a kistáskát. Félszendergőben még ezt sóhajtotta: „Bocsásd meg, uram... Nem tudtam uralkodni az indulataimon. Intézhetted volna másképpen is. Egyszer az életben nekem is hagyhattak volna valamit. Legalább egy rongyos buszbérletet, amit nagylelkűen vissza tudtam volna juttatni a hálálkodó kárvallottnak...”
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Szaka'cs Endre Október 4, 2012, 7:20am
-
...Nagyapám mindig messzíre nézett .
Nem akadt meg szeme ilyenkor,
Kis kertek , édes dombok kisbércein .
.
Szerette mi jó és mi kacér!
De mi édes azt félve nézte
Keserű létének minden íze ,
Izekre tépve a hetven éve .
Szemével nézett, engem keblére ölelt
Ujával vitt le a Marosig , Vásárhelyig,
Bernáth Görgyig , Bodor kutig .
Két napon át szekér mellett
A kocsárdi nagyvásárig
A parajdi sóbányáig
Nagyszebenig szásztanácsért.
Ha a múltba nézett , jõvõt beszélt.
Éhes törököt , tatárt , vláhot látott .
Ajándékért , mindjárt kétszer adott .
Hogy kenyere
hegye
hite megmaradjon .
Mások szekerére nem üle .
Utast , szemébe nézett
Felültette szekerére .
Koldust reggelig lefektette ,
Másnap magamellé , a rendbe
A kenyérért kivitte a hegyre .
A bort a szõlõtõke izadt árnyékába
Adta .
A varjukat nyolcágassal ricsajozta . ....
Mi meg úgy vagyunk, hogy a sem varjakar sem szarkákat nem hesegtetünk már el. Kezdünk azonosulni az alföldi szarkákkal és a befészkelő rigokkal. Hájogos szemeink mire látni kezdenek marad e belőlünk valami Erdély. Vagy kidobjuk a robogo vonatablakon egy kistáskában.
Barátod Endre. A kalapod az egész jó de jár le az ideje.
-
Hozzászólt Ősz P.Zoltán Október 3, 2012, 9:27pm
-
Nem tudom,ha az én egykori osztály és bentlakó társam(Nyárádszeredában)még az ötvenes évek elején ,Szabó András fogja-e olvasni ezen az oldalon megértő és sajnálkozó soraim,de egyet tudok ajánlani,az én házam az én váram,s oda ne engedj be kétes pálinka vásárlókat semmi szín alatt!Ismerem a jó szíved,lásd,mások épp ezt használták ki.Dominak köszönjük a tanulságos történetet.
-
Hozzászólt Szekeres Erzsébet Október 3, 2012, 8:37pm
-
Én is többször megjártam,a vásárhelyí buszokon.Az iratokat még aznap visszahozta egy milicista,de az itattárcámon levő meghalt uramnak arany monograja természetes le volt tépve.Másik alkalommal a 17-s buszon három cigány,utitárs,az egyik karján a szveterrel,hogy azonnal átadja a szerzeményt.Természetes hogy felfigyeltem rájuk.A következő percekben az én táskámban könyökölt az egyik barnabörű hölgy.Nem voltam rest kihuztam a kezét a táskámból.Erre elküldött az anyámban stb.A barátnöm a védelmében vett...Hitler titeket kellett volna kinyirjon......kicsit erös volt ugyan.de a kocsi belsejében néma csend lett.Mindenki tette magát hogy nem hallja.A következő megállónál a cigányok leszálltak.Visszlépet a lépcsőre a delikvensem és szembeköpött.
Tanulság: hadd ,hogy kilopják a táskádból a pénztárcád,ugysem véd meg senki.esetleg elvernek.Az átkosban" a soför bezárta az ajtot és felvitt a miliciára"
-
Hozzászólt Kenesei Aurélia Október 3, 2012, 8:20pm
-
Nem a szó de a lélegzet is eláll és fennakad. Mostantól az ember még bizalmatlanabb még azzal is aki meg sem érdemli. Egy élet munkája amit egy másik ember vagy nem ember pillanat alatt megkaparint. Istenünk előtt hogy számol el az ilyen ...vagy fordítom a kérdést...Isten hogy számol el ezekkel ?? Akkora a sajnálatom a károsodottak iránt amekkora a szégyen az ember lelkében ha ezt " ember" tette a másikkal.
-
Hozzászólt grama janos Október 3, 2012, 7:58pm
-
Olvastam én is a gegesi esetet és azt is amit te írtál. Nagyon sajnálom az elszenvedőket, mert én is hasonló képen jártam, annyi különbséggel, hogy én a tolvajt szemtől szembe láttam,és amig kinyítottam az autobusz ajtaját, kilopta a táskámból az irattálcámat. A rendőrség 9napi haladékot adott, hogy addig megkerül, mert ezeknek a tolvajoknak az a taktikájuk, hogy használat után az iratokat eldobják. Nekem is megkerült, - pénz nélkül.
-
Hozzászólt Bölöni Domokos Október 3, 2012, 5:28pm
-
Írta: Szabó András, Geges
-
-
Ez a keddi Népújságban jelent meg: Kirablásom rövid története Egy Maros megyei kis faluban, Gegesben lakom. Itt születtem, itt is dolgoztam, amíg egészségem megengedte, de már hat éve csupán két bottal tudok helyet változtatni, mert a jobb lábamra nem tudok ráállni, és a jobb kezem nyomorék. Legtöbbször székhez vagy ágyhoz vagyok kötve.
Szeptember 4-én a kályha mellett ülve két fazék volt a gondomra bízva, egyikben tízliternyi leôrölt pirospaprika-sûrítmény fôtt, a másikban majdnem annyi leôrölt szilva rotyogott, amibôl lekvár készült. Mindkettôt állandóan kavarni kellett, mert ha nem, azonnal odasült.
A feleségem is 73 éves, aki befôttesüvegek mosásával foglalatoskodott a kályhától alig három méterre lévô kút körül. Délután 3 óra táján bejött a kapun két eléggé jól öltözött hölgy, ránézésre roma nemzetiségûek voltak. Illedelmesen köszöntek, és megkérdezték, hogy itt lakik-e Szabó András bácsi. Román nyelven beszéltek, és gyümölcspálinkát kerestek.
Nem a legjobban beszélek románul, de amit mondtak, értettem: tíz liter jó pálinkát akartak vásárolni, amit betegeknek visznek. Mondtam, nincsen annyi, esetleg két-három liternyi. Szóltam a feleségemnek, hozza a demizsont, kóstolják meg a hölgyek. Megállapították, kitûnô a pálinka. Megtöltöttünk két flakont pálinkával, de mondták a feleségemnek, hogy ne vigye vissza a demizsont, mert még kell, amennyi benne van. Az egyik hölgy átnyújtott nekem egy 200 lejest, hogy abból vonjam le a két liter árát, a másik egy liter árát fizette ki, harminc lejt, amiben megegyeztünk. A feleségem közben kihozott a házból 140 lejt, hogy visszaadja a visszajárót az elsô hölgynek. Átvette és számolni kezdte, legalább tízszer megszámolta. – Nem értem, mennyi ez? – kérdezte. Húzta az idôt. Éj újabb két hölgy jött be. Ôk is flakonokkal érkeztek, nekik is pálinka kellett.
Nekik is kitöltöttük a pálinkát, a visszajárót nekik is ki kellett hozni a házból. A hátsó szobában nem volt több pénz, így a feleségemet ahhoz a szekrényhez irányítottam, ahol egész életünkben a kis megtakarított pénzünket tartottuk. A feleségem be is ment az elsô szobába, az ajtót résnyire nyitva hagyta, kizárta a szekrényt, egy 20x25 cm-es zacskóból a pénzt kiszámolta, a szekrényt visszazárta, de a kulcsot benne hagyta a zárban. Amikor elindult a leghátul lévô szoba felé – négyszobás a régi parasztházunk –, az egyik középsô szobában, az ajtó mögött állt az egyik hölgy, dédnagyanyánk régi pohárszékje elôtt. A feleségem kitessékelte onnan, és kihozta nekem a pénzt, 140 lejt. Közben bejött egy ötödik hölgy, aki a legbarnább volt, megítélésem szerint a legidôsebb is. Az asszonyok megkóstolták a készülô lekvárt, az egyik a vécé felôl érdeklôdött. Mindenki egyszerre beszélt. A munkánk a vége felé járt, elmozdulni mellôle nem lehetett.
Egyszer az egyik kijelentette, nekik az utolsó flakon pálinka már nem is kell. Erre én visszakértem a tíz- tizenötször megszámlált 140 lejt és visszaadtam a második 200 lejt. A pálinkát félretettem. Viszontlátást köszöntem nekik, jelezve, hogy elegem volt a társaságukból, mire ôk békésen távoztak.
A feleségemmel eltöltöttük a lekvárt és a paprikasûrítményt.
A feleségem megetette az apró állatainkat, én még megfôztem egy fazék krumplit. Eloltottuk a tüzet, bementünk a házba. Vacsoráztunk, és megnéztük a híradót.
Kérdem az asszonytól: visszazártad a szekrényt, amikor kivetted a pénzt? Elindult az elsô szobába, én utánasántikáltam, ô hamarább ért oda, és azonnal mondta, hogy a kulcs nincs a szekrényajtóban, pedig ô otthagyta. Kinyitottuk az ajtót, s meglepôdve láttuk, hogy a kis vászonzacskó, amiben a pénzt és a mellé kapott banki papírokat tartottuk, üres, mellôle egy dobozból egy hétgrammos arany karikagyûrû is hiányzik.
A zacskóban 3000 amerikai dollár, 2500 euró, 200.000 forint, 6500 lejes CEC-betét, banki papírok voltak, a másik szobában, a vitrin fiókjában volt a bankkártya a kóddal együtt. A boríték alatt 2000 amerikai dollár. A feleségem ebbôl a helyiségbôl tessékelte ki az egyik hölgyet.
Feltevôdik a kérdés: munkaképtelen embernek honnan gyûlt össze ennyi pénze? Egész munkaképes életemben dolgoztam, mûködési engedéllyel cirokseprût készítettem az általam termelt cirokból. A nyelet is én csináltam, minden télen több százat, ezt értékesítettem. Cigány barátaim vitték piacra és némi nyereséggel továbbadták. Zöldségtermesztéssel és palántaneveléssel foglalkoztam. Harminc éven át minden évben 100.000 szál paprikát termeltem, amit biciklivel a környék falvaiban és kis piacain adtam el. Egyedüli örököse voltam a szüleimnek, apámtól egy kis házat örököltem, anyámtól szintén házat és telket, amit eladtam.
Budapesten élô lányom megajándékozott egy autóval, nem tudtam használni, eladtam. Tonnaszám termeltem cukorrépát, burgonyát, kukoricát, búzát, gyümölcsöt, szôlôt stb. A fenti pénz ötven év munkájából és örökségeimbôl jött össze, amit mások egy óra alatt kaparintottak meg.
Elsôszámú hibásnak magamat tartom. Bárki mással is megeshet, mert a trükkök sora végtelen.
Hogy mibôl lesz a további egzisztenciánk? Nem egészen tudom. Kettônknek van 700 lej nyugdíjunk, hat rucánk, öt nyulunk, kilenc tyúkunk, 15 üveg zakuszkánk, négy kupa fuszulykánk, a kertünkben termett három zsák krumpli, egy véka murok, húsz fej káposzta, kevéske paprika, valamivel több paradicsom. Kettônknek van összesen 146 évünk. Így indulunk a télnek, igazi, szabad székelyekként. Gyógyszereinket nem tudjuk kiváltani.
Hátha a kaszás írja meg az utolsó receptet, és ô ingyen szokta.
Kedves polgártársaim, óva intelek benneteket, ne essetek az én hibámba!
-
Hozzászólt Bálint Mária Október 3, 2012, 2:21pm
-
ABBAN AZ IDŐBEN? Én most is azt várom, hogy hátha valaki visszajuttatja az irataimat. Lehet, hogy soha, mert pénz nem volt a táskában, ilyenkor mérgében a tolvaj összetépi a papírneműt.
-
Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Október 3, 2012, 2:07pm
-
Nagyon megértem az itt előadottakat. Engem is sokszor becsaptak, megloptak. Biztos a homlokomra van írva, hogy szabad a gazda...
-
Hozzászólt Kenéz Gyula Október 3, 2012, 1:17pm
-
Aurélia szépen ecsetelte hozzászólásában a Bölöni Domokos által irottakat, (mely hozzászólásokat mindíg csodálattal olvasom), és teljes mértékben egyetértek Vele, mert abban az idõben engem is úgy neveltek, noha nem a " havasi levegõn" hogy a "másé az szent' A történet leírása valóban tettszett.
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz